Hogyan beszéljünk a másságról 2.
A homoszexuálisok státusza a 60-as években megváltozott, amikoris számos filozófus, művész és aktivista csatlakozott a hippie mozgalomhoz és az úgynevezett „Szexuális Forradalomhoz”.
A választás, konjunkturális szövetségként tekintve, az ördöggel való szövetkezés következményeit vonta maga után: egyrészt a homoszexuálisok a „szexuális emancipáció” mozdonyaivá váltak és a mai napig, a feminizmussal együtt, annak egyetlen sikere és ajánlható arculata. Ellentéte vitathatatlanul az a forradalmi magatartás volt, melyet vállalni kellett, és a homoszexuálisok esetében, akiknek összetartása a szex köré csoportosult, egy gyengeségnek bizonyult, az exhibicionizmus, hanyatlás és hivalkodó kéjvágy fényébe lökve őket. Abban az időben, az azonos nemű személyek közötti szexuális cselekmények vádmentessége volt a célpont és a cél elérésével egyidejűleg a „We’re here, we’re queer, get used to it” szlogen egy terhelő címkévé vált. Mai napig a homoszexuálisokkal társítják a rendetlen, szabados, orgiákkal teli, hagyományos értékrendet sértő életmódot. Az elkövetkező évtizedek során a homoszexuálisok új generációi egyre kényelmetlenebbül érezték magukat a forradalmi címkétől és keresték a társadalomba való tulajdonképpeni beilleszkedést a „gay” (transzvesztiták, parádék és divat) szubkultúra népszerűségére építve egy politikai alapot. Az azonnali célpont egy egyre inkább konzervatív életstílus hirdetése volt, melynek utolsó célja a homoszexuális párok elfogadása volt a hagyományos párokkal egyenrangúan. A nyugati országokban, a beilleszkedés előbb civil partnerségek útján történt, majd az egybekelés házasságkénti elfogadásával. A generációk változása érződik, egy nagy eltéréssel, a román homoszexuálisok között is, annak függvényében, hogy milyen korúak voltak akkor, amikor a homoszexualitás már nem volt bűncselekménynek tekintve: azok számára, akik előzőleg váltak felnőtté, a szex egyidejűleg tabu és rögeszme marad, mint a tiltott gyümölcs, gyakran ízléstelennek és bujaságnak tekintve.
A törvényesítés után felnőtté vált személyek, akik mégis különböző módon vállalják fel életstílusukat, nagyobb könnyedséggel és diszkrécióval kezelik a kérdést. Előbbiek, napjainkig is szabadosabbak mint utóbbiak, és a generációk közötti beszélgetés majdnem lehetetlen: a fiatalok undorodnak az öregek kéjvágyától, az öregek pedig elítélik a fiatalok szenvedély- és kockázathiányát – a kockázat ugyanis már nem létezik, legalábbis nem a tiltásé.
A homoszexuálisok mesterséges társadalmi kategóriát képeznek, mely az is marad, és nemcsak a saját belső szolidaritásuk tartja fenn a kategóriát, hanem főleg a társadalom többi tagja általi tömeges mellőzés, azzal a lényeges különbséggel, hogy a hamis kategóriába történő besorolás ellenére a személyek teljesen valóságosak, szükségleteikkel, drámáikkal és nyugtalanságaikkal együtt – mely tényt pont az ő természetellenes, „hivatalos” helyzetük erősíti meg: a „legfejlettebb” demokráciákban is a homoszexualitást nem a társadalmi és politikai beilleszkedés kifejezéseivel tárgyalják, hanem a lételmélet, létezés értelmének és törvényességének kifejezéseivel. Például az Egyesült Államokban a keresztények egy olyan csoportot képeznek, mely általában „ellenzi” a homoszexualitást. Érvük az, hogy a homoszexualitás egy vétek, a vétkezés egy választás, tehát ha bebizonyítjuk, hogy a homoszexuálisok maguk választják, hogy ilyenek legyenek, elvesztik a létezés erkölcsi jogát…
Elméletük bizonyítására, a keresztény hívek által hozott intézkedések az átnevelési lágerek voltak, melyben a fiúk és lányok heteroszexuális pornográfiai kurzusokon vettek részt és arra lettek késztetve vagy kényszerítve, hogy intim kapcsolatot létesítsenek. Másrészt, a homoszexuálisok fenntartják, hogy nem maguk választják életstílusukat, hanem genetikailag öröklik, hogy biológiailag hajlamosak, hogy saját nemüket válasszák, ezáltal újra pont azt az érvet hozzák fel, mely kiközösítésükhöz és orvosi kísérletek alá vetésükhöz vezetett. Az a magyarázat, miszerint valaki ilyennek születik, nem ellenkezhet saját lelkiállapotával és vágyaival, releváns lehet, ám egy piszkos érv, méltánytalan és nem válik az ember becsületére.
Gyakorlatilag a homoszexuális magatartás eredetéről folytatott viták hasonlítanak a féltanult nacionalisták veszekedéseihez, akik azt képzelik, hogy hogyha bebizonyítanák, hogy a románok vagy magyarok voltak előbb Erdélyben, ellenfeleik összecsomagolnának és elmennének.
