LMBTQ: Már nem az egyenjogúságért, hanem a többség alkalmazkodásáért harcolnak
Amikor egy konzervatív világnézetű ember a nyugat romló erkölcséről értekezik, problémáinak egyik leggyakoribb fókusza az LMBTQ-mozgalom, amely az egyes szexuális kisebbségek egyenlő jogaiért és diszkriminációjával szemben küzd. Azonban az LMBTQ címszó mára közel sem jelent homogén tömböt: belső feszültségek fűtik, és nem feltétlenül csak szexuális kisebbségek érdekképviseletéről szól. Egyre inkább az indentitáspolitika dominál.
Valamikor a szexről szólt
Ha külső szemlélőként nézünk a mozgalomra – amelyet jobb híján nevezzünk LMBTQ-nak, amely mozaikszó a leszbikus, meleg, biszexuális, transz és queer szavakból áll össze –, akkor azt látjuk, hogy mindez az 1960-as évek Amerikájában indult, ahol a szexuális szabadosságot hirdetve, a korábbi, sokak szemében kiüresedett, értelmetlen konvencionális kötöttségekkel szemben határozta meg magát.
Ez a béke-, szabadságpárti liberális mozgalom rövidesen integrálta a szexuális kisebbségek képviseletét. Elindult a homoszexualitás dekriminalizálása, majd később a depatologizálása, vagyis, ez a szexuális orientáció nem járt többé büntetőjogi következménnyel, illetve nem tekintették betegségnek, így orvosi beavatkozást sem alkalmaztak a melegekkel szemben, hanem épp, hogy megerősítést és támogatást nyújtottak számukra.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1990-ben törölte a homoszexualitást a betegségek közül, 2001-ben pedig a világon először Hollandia engedélyezte a melegek számára a házasságot, a válást és az örökbefogadást. Miután az euroatlanti társadalmak többségében lezajlottak ezek a változások, és a szivárványszínű zászló alatt a kapitalista tőkéscsoportok is felismerték, hogy az elfogadás ezekben a társadalmakban erény, és nem stigma —kis túlzással már nem volt mit tenni.
Természetesen ma is létezik a homofóbia: elég hozzá focimérkőzésre járni, vagy elmenni bármelyik európai ország szélsőjobboldali pártjának gyűlésére, de a konzervatív szexuális értékek (monogámia, élethosszig tartó párkapcsolat) mára a társadalom széles körében nem bír meghatározó erővel.
Az LMBTQ mozaikszónak azonban csak az első három betűjét fedik le az előbb is említett társadalmi kisebbségek: ők azok, akik abban különböznek a többségi társadalomtól, hogy nem a megszokott irányban vonzódnak másokhoz. Azaz nem tekintik normálisnak, hogy csak férfi és nő között létesülhetnek intim párkapcsolatok.
Identitásküzdelem
Április 12-én a német parlament elfogadta az önbevalláson alapuló nemmeghatározásról szóló törvényét, amely értelmében novembertől bármely 18. életévét betöltött állampolgár mindenféle jogi és/vagy orvosi procedúra nélkül megváltoztathatja a hivatalos nemét férfire, nőre, vagy a német jogrendben már szereplő harmadik nemre, illetve úgy is dönthet, hogy semmilyen nemi adat ne szerepeljen a papírjain. 14 és 18 év között szülői, vagy gondviselői beleegyezés fog kelleni, míg 14 éves kor alatt csak a szülők hozhatnak ilyen döntést.
Bár ez – és más európai országokban is bevezetett hasonló tartalmú – törvény is teljesen passzol a romló nyugat narratívába, azonnal feltűnhet, hogy itt nem az van a fókuszban, hogy ki kivel akar lefeküdni, ki kivel vonzódik, és mit képzel el maga számára ideális párkapcsolatnak. Az elsősorban transzneműek és nembinárisok (akik nem tartják magukat sem a férfi, sem a női nemhez tartozónak) által kilobbizott törvény már nem a szexualitásról, hanem az identitásról szól. Nem az a kérdés tevődik fel, hogy „kit szeretek”, hanem hogy „ki vagyok én”.
Vitás pontok
Bár egy ideig ezek a csoportok egészen jól megfértek egymás mellett, például közösen vettek részt a Pride felvonuláson, mostanra egyre több belső feszültség alakul ki közöttük. A Pew Research amerikai felmérése szerint a meleg férfiak és nők körülbelül 50 százaléka, a biszexuálisok 25-40 százaléka gondolja úgy, hogy az ő ügyük számottevő ponton egyezik a transzneműekkel.
Elsősorban a nők és a transz nők között éles a konfliktus, még ha nem is valós magánéleti, sokkal inkább elméleti síkon. A transz nők ugyanis szeretnék magukat teljes értékű nőként elfogadtatni, míg a feminista nők szerint a nő fogalma nem önbevalláson alapul, hanem számos egyéb tényezőn: többek között azokon a biológiai folyamatokon, amelyek csak a nőként született nőkben játszódnak le. Ilyen a menstruáció.
Azzal érvelnek például, hogy mondhatja bárki magát bárminek, egy szexuális együttlét során csak az egyik fél eshet teherbe, a másik nem. Ahogyan az is vitás kérdés egy ilyen rendelkezésnél, hogy a magukat nőnek valló személyek teljes hozzáférést kapnak-e a női terekhez (mosdók, öltözők, stb.), vagy sem. A német törvénykezés például gátat szab ennek, és ezen terek fenntartóira bízza a szabályok kialakítását.
Az ilyen praktikus törésvonalak mellett elméleti törésvonalak is léteznek a szexualitás vs. identitás szembenállásból adódóan. Bár a nembinárisok és transzneműek szeretnék magukat folytatólagosan a szexuális konzervativizmus, sőt, akár a rassz alapú megkülönböztetés ellen küzdő érdekvédelmi csoportokhoz kötni magukat, és ezek utódszerepében elhelyezkedni, kritika is illetheti őket emiatt.
Kováts Eszter, a Bécsi Egyetem politológusa szerint kardinális különbség, hogy míg a feketék, a nők és a szexuális kisebbségek azt szerették volna, hogy „ismerjék el őket a férfiakkal, a heteroszexuálisokkal, illetve a fehérekkel teljesen azonos jogú és egyenlő értékű emberi lényekként”, addig az identitásukat saját jogon meghatározó személyek azt szeretnék, ha rajtuk kívül mindenki más is alkalmazkodna ehhez az önmeghatározáshoz, és „adja fel az érzékelését, beleértve egy másik ember biológiai nemének (...) beazonosítására való képességét.”
A nembináris identitás támogatói szerint sem az orvostársadalom, sem a filozófia, sem a vallás nem mondhatja meg senkiről, hogy férfi vagy nő, csak az érintett személy maga. Ez alapján tehát nem csak a jogrendszert, hanem az őket körülvevő emberek ítélőképességét, belső meggyőződését, és magát a tudományt is át szeretnék írni. A következő évek kérdése, hogy mindebből mi valósulhat meg.
