Út a Pride-ig és azon is túl
We are ready. Készen állunk szlogennel szerveznek idén Pride-ot Romániában, amelynek leglátványosabb elemei a június 15-i kolozsvári, illetve június 29-i bukaresti felvonulások lesznek. A szlogenválasztás nem véletlen, az Accept jogvédő szervezet idén márciusban közölt közvélemény-kutatása szerint ugyanis először kerültek többségbe azok, akik támogatják, hogy az azonos nemű párokat is ismerjék el jogilag. Ehhez képest – nehezményezik a szervezők – a kormányok megtagadják az LMBTQ+ emberek jogi elismerését és védelmét. Ennek kapcsán szedtük össze, hogy miként alakult a romániai leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű (LMBT) közösség jogi helyzete.
A középkori Erdély törvényei és a halálra ítélt Ungvári András, akit Erzsóknak kereszteltek
A történetet a 19. század második felében kezdem, Moldva és Havasalföld egyesítése után, és eltekintek attól, hogy a fejedelemségek szabályozását részletezzem, bár voltak esetek, hogy büntették az azonos neműek közötti szexuális együttlétet, és olyat is feljegyeztek, ahogy valaki azonos neművel hált. A leghíresebb talán Vlad Țepeș testvérének, Szép Radunak a története, aki a II. Mohamed szultán állítólagos kedvence volt.
Erdélyben is büntettek az azonos neműek közötti együttlétet. Először 1685-ben rendelkezett úgy az országgyűlés, hogy a szodómia (leginkább gyűjtőfogalom, és ezen címszó alatt minden társadalmilag megengedett vagy követendőnek tartott normától való eltérő szexuális viselkedésre értették) gyakorlói ellen inkvizítorokat küldjenek.
Kolozsváron például 1712-ben ítéltek halálra és végeztek ki egy nőt szodómia miatt, az eset ugyanakkor valamivel bonyolultabb, Ungvárit (akit Erzsóknak kereszteltek, de magát Andrásnak hívta) ugyanis azért idézték be, mert „asszony lévén férfiú habitusban öltözött s úgy élt”. A perről Fehér Andrea tanulmányát ajánlom, amelyből azt is meg lehet tudni, hogy Kolozsváron akkoriban a férfiruha nő általi viselése még farsangkor is súlyos bűnnek minősült, és arról a felfogásról is részletesebben lehet tájékozódni, hogy a szodómia ebben a korban elsősorban törvényszegésnek minősült, elkövetői pedig csupán jogi alanyok voltak. De térjünk vissza a 19. századba.
Az első törvények még megengedőbbek voltak
Romániából először Alexandru Ioan Cuza 1864-es büntetőtörvénykönyvét kell említeni. Ebben leginkább az 1810-es francia Btk.-t vették alapul, nem tettek különbséget az azonos és ellentétes nemű párok szexuális kapcsolatának szabályozása között, kivéve akkor, ha a homoszexuális kapcsolat nem konszenzusos, tehát nem közös megegyezéssel történt. Ugyanakkor, ahogy Florin Buhuceanu is megjegyzi a témával foglalkozó könyvében, a Homo históriákban, a jogi kriminalizálásnak a hiánya még nem jelenti a homoszexualitás tolerálását.
Az 1918-as egyesülés után ezt a törvényt ugyan kiterjesztik Erdélyre, Partiumra és a Bánságra is, de ezek az országrészek megtartottak egy viszonylagos autonómiát a törvény alkalmazásában, és a régi osztrák-magyar gyakorlat szerint ítélkeznek. Erdélyben 1918 előtt az Osztrák-Magyar Monarchia 1878-ban elfogadott büntetőtörvénykönyve szabályozta az azonos neműek kapcsolatát. Ebben természet elleni fajtalanságnak nevezték azt, és a „vétséget” elkövetőt a törvény egy évi fogházbüntetéssel sújthatta. Ha erőszakkal vagy fenyegetéssel együtt követték el öt év börtönnel büntethették. A törvény ugyanakkor csak a férfiak közötti szexuális kapcsolatról beszélt, őket büntette, a nőkre nem vonatkozott.
A korabeli újságok rendre be is számolnak bírósági perekről, például többször írnak 1935-ben történt egy szatmári esetről, amelyben egy „homoszekszuális klub” tagjait állították bíróság elé. Az újságok tanusága szerint a klub vezetőjét „5 hónapi fogházzal büntette a bíróság, szemérem ellen elkövetett vétségért és fajtalankodásért”. A klub másik négy tagját ezer-ezer lej pénzbüntetésre ítélték, míg a többi vádlottat felmentették. A történethez hozzátartozik, hogy a klub egyik tagjának öngyilkossága után derült fény annak működésére. A fiatalember állítólag szakítani akart a klubbal és megnősülni, de annak tagjai megfenyegették, hogy mindent elmondanak a menyasszonyának. „Nagy Jenő inkább a halált választotta, mint ezt a szégyent” – írta az Aradi Újság 1935 márciusában.
Az első világháború után 1937-ben fogadták el Románia új büntetőtörvénykönyvét, és ebben – ahogy Buhuceanu a könyvében meg is jegyzi Európa totális radikalizálódásának következményeképp – már betiltották a homoszexualitást. 1938-ban II. Károly büntetőtörvénykönyvét módosították. A 431. cikkely szerint büntették az azonos neműek (férfiak és nők egyaránt) közötti szexuális aktust, ha az botrányt provokált. A büntetés 6 hónaptól 2 évig terjedő szabadságvesztés volt. Ha a cselekmény elkövetésekor az egyik fél még nem volt 18 éves, akkor 1-3 év közötti börtön volt a kiszabható büntetés. Ugyanez volt érvényben akkor is, ha az egyik fél még nem töltötte be a 14 éves kort, de ebben az esetben nem volt érvényben a botrány kitétel.
A második világháború után továbbra is tiltották az azonos neműek közötti szexuális kapcsolatot, sőt, tovább szigorítottak a törvényen. Az 1948-ban kihirdetett büntetőtörvénykönyvben úgy módosították a 431. cikkelyt, hogy 2-5 év közötti szabadságvesztést írt elő az azonos neműek közötti szexuális aktusért. 1957-ben kivették a botrány provokálásával kapcsolatos szűkítő passzust, így ezután bármilyen azonos neműek közötti aktus törvénysértésnek minősült.
Láthatatlanságba taszítva
Nicolae Ceaușescu hatalomra kerülése után, 1968-ban a parlament új büntetőtörvénykönyvet fogadott el, a szexuális bűncselekmények bekerültek a személyek elleni bűncselekmények közé. A kommunista rendszerben úgy tekintettek a homoszexualitásra, mint a szocialista rend elleni bűncselekményre, amit szigorúan büntetni kell. A hírhedt 200. cikkely vonatkozott a saját nemükhöz vonzódó személyekre.
Eszerint az azonos nemű személyek közötti szexuális aktust 1-5 év közötti szabadságvesztéssel büntették, de különböző súlyosbító körülménynek miatt egy személyt akár 15 év börtönre is ítélhettek. Szexuális együttlétre felbujtani vagy arra ösztönözni egy személyt is bűncselekménynek számított, 1-5 év közötti börtönnel büntették.
Az 1950-es és 1960-as években a melegellenes razziák és perek az akkori politikai kampányok részeként zajlottak, felhasználták a régi politikai elit, az értelmiségiek ellen. A rendszer szisztematikusan üldözte, megfélemlítette és felhasználta a homoszexuálisokat, főleg a vezető, értelmiségi réteget terrorizálták.
„A célszemély homoszexuális hajlamainak nyomon követése (ebben az értelemben már vannak nyilatkozatok), hogy ezt az erkölcstelenséget esetleg operatív célokra lehessen kihasználni” – idézett korábban a Magyar Hang Kallós Zoltán megfigyelési dossziéjából. Egy 1965-ös feljegyzésben jelölték ki ezt célként.
Kallóst 1959-ben „szexuális elhajlás” miatt már elítélték, majd 1967-ben visszaesőként két éves „korrekciós börtönbüntetést” is kapott. Kallós a halála előtt nem sokkal nyilatkozott a Homo históriák szerzőjének a meghurcolásáról azzal a feltétellel, hogy csak a halála utána hozzák azokat nyilvánosságra.
Elmondása szerint informátorok voltak a melegek között, akik végül ezzel megúszták a börtönbüntetést.
„Ezek a besúgók voltak a leghitványabbak, és azok nem is kaptak semmit (bírósági ítéletet – a szerző megjegyzése). Az egyik kolozsvári, a másik gyergyószentmiklósi (...) Barátok voltak. Ők voltak az informátorok, gondolom, mert elengedték őket. Sokan voltunk (az ügyben vádlottak – a szerző megjegyzése), akiket nem is ismertem. Végighordoztak az egész országon. (...) Marosvásárhelyre vittek, mert politikai ügyem is volt. Köztörvényesként elítélt, politikai háttérrel. Így voltam nyilvántartva (...) Codlea, Pitesti, Poarta Alba, Nagyenyed, Kolozsvár. Még Zsilaván is voltam! Mindig rám állítottak valakit a fogvatartottak közül. Provokáltak (...) Jöttek azzal, hogy legyünk barátok. De a barátaimat én választom meg!” – idézi a könyv Kallóst.
„A börtönben is különösen utáltak minket. Nemcsak az őrök, hanem a rabok is durván, trágárul gúnyoltak bennünket. Mindig megtudták, ha homoszexualitás miatt ült valaki, az elvtársak is nagyon számon tartották az ilyen eseteket. Szerintem a legtöbb homoszexuálist megkörnyékezték, hogy legyen a spiclijük. A kívülállók fel sem foghatják, mi zajlott a börtönökben. Talán furcsa, de mi is a politikai diktatúra miatt ültünk. Románián kívül erre talán csak a Szovjetunióban és Albániában volt példa. Miközben jó néhány elvtársról tudtuk, hogy szintén zenész!” – nyilatkozott 1993-ban az Erdélyi Naplónak egy korábbi elítélt, aki 2 és fél évet ült börtönben.
Ez a megfélemlítő környezet szinte teljesen láthatatlanná tette az LMBT-kisebbséget, amelynek a helyzete a forradalom után csak nagyon lassan javult. Közben Nemzetközi Pszichiátriai Társaság 1974-ben homoszexualitást kihúzta a pszichiátriai betegségek közül, és a homoszexualitás a Betegségek Nemzetközi Osztályozásában sem szerepelt már.
Mit hozott az 1989-es változás?
1989 után ugyanis továbbra is érvényben maradt a homoszexuális aktust büntető 200. cikkely, bár a nemzetközi nyomás erős volt az országon, hogy töröljék. A konzervatív politikai elit és az ortodox egyház azt állította, hogy 1989-et megelőzően nem voltak az országban szexuális kisebbségek, és a homoszexualitás csak egy nemkívánatos terméke a kapitalizmusnak, a nyugati demokráciák életmódja idézi elő, illetve nem része a heteronormatív romániai kultúrának. Bár már 1993-ben tárgyalják a törvény módosítását, de arra még éveket kell várni.
„A vita látszólag arról folyt, hogy a nemzeti hagyományok, a keresztény erkölcs nem engedi meg, hogy törvénymódosítási eszközöljünk, hiszen... és olyan felszólalások következtek, amelyek inkább illettek volna egy pletykalap hasábjaira, mint a szenátusba. Felszólalásomban is elmondtam, hogy véleményem szerint az európai demokráciák nem homoszexuális, hanem toleráns társadalmak. És Romániától is toleranciát várnak” – jelentette ki Verestóy Attila, az RMDSZ akkori szenátusi frakcióvezetője az Erdélyi Naplónak adott 1993-as interjújában.
Ebből az időszakból a 17 éves Ciprian Cucu és a 22 éves Marian Mutaşcu megrázó története a leggyakrabban felhozott példa.
A pár újsághirdetésen keresztül ismerkedett meg, majd az első személyes találkozón szinte azonnal egymásba szerettek. Két hónapot éltek együtt, a rokonok előtt is titkolva kapcsolatukat. Végül Ciprian Cucu nővére feljelentette a párt a rendőrségen, és 1993 januárjában letartóztatták őket.
Ciprian beszámolója szerint az előzetes letartóztatásuk ideje alatt a felügyelő többször megalázta és bántalmazta Mariant. Szájba és hasba rúgta, sőt, még az után is ütötte, hogy az eszméletét vesztette. Elmondása szerint a cellában tovább folytatódott a kínzása, megszégyenítése és megerőszakolása. A vizsgálat részletei megjelentek a Temes megyei rendőrség újságjában, kiírták a nevüket, a címüket, sőt, még a képüket is közzétették. Olyan részleteket is megosztottak, hogy ki volt a „lány”, illetve ki volt a „fiú” a kapcsolatban. A „sztorit” az országos lapok is átvették.
Végül az Amnesty International és a román Helsinki Bizottság járt el a védelmükben. Cipriant két hónapnyi előzetes után engedték szabadon, Mariant négy hónapig tartották bent, és csak az után engedték ki, hogy súlyos bőrfertőzést diagnosztizáltak nála. A 200. cikkely első paragrafusa alapján Cipriant 1 év börtönre, míg Mariant a második paragrafus alapján 2 év börtönre ítélték, de a nemzetközi nyomás miatt a büntetésüket felfüggesztették. A megpróbáltatásuk itt nem ért véget. Cipriant kicsapták az iskolából, mert a tanárok féltek, hogy megfertőzi a többi diákot is. (Nem feltétlen a homoszexualitást „kapja el”, bár ekkor az ország lakosságának 85 százaléka elfogadhatatlannak tartotta, hanem a HIV-fertőzéstől is tarthattak, hiszen a homoszexuálisokról leggyakrabban az AIDS kapcsán lehetett olvasni.) Ciprian végül emigrált. Marian megpróbált itthon maradni, de tovább zaklatták. Végül 1995 májusában öngyilkos lett.
De lehetne említeni az egykori kézilabdás, Mariana Cetiner ügyét is, akinek az esete egyike azon keveseknek Európában, amikor leszbikus személyt ítéltek el és zártak börtönbe. Egyben az egyik utolsó olyan eset Romániában, amikor LMBT-személyt ítéltek el azért, aki. 1996-ban zárták két évre börtönbe, végül nemzetközi nyomásra szabadult 1998-ban. Egészen 1994-ig kellett várni az alkotmánybíróság döntésére, ami kimondta, hogy a homoszexuálisokra vonatkozó törvény sérti az emberi jogokat, és alkotmányellenes. Ennek ellenére vonakodtak a törvényhozók megváltoztatni a jogszabályt.
Románia végül 1995-ben kérte az Európai Unióhoz való csatlakozását, aminek feltétele volt a homoszexualitás dekriminalizálása. Így Nicolae Văcăroiu kormánya 1996-ban úgy döntött, hogy módosítja a 200. cikkelyt. Visszakerült a büntetőtörvénykönyvbe a botrány provokálásával kapcsolatos kitétel, de tiltották a nyilvános helyen történő aktust. Emellett a felbujtás, az ösztönzés mellé bekerült a homoszexuális propaganda tiltása is. Ezzel gyakorlatilag betiltottak minden LMBT-szervezetet, helyet.
A büntetőtörvénykönyvből véglegesen csak 2001-ben, Adrian Năstase kormányának idején került ki az azonos neműek közötti szexuális aktus büntethetősége, amikor a 89/2001-es sürgősségi kormányrendelettel visszavonják azt. A visszavonás előzménye, hogy Románia 1999. decemberében megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat az Európai Unióval. A csatlakozás kritériumai között (az úgynevezett koppenhágai kritériumok között) szerepelt a kisebbségi és emberi jogok érvényesülése, amivel teljesen ellentétes volt az akkor még érvényben lévő 200. cikk.
Utak az elismerésig
Közben 2000 augusztusában Eckstein-Kovács Péter a nemzeti kisebbségekért felelős tárca nélküli miniszterként javaslatot tett a diszkrimináció minden formáját megelőző, és azt szankcionáló rendeletre. Az 137-es számú rendelet 2000 szeptemberében jelent meg a Hivatalos Közlönyben. A szabályozás az LMBT-személyekre is vonatkozott az igazságszolgáltatásban, a munkaerőpiacon, illetve a különböző közszolgáltatásokhoz való hozzáférésben. Románia ekkor már ez egyik utolsó ország volt Európában, ahol tiltották az azonos nemű felnőttek közötti, konszenzuson alapuló szexuális kapcsolatot.
1996 októberében megalakul az első civil jogvédő LMBT-szervezet, az Accept.
Mivel a 200. cikk még érvényben volt a szervezet alakulásakor, úgy jegyezték be őket, mint ami az egyetemes emberi jogokért harcol. Ők szervezik meg 2004-ben májusában és júniusában Bukarestben az első GayFestet, amely a csúcspontja Sokszínűség Menete. Az első felvonulások ellen a szélsőjobboldali Noua Dreapta még rendszeresen szervezett tüntetéseket Normalitás Menete néven, ezek többször erőszakos cselekményekbe torkolltak. Azóta már az ország más nagyobb városaiban is tartottak felvonulásokat, így Temesváron, Kolozsváron, Iași-ban és Nagyváradon is.
A bejegyzett élettársi kapcsolatra vonatkozó első törvénytervezetet még 2008 júliusában nyújtotta be Eckstein-Kovács Péter. Ő volt az első romániai politikus, aki kifejezetten támogatta az azonos nemű párok bejegyzett élettársi viszonyát. Akkor az RMDSZ korábbi szenátora úgy érvelt a javaslata mellett, hogy az akkori családjogi törvény több mint 50 éves, és már nem tükrözi a társadalmi valóságot.
Később Remus Cernea korábbi (főként független) képviselő 2013-ben, 2015-ben és 2016-ban is benyújtott törvénytervezetet a bejegyzett élettársi kapcsolat rendezésére, ebből az első kettőt elutasította a törvényhozás, utóbbi – a törvényhozás honlapja szerint – még mindig a parlamenti biztosságoknál vesztegel. Utóbbi jogszabály-tervezet nem kifejezetten az azonos nemű párokra vonatkozik, de nem zárja ki őket. Cernea a törvénytervezet vitájában korábban azzal érvelt, hogy több mint 800 ezren élnek együtt, de nem kötnek házasságot, így az ő kapcsolatuk nincs semmilyen formában elismerve. 2018-ben a diszkriminációellenes tanács projektjeként egy másik törvényjavaslatot is benyújtottak (többek között 42 PSD-s, PNL-s, USR-s és RMDSZ-es képviselő támogatásával), ami szintén nem csak az azonos nemű párok együttélését törvényesítette volna, hanem a házasságot kötni nem akar heteroszexuális párokét is. Az élettársak a házastársakhoz hasonló jogokat kaptak volna például a szociális támogatás, a társadalombiztosítás, az egészségbiztosítás, a betegjogok vagy épp a családon belüli erőszakkal kapcsolatos területeken. Ezt is elutasították.
Közben többen is beperelték Romániát, hogy jogi úton kényszerítsék ki az elismerésüket. 2012-ben Adrian Coman romániai állampolgár Brüsszelben a román konzulátushoz fordul, hogy nyújtsanak neki segítséget abban, hogy Románia ismerje el az amerikai Clai Hamiltonnal kötött brüsszeli házasságukat, de visszautasítják. 2013-ban a Coman-Hamilton házaspár és az Accept bepereli a román államot. Az ügy az alkotmánybíróságra kerül, 2016. júliusában tárgyalnak először a kérdésben. A házaspár azt kéri, ismerjék el a Brüsszelben kötött házasságuk jogköreit Romániában is. 2018-ban mind a román alkotmánybíróság, mind az Európai Unió bírósága is széleskörű értelmezést adott a család fogalmának, és az utóbbi ítélete a külföldön kötött melegházasság elismerésére kötelezte Romániát. A kormány végül tavaly a külföldiek romániai jogállásáról szóló sürgősségi rendeletet módosításával oldotta meg, hogy ne szabályozza az azonos neműek házasságának vagy bejegyzett élettársi kapcsolatának elismerését Románia területén.
2015 novemberében az ortodox és más keresztény egyházak támogatásával a Koalíció a családért nevű egyesület aláírásgyűjtésbe kezdett, hogy az alkotmányba kerüljön be, hogy a család egy férfi és egy nő házasságán alapszik. A kérdésben végül 2018 októberében népszavazást is tartottak, de az alacsony részvétel miatt ez a javaslat is elbukott.
2019-ben Florin Buhuceanu és Victor Ciobotaru, valamint további húsz azonos nemű pár beperelte Romániát az Emberi Jogok Európai Bíróságán, amiért az állam nem ismeri el őket családként és nem biztosít számukra jogvédelmet.
Az EJEB végül tavaly májusban úgy döntött, hogy megszegte Románia az emberi jogok európai egyezményének nyolcadik, családi és magánélethez való jogra vonatkozó paragrafusát azzal, hogy nem ismeri el az azonos nemű párokat. A kormány fellebbezett a döntés ellen, de az EJEB tavaly szeptemberben elutasította azt, és döntésével arra kötelezte Romániát, hogy megteremtse az azonos nemű párok alkotta családok elfogadásának és védelmének jogi keretét. A politikusok a konzervatív romániai társadalomra hivatkozva egyelőre próbálják ezt elkerülni.
