El tudom képzelni, hogy a könyvem hatására még Bayer Zsoltban is történne valami
Marton Krisztián Bőgőmasina című könyve tavaly decemberben jelent meg egy kis független kiadónál, a Leányvállalatnál. Az erősen autofikciós regény főhőse a színes bőrű Marci, aki a 90-es évek Szegedén felnőve próbál identitást és apát találni magának, szeretethiánya miatt pedig később egy idősebb férfival való heves viszonyba, illetve az alkoholba menekül. A korábban forgatókönyvíróként dolgozó szerzővel arról beszélgettünk, gyerekként mibe menekült a különbözőségérzés magánya elől, miért gondolja, hogy szükség van a fekete Arielekre, és szeretné-e, hogy a könyve Dúró Dóra kezébe kerüljön.
Fólia nincs rajta, az áruházakban viszont a 18 pluszos polcokon található a könyved. Mondjuk, tényleg van benne szex. Ott a helye szerinted?
Nem gondolom, hogy ott lenne a helye. A világirodalom jó részében előfordul ennyi szexualitás, mint a könyvemben, és a szex ábrázolása sem túl explicit az esetemben. De sejtjük, hogy nem emiatt helyezték ebbe a kategóriába. Pedig már most nagyon jó élmény azt látni, hogy több generáció is tud kapcsolódni ehhez a történethez, és nem egy ember mondta nekem, hogy bárcsak sok kamasz elolvasná ezt a könyvet, mert valamelyik rétegével biztosan tudna rezonálni.
Mióta érlelődött benned, hogy megírod a történeted?
Alapvetően forgatókönyvíró vagyok, eddig tévésorozatokat írtam, és régóta terveztem magamban egy sorozatot a saját életemről, a generációmra amúgy is eléggé jellemző ez az autofikciós megközelítés. De egyre inkább esélytelennek láttam, hogy bárki higgyen abban, hogy egy apátlanul felnőtt, félvér meleg srác történetével meg lehet szólítani a szélesebb közönséget. Két éve szilárdult meg bennem a gondolat, hogy inkább könyvként írom meg, és már csak azt kellett kitalálni, hogyan ne egy napló legyen belőle. Ekkor jött pár olyan fordulat az életemben, amiben megláttam egy kerek sztori lehetőségét.
Autofikció, vagyis erősen személyes a kötet, tele intim és érzékeny részletekkel. Voltak félelmeid azzal kapcsolatban, hogy túlságosan kiadod, kiszolgáltatod magad?
Az elején inkább attól féltem, hogy a barátaim, ismerőseim egyszerűen ki fognak nevetni, és azt mondják majd, kis butus, azt hiszi, hogy tud könyvet írni. Néha féltem attól is, hogyan találkozik majd az olvasókkal; mi lesz, ha megvernek? Ez persze irreális, mégis gyakori félelmem. Szóval féltem attól, hogy nagyon el fognak utasítani. Vagy hogy mások bagatellnek tartják mindazt, ami velem történt, és azt mondják, hogy csak rinyálok, erre utal a kötet címe is. Ezeket a szorongásokat igyekeztem eltolni magamtól, és ebben nagy szerepe volt Benedek Ágotának, aki művészeti vezetőként és barátként is rengeteget segített a fejlesztés alatt. Segített az is, hogy más nevet adtam a karakternek, Marci neve mögé bújva könnyebben tudtam közelebb menni a sötét, fájdalmasabb részekhez.
A Bőgőmasina egy identitásregény, amelyben egy magyar félvér fiú nem tudta, milyen feketének lenni, mert nem ölelte körbe egy kultúra, ami menedéket nyújthatott volna. Ez magányossá tett?
Igen, azt éreztem, hogy nagyon egyedül vagyok ezzel az érzéssel, a nagymamám és az anyukám egyáltalán nem voltak felkészülve arra, hogyan neveljenek fel egy színes bőrű kisfiút a 90-es évek közepén, egy teljesen homogén fehér városban, Szegeden. Ufónak éreztem magam, és ezt az élményt nem tudtam megosztani a családommal, mert nem volt számukra átélhető.
Milyen volt a 90-es évek vidéki közege gyerekszemmel?
A szűkebb közösségem, az osztályom nagyon elfogadó és kedves volt velem, a tanárok vagy úgy általában a felnőttek viszont néha ütőkártyaként használták a különbözőségemet, mikor valami rosszat csináltam. Emiatt hamar kialakult bennem egy kényszer, hogy mindig jól kell viselkednem. Ez a jól kell viselkednem később már úgy jelentkezett, hogy nemcsak magamért felelek, hanem egy teljes embercsoportot képviselek a magatartásommal. A könyvben a felnőtt Marci egyszer azon morfondírozik, hogy talán Dominikán kéne maradnia, ahol végre a többség része, és nem azért kéne tovább átadnia a helyét a villamoson minden idős néninek, hátha pont ez változtatja meg a véleményüket a bevándorlókról.
Az azonosulás hiányának problémája összekapcsolódik a könyv másik alapélményével, az apátlansággal. „Nem tudtam megfogni az ugyanolyan bőrszínű apám kezét, hogy osztozzon velem a különállóság fájdalmában” – mondja Marci, akinek az egész gyerekkora abban a vágyban telt, hogy egyszer megtalálja soha nem látott apját. Úgy érezted, ez adna megoldást az állandó különbözőségérzésedre?
Sokszor még nekem is összecsúszik az, hogy hol érek véget én és hol kezdődik Marci, és a gyerekkori rész valamivel fikciósabb is a többinél, már csak azért is, mert leginkább a felnőtt személyiségemből fejtettem vissza a gyerek Marci karakterét. De az biztos, hogy volt egy artikulált apavágyam, és egy mély hitem abban, hogy úgyis megtalálom őt, csak fel kell nőnöm, és akkor megkeresem őt Amerikában. Addig is próbáltam felzárkózni kulturálisan, hogyha majd találkozom vele, minél amerikaiabbnak tűnjek neki. Ez is igazi gyermeki logika volt, hiszen apukám gyökerei Szudánban vannak. A húszas éveimre tudat alatt már nagyon felerősödött bennem a hiánya, akkoriban minden szülinapom nagyon melankolikusan telt, de sokáig tartott, hogy nevesíteni tudjam ezt az űrt magamban.
A Telex Közbeszéden is elmesélted az anekdotát, hogy amikor ötévesen először láttad a moziban Eddie Murphyt, azt hitted, ő az apukád. Miután ez tévedésnek bizonyult, milyen kép élt benned az apádról?
Két fényképünk volt róla, az egyikről a könyvben is írok, később ez alapján kerestem meg őt. Nagyon hasonlít rám, lényegében ugyanúgy nézünk ki. A másik egy gyerekkori képe volt, amit anyukám egyszer mérgében széttépett, amikor összevesztek, aztán összeragasztotta. Volt egy elképzelésem arról, hogy milyen lenne az élet az apukámmal, amit nagyban befolyásoltak az amerikai filmek és mesék, ennek megfelelően ez egy végletekig idealizált kép volt egy jómódú amerikai orvosról, aki azért hagyta ott a magyar orvosit, hogy Amerikában folytassa a tanulmányait. Gyerekkoromban az anyukám és a nagymamám is nagyon szépen beszéltek nekem róla. Úgy tudtam, hogy ez egy elszalasztott szerelem volt anyukámék között, ami azon csúszott el, hogy mire anyu telefonált apukámnak, hogy megszülettem, addigra már késő volt, és az USA-ba költözött. Ezért sokáig azt képzeltem, hogy egy ideális tévéapukára találok majd, amikor Amerikába érek – ami viszont ekkor történt, talán a legvalóságosabb része a könyvnek, szinte szóról szóra így zajlott.
Azaz a Facebookon rátaláltál, felvettétek a kapcsolatot, de a kezdeti öröm után mégis elutasított, magyarázat nélkül. Az apád szemszögéről, a döntése motivációiról nincs szó a könyvben. Magadban hogyan próbáltad megfejteni?
A könyv egyik fontos témája az alkalmatlan férfiak, akiket különböző szerepekben látunk: apaként, nevelőapaként, partnerként. Marci az apja miatti el nem gyászolt veszteségét pár év múlva egy idősebb férfival való heves viszonyba fojtja, és azt hiszi, Dávid mellett végre megkapja azt az apai szeretetet, amire mindig is vágyott. Az apai és a szerelmi kapcsolatnak nagyon hasonló dinamikája van, és mindkettő egyik pillanatról a másikra ér véget. Marci, ahogy én is, azonnal megérti, hogy a szakítás azért megy olyan mélyre, mert ezt az apasebet tépi fel benne, sőt ennek a sebnek a kezeletlensége vezetett odáig, hogy egyáltalán összejöttek. Míg korábban a saját türelmetlenségét, telhetetlenségét és követelőzését okolta mindkét kudarcért, Dávidnál eljut oda, hogy nem érdemelte meg a bántalmazást, ahogy az apja kegyetlenségét sem. Az egyik utolsó fejezetben, mikor rájön, hogy Dávid nem egy szörnyeteg, csak alkalmatlan, ez a megbékélés az apjára is érvényes.
A rendszerváltás évében születtél. Ha végignézed az elmúlt három évtizedet, megrajzolható az az ív, ahogyan a jelentésed időről időre változott a társadalom szemében?
Gyerekként, ahogy azt a könyv elején is írom, különlegességként kezeltek az emberek, mint egy egzotikus állatot: cuki, de azért vigyázni kell vele, mert olyan kiszámíthatatlannak tűnik. Amikor 18 évesen pár hónapra Londonba kerültem, fura tapasztalat volt, hogy az utcán nem néznek a szemembe, vagyis nem bámulnak, ami az addigi állandó élményem volt. Budapesten már egy kicsit jobb volt a helyzet, pedig 2008 környékén a város még mindig nem volt annyira színes. Kisebb atrocitásokon kívül, mint amikor egy hungarista beszólogatott nekem a középiskolai kollégiumban, mélyen rasszista gyűlölettel nem találkoztam, inkább kíváncsiságot érzékeltem. Ebben viszont érzek valamennyi változást az elmúlt években: egy ideje sokkal több a haragos, gyűlölködő tekintet az utcán. Az előítéletek mintha mélyebben mozgatnák az olyan emberek látásmódját is, akik alapvetően nem rasszisták, mégis gyanakvóak a kollégájuk, a szomszédjuk megbízhatóságával, kompetenciájával vagy intelligenciájával kapcsolatban, pusztán a bőrszínük miatt.
Ha ugyanezt az ívet a melegségemmel kapcsolatban vizsgáljuk, akkor az az élményem, hogy ma sokkal elfogadóbbak az emberek, mint a 2000-es években. Azt szoktuk mondani a vőlegényemmel, hogy még mindig most a legjobb melegnek lenni; kézen fogva sétálunk, bárhol megállunk egy csókra, senki nem szól be. A most gerjesztett homofóbia, a pedofilozás és a fóliázás politikai termékek, amikre csak egy gyűlölködő kisebbség fogékony, akik viszont nagyon hangosak.
A regényed Nagy M. Boldizsár szerkesztette, aki annak a Meseország mindenkié című kötetnek is a szerkesztője volt, amely ismertségének kifejezetten jót tett a melegek elleni hergelés.
Amihez Dúró Dóra hozzányúl, az arannyá változik.
Szeretnéd, hogy Dúró a Bőgőmasinát is elolvassa?
Nem azért szeretném, hogy elolvassa, hogy felháborodjon és a hírveréssel vásárlókat szerezzen a könyvnek, hanem mert van egy olyan reményem, hogy esetleg empatikusabb lesz tőle. Lehet, hogy túl naiv vagyok, de én abban hiszek, hogy élmények és tapasztalások lebonthatnak előítéleteket. Még azt is el tudom képzelni, hogy Bayer Zsoltban is történne valami, aki tényleg vérlázító és minősíthetetlen dolgokat mond, és sajnos valószínűleg nagy hatással van a Fidesz szavazóbázisának egy jó részére. Viszont szeretném azt hinni, hogy mára kinyílt a világ annyira, és nemcsak Budapesten, hanem vidéken is, hogy nagyon sokféle embert és történetet lehet megismerni, emiatt pedig mégiscsak egyre inkább megértéssel fordulnak az emberek az ismeretlen felé. De lehet, hogy csak egy ábrándos hülye vagyok.
Volt olyan eset az elmúlt évek közéleti történéseiből, ami azért megviselt?
A padmizéria. Szerintem szuper kezdeményezés volt, hogy az emberek kaptak egy kis kedvességet egy köztéren, ezért is szomorított el: tényleg, még egy pad sem lehet? Ráadásul pont a közelben lakom, nekem ez a környék nagyon sokat adott azáltal, hogy nagyon színes és diverz. Nyáron viszont hirtelen náci zarándokhellyé változott. Azt hiszem, annak a kérdésnek az üzenete rémisztett meg igazán, amikor elhangzott, hogy minek ezzel provokálni. És akkor itt érünk el az érzékenyítés fogalmához, amit én elég szerencsétlennek tartok, mert szerintem általában rossz szemszögből, a többségi társadalom szemszögéből értelmezzük, és az ő komfortérzetüket párnázzuk vele körbe. Holott az elsődleges cél az lenne, hogy minél több kisebbségi történet jelenjen meg, és nem azért, hogy a többségi társadalom tagjainak megessen a szíve a kisebbségeken. Hanem mert nagyon fontos, hogy a kisebbségek lássák reprezentálva magukat hiteles történetekben, aminek csak egy kellemes mellékhatása, ha a többség empátiája is felébred.
Azt hinni például, hogy a fekete Ariel azért van, hogy a többségi fehér társadalom elfogadóbb legyen a feketékkel, teljes őrültség, illetve szintén az elnyomói attitűd része, mert ezzel azt feltételezi, hogy minden értük van, körülöttük forog. És ahogy gyerekként én is tudtam azonosulni a fehér Ariellel, úgy a fehér gyerekek is biztos tudnak majd a sötét bőrűvel. A globális fogyasztópiac része több százmillió nem fehér bőrű gyerek, és végre ők is látnak hozzájuk hasonló karaktereket. A láthatatlanságnál nincs demotiválóbb, akkor nagyon egyedül maradsz.
A regényben játszol azzal az iróniával is, hogy helyenként ráerősítesz bizonyos sztereotípiákra, például amikor Marci azt mondja, a melegsége kiderítéséhez elég lenne csak belenézni a Spotify-listájába.
Igen, de szerintem Marci nem egy sztereotipikus meleg srác, hanem egy komplex karakter, akinek csak az egyik oldala az, hogy Taylor Swifttel van tele a Spotify-könyvtára. Én is küzdök a jó buzi, rossz buzi narratíva ellen, aminek én is az áldozata voltam fiatalabb koromban. Egyetlen kisebbség sem egy homogén massza, de könnyebb egy arctalan, személytelen közösséget, embercsoportot utálni, mint egyéneket. A Grace klinikában volt egy rész, amiben azt mondták, hogy ha eléd ugrik egy fegyveres támadó, azonnal el kell kezdeni sorolni személyes jellegű információkat magadról, mi a neved, a foglalkozásod, kik a szüleid, a testvéred, milyen filmeket szeretsz. Mert ha humanizálod magad, talán a fegyveres is átérzi, hogy nem egy videójáték szereplője áll előtte, hanem egy hús-vér ember.
A gyerekvállalással kapcsolatban milyen érzéseid vannak? A sajátos felnövéstörténeted hatással van erre?
Mindennel együtt nekem nagyon izgalmas, szeretetteli gyerekkorom volt, anyukám és a nagymamám támogattak és bátorítottak, hogy önazonos legyek, és hogy kifejezzem és megéljem az érzéseimet, ez biztosan nem lenne akadálya annak, hogy családot alapítsak. Az örökbefogadás témájával kapcsolatban sokáig kettősség volt bennem, mert egyrészt azt éreztem, hogy tökre menne ez nekem, hiszen nagyon is érteném azt az elhagyatottságot és fájdalmat, hogy az egyik szülő vagy mindkettő lemondott rólad. Másrészt éppen azért, mert ismerem, nagyon nehéz lenne látnom, hogy a gyerekemben is ugyanez zajlik, és hogy ezt az űrt lehetetlen teljesen felszámolni. Az előző kapcsolataimban még megvolt bennem a vágy a családalapításra, azóta viszont ez eltűnt, és nem tudom, hogy amiatt, mert idősebb lettem, és már ki merem mondani, hogy valószínűleg nem szeretnék gyereket, vagy rám is hatással van mindaz, ami jelenleg Magyarországon zajlik e téren, és tudat alatt mégis bekúszott a fejembe a gondolat, hogy ezt nekem nem kéne, nem szabad. Ezért is iszonyúan ördögi és nagyon veszélyes a kormány politikája, mert még azokra az emberekre is hat, akik átlátnak a szándékaikon.
Fontos fejezetet kap a könyvben a függőség témája is, a fülszöveg szerint a főhőst az érzékenysége és a szeretetéhsége vitte az önpusztításba. Ezek is valós élményeid?
Igen, az valóban nagy probléma volt az életemben, de már több mint két éve nem iszom. Akkor vigaszt találtam ezekben a szerekben, az alkohol hatására nem éreztem magam egyedül, de egy pont után már öngerjesztő folyamattá vált, és még többet és többet akartam belőle. A húszas éveim végétől sokszor nekifutottam a józanodásnak, volt, amikor egy-két hónapig sikerült is tartanom, és büszke voltam magamra, de csak kergettem tovább azt az illúziót, amit minden alkoholista kerget: hogy tudok mértékkel is inni. Az utolsó nyáron viszont már olyan határokat léptem át, amikről nem gondoltam, hogy megtörténhetnek: reggel piával kezdtem a napot, napközben kis vodkásüvegekkel járkáltam a táskámban. Szerencsém volt, mert eléggé megijedtem ahhoz, hogy komolyabban lépjek. Végül viszonylag sima folyamat volt a leszokás, nem is estem vissza.
Tudsz már erről szégyen nélkül beszélni?
Már tudok. A terapeutám javaslatára eljártam az Anonim Alkoholisták (AA) gyűléseire, amitől persze nagyon ódzkodtam, már magától a szótól is kirázott a hideg, hiszen alkoholista az, aki az árokban fetreng. Rettenetesen nehezen is mondtam ki, hogy Krisztián vagyok, alkoholista, de rávilágított arra, mennyi arca van ennek a betegségnek, és mégis mennyire hasonló mindenki története. Az AA-csoportban többen is voltak a korosztályomból, de ott ült egy csomó középkorú fehér férfi és nő, akik nagyon hasonló kirekesztettségről és kívülállóságról számoltak be a gyerekkorukból vagy a családjukból, mint ami az én élményem is volt. Ez nagyon gyógyítóan hatott.
És hogy tervezed, ezután könyvírással folytatod, vagy visszatérsz a tévézéshez? Egyáltalán komfortos volt neked a kereskedelmi tévés sorozatok világa?
Engem mindig a történetmesélés érdekelt, még mielőtt tudtam volna olvasni, anyukámnak diktáltam le a Kis hableány fan fictionöket. Nagyon sokat kaptam az SZFE-s évektől, egy baráti társaságot és egy olyan kapcsolati tőkét, amiből a mai napig profitálok. Az első forgatókönyvírói munkáimat is az egyik tanáromnak, Radnai Annamarinak köszönhetem, aki azóta sajnos meghalt. Annamari dolgozott korábban a Jóban Rosszban-ban, ő kötött össze kereskedelmi tévék akkori vezető íróival, ezután scripted realityket és fikciós napi sorozatok csináltam, Jóban Rosszban, Barátok közt, Feleségek luxuskivitelben. Azt a kreatív szabadságot viszont, amit a könyvírásban éltem meg, soha nem éreztem forgatókönyvíróként, és fantasztikus, hogy a regényem pontosan olyan lett, mint amilyennek megálmodtam – ezt az érzést forgatókönyvíróként szinte lehetetlen átélni. Szóval most szeretnék az irodalomnál maradni.
Magyarországon képzeled el a közeljövődet?
Igen, nekem ez fontos: nagyon szeretem a nyelvet, szeretem a magyar társadalom tagjának érezni magam, én egy nagyon magyar fiú vagyok. Otthonos és szórakoztat, amikor hallok egy furcsa beszélgetést a négyes-hatoson, és már a hanglejtésekből az emberek mögé képzelek egy teljes életet. Ez nem történhetne meg máshol, hiába tudok jól angolul és spanyolul. Nem akarom már kívülállónak érezni magam.
