„A homofóbia intézményesített félelem” – A léviták könyve szörnye melegeket öl
A léviták könyvében a meleg fiatalokra egy olyan szörny vadászik, aki annak az alakját veszi fel, akit a leginkább kívánnak. Így válik a vágy bűnné, a szex pedig halálossá. Adrian Chiarella különleges horrorja a Sundance-filmfesztiválról most a magyar mozikban érkezik. Az ausztrál kultfilm rendezőjével beszélgettünk.
Magyarországról hívlak, ahol tavaly még be akarták tiltani a Pride-ot, az LMBTQ-ellenes retorika pedig sokáig a kormányzati kommunikáció része volt, de most egy kormányváltás után talán van okunk optimizmusra. Mi a helyzet Ausztráliában? Összefonódik valahol a politika és a homofóbia?
Ausztráliában mindössze nyolc éve legalizálták az azonos neműek házasságát. Én ezt azonnal kihasználtam: amint lehetőség nyílt rá, összeházasodtunk a férjemmel. De ahhoz, hogy idáig eljussunk, egy országos népszavazást kellett tartani. Minden háztartásba kiküldték a szavazólapokat, és megkérdezték az emberektől, támogatják-e az azonos neműek házasságát. Ennek következményeként Ausztrália-szerte hatalmas vita bontakozott ki: voltak, akik mellette álltak, voltak, akik ellene. A nyilvános térben pedig elképesztő mennyiségű LMBTQ-ellenes retorika kezdett keringeni. Az emberek folyamatosan egymásnak estek a kérdésben.
Végül megnyertük a szavazást, legalizálták az azonos neműek házasságát. De ettől még a viták visszhangja hosszú éveken át velünk maradt. A mai napig sok olyan mérgező kifejezés és szóhasználat él, ami akkoriban került felszínre. Tulajdonképpen ezért készítettem el A léviták könyvét. Úgy éreztem, hogy a világ számos országában papíron ugyan kivívtunk rengeteg fontos jogot a közösségünknek, ám közben a nyelvhasználat és a mindennapi mikroagressziók bizonyos értelemben mégis visszavetnek bennünket. Szerettem volna egy új módját megtalálni annak, hogy a homofóbiáról beszéljek. Ahhoz a műfajhoz fordultam, amit a legjobban szeretek: a horrorhoz.
A horror ugyanis alapvetően a félelemről szól, a homofóbia pedig egy intézményesült félelemforma, amely arra próbál rávenni minket, hogy féljünk a saját érzéseinktől és a saját identitásunktól.
A legtöbben az úgynevezett meleg átnevelő táborokról főleg amerikai filmekből és dokumentumfilmekből hallottunk. Gondolom ezek is inspirációként szolgáltak A léviták könyve elkészítéséhez. Ausztráliában is elterjedt a konverziós terápia?
Nem hiszem, hogy nálunk annyi ilyen tábor működött volna, mint Amerikában, de konverziós terápiás programok Ausztráliában is voltak. Sok olyan emberrel beszéltem, akik személyesen átélték ezeket a programokat, és megosztották velem a tapasztalataikat.
Érdekes, hogy említed a dokumentumfilmeket, mert valóban nagy segítséget jelentettek számunkra. Az első néhány próbanapon, amikor a két főszereplőnkkel, Joe-val (Joe Bird) és Stacey-vel (Stacy Clausen) dolgoztunk, elővettem néhány idézetet és részletet azokból az interjúkból, amelyeket olyan fiatalokkal készítettek, akik átestek a terápiákon. Megkértem Joe-t és Stacey-t, hogy adják elő ezeket a szövegeket, és ezeket használtuk próbaanyagként. Azért volt ez hasznos, mert ezek nem a film dialógusai voltak, csak lazán kapcsolódtak hozzá. Így együtt tudtuk feltérképezni azokat a témákat és gondolatokat, melyek ezekhez az élményekhez kapcsolódnak. Emellett rendezőként és színészként is jó bemelegítés volt: együtt dolgozhattunk valamin, ami még nem a film végleges szövege volt, így mindenki sokkal felszabadultabban mert hibázni.
Szerinted miért van az, hogy a konverziós táborok és programok gyakran keresztény nyelvezetet és vallási szimbólumokat használnak?
Azért adtam a filmnek A léviták könyve címet, mert bár a szüleim nem voltak vallásosak, én egy egyházi iskolába jártam, és emlékszem, hogy a Bibliát nagyon gyakran idézték. Különösen ezt a könyvet emlegették sokszor, amikor a homofób retorikát próbálták vallási alapon alátámasztani.
Elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon mi van ezekben a nagyon-nagyon régi szövegekben, ami miatt az emberek úgy érzik, hogy rájuk hivatkozva továbbadhatnak olyan ősi elképzeléseket, amelyek szerintem már egyáltalán nem illenek a mai világra. Sőt, nem gondolom, hogy valaha is illettek volna. Mégis valamiért ezeket a szövegeket úgy csavarták ki és úgy értelmezték át, hogy egyes emberek ezek segítségével hatalmat gyakorolhassanak bizonyos közösségek fölött.
Melyek a legkorábbi emlékeid a vallással kapcsolatban? Volt benne bármi, ami valaha is vonzott?
Az egyházi suliban minden tanév végén én kaptam a hittanért járó díjat az osztályban. Anyukám emiatt teljesen kétségbe volt esve. Azt kérdezte: „Miért te nyered mindig a hittandíjat?” Egyszerűen szerettem ezeket a történeteket. Akkoriban még nem tudtam, hogy filmrendező szeretnék lenni, de valahol mélyen már ott motoszkált bennem ez a vágy. Ezek a régi történetek, mítoszok és példázatok mesélőként hihetetlenül vonzottak. Ha visszagondolok, számomra leginkább ezt jelentette a vallás: egyfajta mitológiai történetkincset.
A léviták könyve és a homofóbia:
A Léviták könyvében a homoszexualitással kapcsolatos részek főként a 3Mózes 18:22 és 20:13 versekben találhatók, ahol a férfiak közötti szexuális kapcsolatot tiltják, és súlyos büntetést helyeznek kilátásba érte. Ezek az ókori izraelita vallási-törvényi szabályok részei voltak; értelmezésük ma erősen megosztott, különösen abban, hogy mennyiben vonatkoznak a modern, konszenzuális azonos nemű kapcsolatokra.
Ha jól tudom, a film egy korábbi változatában még szerepelt az a hosszabb bibliai részlet, amelyet az ördögűző pap hangosan felolvasott, de végül kivágtátok. Miért döntöttetek úgy, hogy mégis kiveszitek azt a jelenetet?
Valójában nem az ördögűző pap mondta el azt a szöveget, hanem a lelkész karakter. Vagyis annak a fiúnak az édesapja, aki meghal. Ő mondott el egy prédikációt, és ez a filmnek pont azon a részén hangzott el, amikor a főszereplőnk azon gondolkodik, mit tegyen, miután rajtakapta a másik két fiút csókolózás közben. Próbálja eldönteni, hogy feljelentse-e őket, vagy sem. Ez a jelenet egészen az utolsó pillanatig benne volt a filmben. Aztán egy nap egy filmes barátom feltette nekem a kérdést: „Tényleg el kell ezt magyaráznod a nézőknek? Muszáj elmondani nekik, hogyan gondolkodik ez a közösség? Mi lenne, ha egyszerűen kivennéd ezt a jelenetet?”
Emlékszem, mindannyian azt gondoltuk: „De hát a film címe A léviták könyve. Hát persze, hogy szükség van erre a beszédre.” Aztán amint kivettük a filmből, valami egyszerűen a helyére került. Hirtelen azt éreztük, hogy igen, ez így működik. A néző többé nincs egy lépéssel a történet előtt. Már nem tudja biztosan, hogy a főszereplő mit fog tenni. Így éppen elég kérdés marad nyitva ahhoz, hogy a közönséget igazán sokkolják a későbbi események. Rendezőként egyébként sem hiszek abban, hogy mindent túl kell magyarázni. Szerintem minél inkább hagyjuk, hogy a néző maga rakja össze a kirakós darabjait, annál erősebben hat rá a film.
A szereplőid még csak most kezdik felfedezni a saját szexualitásukat. Nagyon fiatalok. Miért volt fontos számodra, hogy éppen ebben az életkorban meséld el a történetüket?
Azért, mert ez teszi a filmet egyetemessé. Többen is mondták már nekem – heteroszexuális nézők is –, hogy valami mélyen megszólította őket ebben a filmben. Szerintem ennek az az oka, hogy teljesen mindegy, hogyan határozza meg magát az ember: van valami nagyon is közös abban az életkorban, amikor először próbálunk őszintén szembenézni a saját érzéseinkkel, az érzelmeinkkel és azokkal a kapcsolatokkal, amelyek éppen kialakulóban vannak. Ez egyszerre lehet ijesztő és félelmetes. Úgy gondolom, hogy ez az a része a filmnek, ami sok emberhez eljutott. Az, ahogyan ez a történet ezeknek a fiataloknak a felnövését és önmagukra találását mutatja be.
A filmed egyszerre horror és szerelmi történet. Szerinted ez a két műfaj erősíti egymást?
Az irodalomban régóta létezik a hagyomány, ami szorosan összekapcsolja a szexualitást és a halált. Hiszem, hogy a félelem és a szerelem is két olyan érzelem, melyek kéz a kézben járnak, és történetmesélőként rendkívül izgalmas velük dolgozni.
Ez a gondolat már magában az alapötletben is benne volt. Amikor kitaláltam, hogy lesz egy horrorfilmes szörny, amely mindig annak az alakját ölti magára, akihez az adott szereplő a legerősebben vonzódik, rögtön tudtam, hogy ebből film lesz. Ahogy egyre többet dolgoztam rajta, egyre világosabb lett számomra, hogy ennek a történetnek egyszerre kell szerelmi történetként és horrorfilmként működnie. Nem fordíthatok hátat a szerelmi szálnak.
A film végét happy endnek nevezni túlzás lenne, ugyanakkor mégis hagy a nézőben valamiféle reményt. Ez viszonylag szokatlan a horrorfilmeknél, ahol a gonosz gyakran túléli a történetet, vagy végül győzedelmeskedik.
Eltartott egy darabig, mire megtaláltam ezt a befejezést. Mindig is tudtam, hogy valamilyen formában ez a két fiú, ez a két fiatal férfi újra kapcsolatba fog kerülni egymással. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy a szörnynek nem szabad teljesen elpusztulnia. Arra gondoltam, hogy ha sikerül megtalálnom azt a pontot, ahol ez a kétféle befejezés összeér, vagyis egy szerelmi történet lezárását és egy horrorfilm klasszikus fináléját – amikor az utolsó képkockán még látjuk, hogy a szörny valójában mégsem pusztult el teljesen, hanem továbbra is itt van velünk –, akkor sikerült pont azt elmondanom, amit ezzel a filmmel szerettem volna.
Bizonyos értelemben nyitott befejezése van a filmnek. Ezért muszáj megkérdeznem: elképzelhetőnek tartasz egy Leviticus-folytatást?
Ki tudja? A léviták könyve körül minden elképesztően gyorsan történt. Amint megkaptuk a finanszírozást, már forgattunk is. Még be sem fejeztük a vágást, már ott voltunk a Sundance-en, és még el sem hagytuk a fesztivált, amikor a Neon már meg is vásárolta a filmet. Minden olyan gyorsan zajlott, hogy még nem volt időm hátralépni, és végiggondolni ezt a kérdést.
Kétségtelen, hogy maga az alapötlet rengeteg lehetőséget rejt. Nagyon sok olyan történetet lehetne még elmesélni, melyek más emberek tapasztalatait mutatják be. Ez a film két fiatal, cisznemű fiú szerelméről szól. De maga a gondolat, hogy létezik ez a lény, és hogy miként hat olyan emberekre, akik más módon élik meg vagy határozzák meg az identitásukat, szerintem még bőven rejteget felfedezésre váró történeteket. Hogy ezeket én mesélem-e el, vagy majd más filmesek, azt még nem tudom.
Az előbb említetted, hogy a szörny mindig annak az alakját ölti magára, aki után az ember vágyakozik. Ugyanakkor soha nem mutatod meg a lényt a saját, eredeti formájában, ha egyáltalán létezik ilyen. Miért döntöttél így? Egyáltalán van valódi alakja?
Kitaláltam neki egy háttértörténetet. Soha nem fogom elmondani senkinek, de igen, megalkottam magamban, honnan származik ez a lény, és valójában micsoda. A film világában ezt senki sem tudja. Egyetlen szereplő sem ismeri a valódi alakját. Éppen ez a legnagyobb titka, és ettől válik igazán félelmetessé. Nincs igazi formája. Mindig csak a vágyaid alakjában jelenik meg.
Az egyik film, amelyből sok inspirációt merítettem, John Carpenter A dolog című alkotása volt. Van abban valami végtelenül rémisztő, hogy nem tudod, megbízhatsz-e abban az emberben, aki ott áll előtted. Vajon tényleg az, akinek látszik? És pontosan ez az egyik legijesztőbb kérdés abban a filmben: micsoda valójában a Dolog? Mi az igazi formája? Éppen attól olyan félelmetes, hogy ezt soha nem tudod meg, mert újra és újra különböző alakokban és formákban bukkan fel. Ezt nagyon nyugtalanítónak találom.
A főszereplődnek senkije sincs, akihez fordulhatna. Még a saját édesanyja is elárulja. Miért volt fontos számodra, hogy Naim édesanyja egyedülálló szülő legyen, és hogy végül ő is cserbenhagyja?
Azt szerettem volna, hogy a néző eleinte alábecsülje ezt a karaktert. Amikor a film közepén odáig jutunk, hogy aláveti a saját fiát ennek a borzalmas „kezelésnek”, akkor kimondja a kulcsmondatot, amitől megérthetjük őt: „Nem veszíthetlek el téged is”. Ebből lehet sejteni, hogy a fián kívül már senkije sincs. Azt akartam, hogy a néző arra gondoljon: talán csak azért teszi ezt, mert képtelen lenne őt is elveszíteni. Mert rettenetesen fél. Aztán a film végére kiderül, hogy ennél sokkal sötétebb dolgok húzódnak meg a viselkedése mögött. De volt még egy másik oka is ennek. Ahogy egyre többet dolgoztam a történeten, egyre fontosabbá vált számomra az alapgondolat, hogy itt van ez a lény, amelyről soha nem tudhatod biztosan, hogy megbízhatsz-e benne, vagy valóban az-e, akinek látszik. Azt éreztem, hogy ennek a témának nemcsak a szörnyre kell vonatkoznia, hanem minden egyes szereplőre is, aki a főhős körül él a való világban. A nézőnek végig azt kelljen mérlegelnie, hogy vajon valóban megbízhat-e bennük. És ez a bizonytalanság fokozatosan bontakozik ki a film második felében.
Az anyát alakító Mia Wasikowska executive producerként is szerepel a stáblistán. Ha jól tudom, eredetileg színészként kerested meg. Hogyan lett végül executive producer is, és mennyire volt fontos az ő közreműködése?
Eredetileg valóban színészként csatlakozott a projekthez, az executive produceri szerepe pedig főleg arról szólt, hogy segítsen a filmet minél több emberhez eljuttatni. Az a presztízs, amit ő képvisel, sokat segített például abban, hogy bekerüljünk a Sundance-re, illetve, hogy a filmre sok szakmabeli felfigyeljen.
A szexjelenetek az erőszak, a vad szexualitás és a lágy intimitás között mozognak, ami kifejezetten nyugtalanító hatást kelt. Miért ezt a megközelítést választottad?
Ez már az alapötlet szerves része volt. Az volt a gondolat, hogy a vágy és a félelem összefonódik, és a saját vágyaid akár bántani is képesek. Erről nagyon sokat beszélgettünk az intimitás-koordinátorunkkal. Szorosan együtt dolgoztunk a kaszkadőrcsapattal azzal a céllal, hogy amennyire csak lehet, minden mutatványt maguk a főszereplők hajtsanak végre. Nagyon világosan el kellett különítenünk azokat a pillanatokat, amikor intim jelenetet forgattunk – ilyenkor zárt forgatást tartottunk, nagyon kevés ember tartózkodhatott a helyszínen –, azoktól, amikor ugyanaz a jelenet erőszakba fordul át, mert az utóbbi már a kaszkadőrökre tartozott.
Ott viszont hirtelen sok emberre volt szükség a forgatáson, a résztvevők testi épsége miatt. Ez olyan feladat volt, ahol minden részlegnek nagyon szorosan együtt kellett működnie. Volt azonban még valami, amit az intimitás-koordinátorral közösen csináltunk. A történetben nemcsak a két főszereplő, Joe és Stacey karakterét érinti ez az átok, hanem ott van Jeremy Blewitt is, aki Huntert, a lelkész fiát alakítja, illetve Marnie és Jessica, a két fiatal nő, akiknek szintén megvan a saját háttértörténetük – még ha nem is szerepelnek közös jelenetekben. Mind az öt színészt összehívtuk egy közös workshopra az intimitás-koordinátorral. Ott közösen dolgoztuk ki azt, hogy fizikailag hogyan viszonyulnak az egyes karakterek ehhez a lényhez, hogyan reagálnának rá, hogyan alakulna köztük ez a kapcsolat. Ez egy rendkívül izgalmas alkotói folyamat volt.
Sokáig, különösen a slasherfilmekben, szinte íratlan szabály volt, hogy csak a szexuálisan „tiszta” vagy elfojtott szereplők élhetik túl a történetet, míg azokat, akik megélték a szexualitásukat, megbüntették. Szerinted miért vált ez a klisé ennyire meghatározóvá?
Ha nagyon messzire visszamegyünk a horror történetében, egészen az ősi mítoszokig, akkor mindig ugyanazt a mintázatot látjuk. Valaki áthág egy szabályt. Ne lépj erre a földre! Ne etesd ezt a lényt! Ne csábítsd ezt a szörnyet! Bármi is legyen a szabály, a lényeg mindig ugyanaz: ne tedd. Aztán persze valaki mégis megszegi, és ezzel elszabadul a borzalom. Azt hiszem, valamikor a XX. század második felében történt egy változás. Talán azért, mert a világ különböző részein éppen szexuális forradalmak zajlottak, a nagy stúdiók horrorfilmjei elkezdték magát a szexualitást úgy kezelni, mint azt a tiltott cselekedetet, amely kiváltja a rettenetet. Ez aztán gyakorlatilag hagyománnyá vált a horrorban: mintha maga a szexualitás lenne az, ami büntetést von maga után. Én ezzel a filmmel tudatosan szerettem volna reflektálni erre a hagyományra.
Ausztrália az elmúlt évtizedekben rengeteg emlékezetes horrorfilmet adott a világnak: Wolf Creek, The Babadook, Lake Mungo, Beszélj hozzám! – hogy csak néhányat említsünk. Azon kívül, hogy mind Ausztráliában készültek, szerinted van bennük valami közös?
Én mindig azt szoktam mondani, hogy maga az ausztrál táj eleve félelmetes. A hetvenes évek klasszikus ausztrál horrorfilmjei – például a Félelemben élni és a hozzá hasonló alkotások – ezt a tájat használták fel arra, hogy valami igazán nyomasztót és rémisztőt teremtsenek. Maga a környezet vált a horror forrásává. Szerintem a mai ausztrál horrorfilmesek viszont már inkább belülre helyezik ezt a tájat. A rettegés pszichológiai térként jelenik meg a szereplők lelkében. Talán ezért lett Ausztrália az utóbbi években a pszichológiai horror egyik legizgalmasabb központja.
Hol találtad ezt a két fantasztikus fiatal színészt, Joe-t és Stacey-t? Hosszú volt a castingfolyamat?
Elég hosszú volt. Rettegtem attól, hogy nem találjuk meg a megfelelő embereket. Ragaszkodtam hozzá, hogy valódi tinédzserekkel dolgozzunk. Olyanokkal, akik már elég idősek ahhoz, hogy elbírják ezt az anyagot, ugyanakkor még elég fiatalok ahhoz, hogy tényleg tizenhét-tizennyolc évesnek hassanak. Ez viszont nagyon leszűkítette azoknak a színészeknek a körét, akiket meghallgathattunk. Komolyan aggódtam, hogy senkit sem találunk. Joe korábban szerepelt a Beszélj hozzámban, de őszintén szólva, amikor azt a filmet láttam, még annyira fiatal volt – szinte kisgyerek –, hogy eszembe sem jutott erre a szerepre. Aztán elküldte a felvételét a meghallgatásra, és azonnal megláttam benne valamit.
Már tizennyolc éves, és van egy egészen természetes képessége arra, hogy valódi kamaszt játsszon. Nem olyat, aki megpróbál kamasznak tűnni, hanem egyszerűen azt a hétköznapi bizonytalanságot és fájdalmat hozza, amit egy fiatal átél az életben. Kértem tőle még egy próbafelvételt, amelyben azt kellett eljátszania, hogy fél. Amint megláttam azt a felvételt, tudtam: ő az. Óriási megkönnyebbülés volt. Aztán amikor Joe és Stacey együtt csináltak egy kémiapróbát, rögtön azt éreztem, hogy megvan közöttük ez a természetes kapcsolat. Erre már fel lehet építeni a karakterek közötti kémiát, mert ez az egész film kulcsa. Abban a pillanatban tudtam, hogy ez a film működni fog, amikor először láttam őket együtt játszani. Minden addigi félelmem és bizonytalanságom egyszerűen eltűnt. Néha egyszerűen megszületik az ember szeme előtt a varázslat. Ez pontosan ilyen pillanat volt.
