“Büszke vagyok rád, Gus, mert bátor vagy és tökös!”
Gus Kenworthy, a nyíltan meleg olimpiai ezüstérmes freestyle-síző a Head & Shoulders reklámjában szerepel, és ezzel egyidejűleg népszerűsíti a Dél-Koreában megrendezésre kerülő téli olimpiát. A The Players’ Tribune-ben megjelent egy szívszorító írás amelyet neki címeztek. Az írás Pip Kenworthy vallomása a fiához, Gushoz.
Kedves Gus!
Mindig is vágytad a kalandokat, sosem féltél semmitől.
Emlékszem, nagyjából két és fél éves lehettél, amikor hirtelen eltűntél. Én bepánikoltam. Tavasz volt, a hó már elolvadt. Az apád odafent javította a korlátot a második emeleten, és fent felejtette a létrát. Te pedig még kicsi voltál, de már akkor is csodaszép, szőke, göndör hajad volt.
És eltűntél. Nem találtunk sehol. A tesód és az apád kerestek téged. Én közben a ház körül kiabáltam, miközben rettenetesen féltem. Aztán visszafutottam a házba, felszaladtam az emeletre, és akkor megláttalak. Ott voltál kinn azon a létrán. Felmásztál rá, egészen a tetejére, és ott álltál fenn a legfelső fokán. Ragyogó arccal, széles mosollyal, mit sem törődve a veszéllyel, ami akkor rád leselkedett.
Halálra rémültem. Majdnem elájultam. Te pedig csak boldogan himbálóztál odafenn.
Mindig is vakmerő kissrác voltál.
Imádtál szánkózni, imádtál gyorsan száguldani. A hepehupás talajt pedig kifejezetten élvezted. Minden olyat szerettél, amitől én megrémültem.
Úgyhogy mindaz, amit a pályafutásod során eddig elértél, egy cseppet sem lepett meg engem.
A megfelelő helyen voltál, a megfelelő időben.
Mindkét bátyád borzasztóan jól síelt, de amikor ők fiatalabbak voltak, a cross-park még nem volt készen Telluride-ban. A te korosztályod vehette birtokba először. Imádtál versenyezni, és egy fikarcnyit sem féltél.
Együtt nyomtátok a haverokkal. Nem volt edzőtök, vagy ilyesmi, egymást tanítottátok. Főleg te és Hoot, a legjobb barátod.
Mire 14 lettél, te és a srácok már kezdtetek elég ismertek lenni. Aztán megcsináltátok azt a fotózást. Mindannyian fenn voltatok egy hó lánctalpas tetején. Hülyéskedtetek, lógtatok le róla össze-vissza, és azon versenyeztetek, ki tud a legidétlenebbül kinézni.
És akkor Hoot leesett. Egyenesen be a lánctalpak alá.
Ez egy borzalmas baleset volt. Egy szörnyűség, amit egy fiatal srácnak kellett megtapasztalnia.
Ami még rosszabb, hogy közben te cipeltél magadban egy titkot. Annyira szégyellted magad, hogy úgy érezted, te már nem számítasz. A szívem hasad meg attól, hogy ezt csak most tudtam meg. Ez a titok olyan szinten marcangolt téged belülről, annyi fájdalmat okozott, hogy azt kívántad, bárcsak te haltál volna meg Hoot helyett ott akkor fenn a hegyen.
Úgy hiszem, Hoot halála fordulópontot jelentett az életedben. A történtek után sokkal komolyabban vetted a karriered.
Ahelyett, hogy ez a tragédia negatívan hatott volna a pályádra, te megpróbáltad a lehető legtöbb pozitívumot kihozni belőle. Azt mondtad az apádnak és nekem, hogy a karrieredre szeretnél összpontosítani, és a legmagasabb szinten versenyezni.
Ez a ti álmotok volt. A tiéd és Hooté.
Ugyanakkor befelé fordulóbb is lettél, és csak a legközelebbi barátaiddal lógtál együtt. Pedig mindig sok haverod volt, akikkel jó kapcsolatban voltál. Aztán elkezdtél kis filmeket csinálni, a síeléssel kapcsolatban, persze. Nemsokára egy francia sí csapat meglátta az egyik videódat, és támogatni akartak téged. És azt is, hogy utazz Franciaországba. Ekkor 16 voltál. Én úgy éreztem, túl korán hagysz el engem, ugyanakkor tudtam, hogy ez a szenvedélyed, ez az életed.
[caption id="attachment_10027" align="aligncenter" width="1024"]
Gus Kenworthy és párja, Matt Wilkas (fekete pólóban) – Fotó: Europress/AFP[/caption]
Feljutottál a csúcsra, természetesen. És elvitted Hoot-ot is magaddal. A hamvai egy részét szétszórtad az aspeni verseny rajtjánál. Csak, hogy ő is részese lehessen annak, ami akkor veled történt.
Úgy gondoltam, boldog vagy és sikeres.
Fogalmam sem volt arról, hogy belül mennyire bizonytalan vagy, és mennyi szégyent cipelsz magaddal.
Ma már úgy gondolom, hogy ez a belső bizonytalanság volt az, ami hajtott téged előre. Az, hogy szégyellted magad, hogy úgy érezted, nem számítasz, az ösztökélt téged arra, hogy jobb akarj lenni mindenkinél. Jobb akartál lenni a bátyáidnál. Sokkal jobban akartad a győzelmet, mint ők. Amikor kicsi voltál, nem volt elég, ha az edződ azt mondta neked, hogy egy trükköt jól csináltál meg. Azt akartad hallani tőle, hogy jobban csináltad meg, mint a testvéreid. Sőt nem csak hallani akartad, rávetted, hogy írja azt le egy papírra. Minket meg arra, hogy tegyük ki otthon a hűtőre.
Mindenáron győzni akartál. Gyűlöltél veszíteni. Ha ez mégis megtörtént, te voltál saját magad legélesebb kritikusa.
Közben meg nagyon érzékeny és törődő is voltál. Mindig nyugtalanított, ha valakinek az érzéseit megbántották. Amikor az apád és én elváltunk, te mindig ott voltál nekem. Megnyugtattál, amikor sírtam. Volt egy olyan képességed, ami a többi fiúból hiányzott.
Ezért úgy gondolom, többé kevésbé akkor már tudtam…
Ugyanakkor iszonyatosan kemény voltál, elszánt és vakmerő.
Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy mindeközben belül milyen borzasztóan szenvedtél.
Fogalmam sem volt arról, hogy a titok, amit őriztél, ilyen sötét gondolatokat gerjesztett benned. Hogy még az is az eszedbe jutott, hogy lehajtasz egy hídról. Meg akartad ölni magad azért, mert úgy gondoltad, az emberek gyűlölnének, ha tudnák, ki is vagy igazából. Mérhetetlenül elszomorít, ha arra gondolok, hogy a saját magával szemben táplált harag mit művelhet egy emberrel. Bűntudatom van amiatt, hogy nem kérdeztem rá korábban. Hogy nem beszélgettem erről veled.
Aztán megsérültél.
Mindez 2015-ben volt, egy évvel a szocsi olimpia után, ahol fantasztikus teljesítményt nyújtottál és ezüstérmet nyertél. A szezon vége felé jártunk, és már túl voltunk azon az elképesztő meneten, amit Park City-ben félcsőben produkáltál. Semmi nem lep meg, amit tőled látok, de akkor még nekem is leesett az állam. Akkor, amikor dobtál egy olyan double-cork 1260-at, aminél nemigen tudott még senki szebbet korábban.
Néhány héttel később azonban komoly baleseted volt. Eltörted a lábad, és szétzúztad a térded.
A denveri kórházban feküdtél, én ápoltalak téged, és vittelek terápiára. Megkérdezted, hogy beszélhetnél-e velem valamiről. Feküdtél, az ölemben volt a fejed, és azt mondtad, “Anya, tudod, hogy meleg vagyok.”
“Igen, Gus, azt hiszem, tudtam” – válaszoltam.
Sírtál, átöleltél, és arról beszélgettünk, milyen a világ, és mit szólnának ehhez az emberek. Emlékszem, akkor azt mondtam neked, amit most is vallok, hogy egy jó ember, akinek jó a szíve, nem foglalkozik azzal, hogy milyen a szexuális irányultságod, amíg nem bántasz másokat. A jó emberek elfogadnak majd úgy, ahogy vagy.
Tudtam, hogy kiállsz majd a nyilvánosság elé ezzel. Azért, hogy megkönnyebbülj, azért, hogy lehulljon rólad egy óriási teher. De ez volt az első alkalom, hogy azt láttam, hogy félsz bármitől is. Most már tudom, hogy féltél korábban is, de én azt nem vettem észre. Én csak azt a félelmet nem ismerő srácot láttam ott a létra tetején.
Soha nem féltél versenyezni a többi sráccal, odacsapni a könyöködet a hokipalánknak vagy épp full sebességgel leszáguldani a hegyről. Nem féltél hatalmasakat ugrálni, sem fejjel lefelé repülni.
Úgy tűnt, semmi nem ijeszt meg.
De a gyűlölettől, attól rettegtél.
Féltél, hogy elveszítheted a szponzoraidat, akik nem akarják majd, hogy egy meleg sportoló képviselje őket. Féltél, hogy elveszítheted a rajongóidat. Azokat, akik hatalmas ünneplést rendeztek a tiszteletedre, amikor hazaértél Szocsiból. Féltél, ha elmondod a világnak, mi a helyzet veled, az emberek majd utálni fognak azért, aki vagy.
De te mégis megtetted.
Mert bátor voltál és tökös.
Megcsináltad az interjút, és a titok nem volt többé titok. Elmondtad a világnak, hogy ki vagy, és utána láthattad és érezhetted a rajongók feltétel nélküli szeretetét és támogatását.
Nem maradt több titkolnivalód. Ettől a pillanattól kezdve lehettél tökéletesen önmagad.
Egy teljesebb ember vált belőled. Óriási dolog, hogy az a szenvedélyed, amivel foglalkozol, és nincs rajtad többé súly, ami visszatarthatna bármitől is.
Ott voltatok a pároddal egy magazin címlapján. Levettétek a ruháitokat. Ez hihetetlen dolog volt. Hagytátok az egész világnak, hogy bepillantást nyerjen abba a szférába, ami a tiétek. Minden fontosat megmutattatok magatokból.
Látom, hogy nagyobb az önbizalmad, erősebb vagy lelkileg, még úgy is, hogy most a nyomás is nagyobb rajtad. Hisz ott vagy a reflektorfényben, a világ szemmel tart téged. Ez egy kemény helyzet. Komolyan oda kell figyelj, hogy mit mondasz és teszel.
De ezt te remekül kezeled. És én végtelenül büszke vagyok rád.
Büszke vagyok rád mindazért, ami történt. Azért, amit elértél a sportban. És azért különösen büszke vagyok, mert példát mutatsz és segítesz. Az a munka, amit az LMBT-közösséggel együtt végzel egészen különleges. Rengeteget beleteszel saját magadból.
Nagyon sok emléket is adtál nekem. Nem csak a dobogókra, meg a hatalmas ugrásokra gondolok. Szívesen emlékszem vissza azokra a végtelen órákra, amiket együtt töltöttünk az autóban ülve. Te énekeltél nekem. Akármilyen sláger csendült fel a rádióban, te olyan hangosan énekeltél, ahogy a torkodon kifért.
Aztán azt sem tudom feledni, hogy mennyire édes kisfiú voltál. Hogy nekünk kétszer annyi ideig tartott az út, mint bárki másnak, mert neked meg kellett állnod és megsimogatnod minden kiskutyát, aki csak a környéken kószált. Aztán elhoztad nekem Mamuchkát, a kutyust, akit Szocsiban mentettél meg. Ő a legjobb barátom, tényleg. Nagyon szerencsés vagyok, hogy van nekem.
Rengeteget kaptam tőled. Meg szeretném köszönni, hogy mindig itt vagy nekem. Hogy olyan érzékeny és jószívű vagy. Többet adtál nekem, mint amennyit én valaha tudtam neked.
Mindig azt mondtam neked, hogy szenvedéllyel kövesd a szíved. Te ezt tetted. És ezt teszed a mai napig. Ezért is nagyon szeretlek.
Köszönöm, Gus, hogy az vagy, aki! És, hogy beengedtél mindannyiunkat.
hosszabbitas.hu
