Czeizel Gábor: Olyan emberek hozták ezt az intézkedést, akiknek semmi közük a valósághoz, nem ismerik az irodalmat és nem tudják, milyen egy könyvesbolt
Noha Czeizel Gábort édesapja, Czeizel Endre genetikus eredetileg orvosnak szánta, ő hamar a színházi pályát választotta, melyben még édesapjának is szerepe volt. Azóta a rendező már színre vitt számos klasszikus és kortárs darabot, jelenleg a budapesti Spinoza Színházban mutatja be híres, magyar származású emberek életét. Kaposvári indulásáról, édesapjához fűződő viszonyáról, a meleg karaktereket szerepeltető könyvek fóliázásáról és a kis színházak helyzetéről kérdeztük.
– Édesapja híres orvos-genetikus volt. Hogyhogy a színházi pályát választotta?
– Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy rendező lettem. Hatodik osztályba járhattam, amikor ment a tévében Az öröklődés titkai című sorozata, amire az egész ország felfigyelt. Kiürültek az utcák, ha az ő műsora ment. Mondjuk, nem volt nehéz dolga, mert csak egy csatorna volt. A sorozat viszont érdekes lett, mert úgy beszélt az orvosi dolgokról, mint előtte senki, és olyan nyelven, hogy megértették. Apámra a művészek is felfigyeltek, még a Vígszínházba kapott is jegyeket. Az első előadás, amin én is ott voltam, a Harminc éves vagyok című musical bemutatója volt 1975-ben. Ez annyira tetszett, hogy kéthavonta megnéztem, aztán a Képzelt riportot is rengetegszer láttam, a Szent Johannát szerintem tizenhétszer, szóval eléggé megfogott a színház. Aztán apám egyik betege, Somhegyi Vera, akinek a férje színész volt, anyai barátnőm lett. Ő elvitt Szolnokra és általa megismertem színházi embereket.
– Már tizenévesen elkezdte tanulni a szakmát?
Nem, gimnáziumban biológia szakra mentem, mert úgy volt, hogy orvos leszek. Az iskolában viszont fantasztikus irodalomtanárnőm volt, aki megtanított minket gondolkodni, műveket elemezni. Olyannyira, hogy az osztályból csak egyetlen orvos lett.
– Hol tanult tovább?
– A Színművészetire akartam jelentkezni, de akkor évekig nem indult el a szak, bölcsészkarra meg orvosira viszont nem mentem, mert rendezni akartam. Ezért először elmentem két évre Szolnokra, ahol szerencsém volt, mert éppen Babarczy László rendezett, aki a nagynevű, kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója volt, így két év múlva mondtam neki, hogy ott szeretnék dolgozni. Emlékszem, Babarczy egy hét múlva hozta is a szerződésemet, és a zöld Wartburgján aláírtuk. Az új munkahelyemen először asszisztensként kezdtem, ahogy Mohácsi János is, majd amikor éreztem az erőt, akkor a szegedi JATE 8.15-ös csoportjánál rendeztem A Cenci-ház című Shelley-drámát, majd Kaposváron gyerekdarabokat, aztán Füst Milántól a Boldogtalanokat. Később Mohácsival jelentkeztünk a Főiskolára, de a harmadik fordulóban kiestünk.
– Hogyan folytatódott a karrierje?
– Tizenegy évet töltöttem Kaposváron, de szűknek éreztem a színházat és várost, így jelentkeztem Szolnokra, ahol rendező lettem, miközben a budapesti Kolibri Színházban színre vittem Forgách András Tercett című darabját, mely Móricz Zsigmond szerelmi háromszögéről szól. Két év után Szolnokon viszont új igazgató érkezett, így Debrecenbe, a Csokonai Színházba kerültem, ahol hat és fél évig dolgoztam. Hálás is vagyok Lengyel György akkori igazgatónak, mert mindenfélét rendezhettem, a világirodalmi és magyar klasszikusoktól kezdve a kortárs drámákon át a zenés darabokig. Aztán 2001-ben itt is igazgatóváltás volt, nem akartak állandó rendezőket, így onnantól kezdve szabadúszó lettem. Jó néhány kőszínházban, illetve független, magán és alternatív műhelyben rendeztem, de sehol nem szerződtem le, míg végül a Spinozánál kötöttem ki.
– Milyen volt a viszonya az édesapjával?
– Nekem és a két testvéremnek az volt a természetes, hogy apánk késő estig dolgozik, és keveset van velünk. Ez nyilván mások szemében nem egy ideális család, de nekünk ez volt a természetes. Ritkán beszélgettünk. Más gyerek, amikor az iskolából hazamegy, akkor a konyhában egy órán át meséli a szüleinek, mi történt vele aznap. Nálunk ez nem így volt. Apám azt sem értette, mit jelent tengerparton nyaralni. Mi anyámmal és a két testvéremmel a szünetet Zamárdiban, a nyaralónkban töltöttük, ahová sok gyerek, unokatestvér jött velünk. Apám hétvégenként utazott le, és bár lement a strandra úszni egyet, alapvetően ott is dolgozott. Ha rossz idő volt, elvitt minket Tihanyba kiállítást nézni, Füredre vagy Sümegre mászkálni. Amúgy jó volt a viszonyunk: egy átlagos héten szerdán moziba vitt minket, szombat délelőtt múzeumba, vasárnap pedig kirándulni. De délután újra dolgozott otthon, és nekünk csöndben kellett lenni. Később a színházi bemutatóimra eljött. Amikor a Herzl Tivadarról szóló előadásom futott, ő már nagyon beteg volt, de azt kétszer is látta. Fiatalon a napi dolgokat anyámmal beszéltük meg, de ő meghalt, amikor húsz éves voltam.
– Önről a médiából lehet tudni, hogy meleg. Hogyan reagált az édesapja, amikor ezt megtudta?
– Normálisan. Ez úgy történt, hogy az első kapcsolatom egy idősebb rendezővel volt, aki elment Amerikába félévre ösztöndíjjal, én meg nyáron egy hónapra utána akartam menni. Anyám akkor már nem élt, a húgomnak viszont egyből meséltem a viszonyról. Ő csütörtökönként az Atrium Hyatt szálló kávézójában találkozott apámmal, és akkor elhívott engem is, mert nekem pénz kellett a repülőjegyre. Akkor mondtam el apámnak, hogy a férfivel élek, és szeretnék elmenni Amerikába. Ő erre mondta, hogy sejtette, hogy meleg vagyok, szóval nem lepte meg a dolog. Később is ismerte a kapcsolataimat. Persze, aggódott, hogy nehezebb lesz az életem, hogy nem találok párt. Ebben nem lett igaza. A negyedik párommal huszonhárom éve vagyok együtt. Apám azt sajnálta még, hogy unokája tőlem nem lesz, meg hogy orvos nem leszek, de amikor látta, hogy boldogulok és a saját utamat járom, ami nem zsákutca, akkor örült, elfogadta a döntésemet, és büszke volt rám.
– Mit gondol a meleg karaktereket tartalmazó könyvek fóliázásáról?
– Ez egy botrány, de azt szoktam mondani viccesen, hogy így sokkal könnyebb megtalálni a melegekről szóló könyveket. Nem kell lapozgatni vagy a címből megtippelni, hogy ez vajon rólunk szól-e. Tegnap voltam is egy könyvesboltban, és a képregények között kerestem a két kamaszfiú szerelméről szóló Heartstopper nevű könyvet, mert kíváncsi voltam, hogy lefóliázták-e, de nem találtam. Voltak viszont más lefóliázott képregények. Gondoltam, a kamaszoknak így sokkal könnyebb választaniuk. Ez egy útmutató. A fóliázás viszont alapvetően nonszensz. Ennyi erővel az iskolában az irodalmi szöveggyűjteményeket is le kell fóliázni, mert Janus Pannonius versek és Shakespeare szonettek vannak bennük, amelyekben nem egyértelmű, hogy az ő mint névmás milyen nemű. Meg ott a két francia költő, Verlaine és Rimbaud is. Azért az ő kapcsolatuk több volt, mint barátság. Szóval ebből is látszik, hogy olyan hozzá nem értő emberek hozták ezt az intézkedést, akiknek semmi közük a valósághoz. Nem ismerik az irodalmat, és nem tudják, milyen egy könyvesbolt. Sokan meg úgy vélik, hogy az öncenzúra erősebb lesz, mint a valódi. Tehát ennyi erővel még a Képzelt riportot is le lehet fóliázni meg a Tennessee Williams drámákat. A vágy villamosában Blanche elmondja, hogy a férje, Allan Gray azért lett öngyilkos, mert az esküvőjükön a nő rajtakapta, ahogy a férfi csókolózik a barátjával.
– Mint rendező, mit gondol a független színházak helyzetéről?
– Hát, nem rózsás. A pandémia és a tao megszüntetése számos kőszínházat és független színházat tönkretett, vagy a lét szélére sodort. A járvány alatt pedig az épületeket fenn kellett tartani, bérleti díjat és rezsit kellett fizetni. Közben meg csomó színész elment civil munkát végezni, hogy meg tudjon élni, hisz ezekben a színházakban nem szerződtetett tagok vannak, az emberek előadás után kapják a pénzt. A pandémia után pedig a nézők nehezebben mentek vissza a színházakba. A Spinozában is érezhető volt ez, a közönség nagy része ráadásul idősebb. De most már bátrabban lehet előadásokat kitűzni, mert jönnek vissza. A Spinoza viszont kis színház, és támogatást szinte alig kap, magánpénzből működik. Ilyen helyzetben nem lehet nagyon nyújtózkodni és új bemutatókat tartani. Bajban is van az Átrium, Mundruczó Kornél Proton Színháza, míg Bodó Viktoré már évekkel ezelőtt bezárt, és a K2 is feloszlott. Pandémiától és válságtól függetlenül, ha egy színház sorsa egy vezetőn múlik, akkor az hat-hét év után ki szokott fulladni. Ezért csodálatos a Spinoza és a Gózon Gyula Kamaraszínház, mert túlélnek, sőt, utóbbinak a pandémia mellett egy rekonstrukción is át kellett esnie, a hely talán jövőre elkészül. Az igazgató, Szabó Ági már a huszonötödik évadot rendezi, ő még bírja energiával.
– És mit gondol arról, hogy az SZFE-n sokan nem vették át az aranydiplomájukat?
– Egyetértek azzal, amit a Lázár Kati és Kútvölgyi Erzsébet mondott, a döntésüket tiszteletreméltónak tartom. Jogos, hogy egy olyan embertől nem akarják átvenni az aranydiplomájukat, aki az ő tanáraikat, akikre ők felnéznek, akiktől rengeteget tanultak, és akiktől az egész szakma tanult, próbálják lenullázni. A főiskolát az SZFE-botrány idején azzal vádolták, hogy a falai között ideológiai befolyásolás zajlott, ami nem igaz. Befolyásolás most van.
