Nádasdy Ádám: Képesek a szájukra venni, hogy „gyermekvédelem”, nem félnek az Istentől?
Elkényezteti az idei nyár Nádasdy Ádám olvasóit. A júniusi Könyvhétre jelent meg visszaemlékezéseit, esszéit összegyűjtő kötete, a Hordtam az irhámat, augusztusban pedig Az ember tragédiája új kiadása mellett közli saját prózai fordítását Madách művéből. Miért mondja az Úristen, hogy ő megteremtette a világot, és most pihenni megy? Ne pihenjen! – mondja a nyelvész, költő és műfordító, akit arról is megkérdeztünk, érdekli-e londoni szomszédait, hogy ő magyar; miért hasonlít a templomot tatarozó építésvezetőhöz; és hogy érzi magát, amikor a könyvei érintetté válnak a kormányzati hecckampányban.
Aki új Nádasdy-könyvekre vágyik, ezen a nyáron valósággal el van kényeztetve. Júniusban jelentek meg esszéi, visszaemlékezései Hordtam az irhámat címmel, augusztusban pedig érkezik prózai fordítása Madách Az ember tragédiájából.
Megjegyzem, az utóbbi könyvet nem én írtam. Csak parazitikusan vagyok jelen: rákapcsolódom és Madáchból szívom az életnedveket.
Annyi azért kijelenthető, hogy íróként termékenyebb, mint valaha?
Azt hiszem, igen. Mint tanár nagyon be voltam fogva, sokat dolgoztam, szerettem tanítani. Nyugdíjba mentem, most több időm van.
A csökkenő költőiség című, műfordításról szóló tanulmánykötetében írja: „Nehezen tudok egyetlen dologra nagyon mélyen, sokáig koncentrálni, amit egy igazi tudósnak talán kellene; viszont tudok többfelé figyelni, mint a zsonglőr, aki három-négy üveget dobál föl, pedig csak két keze van.” Amióta abbahagyta a tanítást, nyugodtan zsonglőrködhet?
Így van. Bár régebben is így volt, mert miközben nyelvészetet tanítottam, Shakespeare-t fordítottam. Persze van átfedés, nyelvi munka ez is, az is. Nem arról van szó, hogy orvosként dolgoztam volna, mint egy kiváló tanítványom, aki lebukott, hogy egyébként fogorvos. Pedig nagyon szép szakdolgozatot írt az angol nyelv őstörténetéből. Egyszer aztán üldögélek a fogászati klinikán, várok a kezelésre. Kicsapódik a műtő ajtaja, jönnek az orvosok csatakos, zöld ruhában, köztük ez az ember is. Kérdezem: maga fogorvos? Bevallotta.
Jótékony hatással van a munkatempójára a londoni élet?
Igen, mert itt Londonban nincs olyan sok dolgom. Egyszer-egyszer elhívnak előadást tartani a magyar nyelvről, vagy például az oxfordi magyarok körének magyar költészetről beszéltem. De ilyesmi ritkán adódik. London nekem kicsit olyan, mint másnak egy vidéki ház, ahova egy-két hétre elvonul. A férjem orvos egy kórházban, reggel elmegy dolgozni, én meg leülök a gép elé. Néha gondolkoznom kell, miért menjek ki egyáltalán a lakásból, hogy ne csak itthon üljek. Álfeladatokat találok ki. Legutóbb is próbáltam megvenni egy antikvár könyvet, és elmentem két antikváriumba.
Néhány hete arról írt a Népszavában közölt Londoni levelében, hogy férjével költözniük kell, de még nincs hova. Megoldódott a dolog?
Nem oldódott meg, dolgozunk rajta. Most elmegyünk nyaralni Magyarországra, de kénytelenek vagyunk magunkkal vinni a számítógépet, és majd onnan fogjuk a londoni ingatlanközvetítőket levelekkel bombázni.
Lakást keresni Londonban is annyira nyomasztó feladat, mint Budapesten? Vagy még nyomasztóbb?
Fene tudja. Érdekes is van benne, rájövünk, milyen sok utca, városnegyed van. Jól dokumentáltak az ingatlanhirdetések, izgalmas látni, hogy élnek emberek. Micsoda rendetlenség van néhol!
Ugyanebben a levélben előkerül a londoni Meleg Büszkeség Menete meg a homofób kormányzati hecckampány Magyarországon. Úgy fogalmaz: „Ezt szeretem az angolokban: csak akkor tiltanak valamit, ha nagyon-nagyon muszáj.” Mióta ott él, szabadabbnak látja az angol embereket, mint a magyarokat?
Persze, de mindig is annak láttam őket. Pláne a kommunizmus alatt, de azóta is. Veszik a sátorfájukat, elmennek Ausztráliába, ott élnek egy darabig. Ezt Magyarországról is meg lehet csinálni, de körülményesebb, nehezebb. Biztos az is számít, hogy úgy nevelték őket, nekik ez természetes. Mondok egy apróságot. A vonaton néha bemondják, hogy a következő állomáson átépítés miatt rövidebb lesz a peron, ezért ne az utolsó kocsiban utazzanak, mert onnan nem lehet majd leszállni.
Ezt úgy mondják be, hogy „customers are advised…”, vagyis „értesítjük a vevőinket”, mert én egy szolgáltatást veszek. Nem „kedves utasaink”. Az is nagyon szép, de abban van valami emberi és feudális, mintha a közlekedési vállalat nyújtana nekem valamit. Nem véletlen, hogy Magyarországon időnként nagyon primitív emberek nekiállnak verekedni a buszsofőrrel, ha nem akarja őket felengedni. Azt gondolják, ez olyan, mintha az utcán elállná az útját, és nem engedné tovább. Nem jut eszébe, hogy neki meg kellene vásárolnia a buszozás lehetőségét, ugyanúgy, mintha a ringlispílre akarna felszállni. Vagyis Angliában állandóan éreztetik velem, hogy én egy vevő vagyok, a pénzemért kapok valamit. Én ezt a szabadság jelének látom.
Önt formálja valahogy, hogy ebben a társadalomban él? Szabadabbnak érzi magát?
Ezt nem lehetne mondani. Angol szakosként mindig efelé a társadalom felé fordultam. Most, hogy ide ingázom, talán többet tudok róluk. A londoni polgármester jelenleg egy elkötelezett, vallásos muzulmán, Sadiq Khan, akit a Munkáspárt jelöltjeként választottak meg. Bírálják, persze, de azért köztiszteletben áll. Most éppen amiatt támadják, mert a városban több helyen lejjebb akarja vinni a sebességhatárt 30 kilométer per órára. Elfogadom, ez tényleg bosszantó, a 30 nagyon kevés. És itt van a miniszterelnök is, Rishi Sunak, ő pedig indiai. Láthatóan szokják az angolok ezeket a vezetőket.
A Hordtam az irhámat fejezeteiből kiderül, hogy többnyelvű, különböző kulturális hatásokat összeforrasztó családban nőtt fel. Most, emigrációban felértékelődött önben ennek a gyerekként megtapasztalt nyelvi és kulturális sokféleségnek a jelentősége?
Nem helyes kifejezés, hogy „emigráltam”. A papírjaim Pesten vannak, a társadalombiztosításom Pesten van, Magyarországon fizetem az adómat. Hogy sokat vagyok Londonban, tulajdonképpen magánügy. Formálisan én itt vendég vagyok. Az persze igaz, hogy az egész családunk úgy élt, hogy az ember ide-oda költözött, itt is élt, ott is élt. Pár évvel ezelőtt a fiatalok összehívták mindazokat, akik a dédnagyapámtól származnak. Számosan vagyunk, különböző ágakra oszlott a család: vannak, akik Amerikában élnek, vannak, akik Svájcban, aztán vannak, akik Ausztriában, Szlovákiában, Magyarországon. Ezek mind összejöttek, apraja-nagyja – és angolul beszéltünk.
Mihez kezdenek azzal a ténnyel londoni szomszédai, hogy ön magyar? Érdekli ez őket egyáltalán?
Nem, ez nem érdekel senkit. Egy bérházban lakunk, van itt mindenféle ember, és elég hamar is cserélődnek. A párom éjszakai ügyeletben volt mint orvos az elmeosztályon. Behoztak egy fiatalembert, aki nagyon nem tudott angolul, de ő a neve alapján észrevette, hogy magyar. A nővérek mondták, hogy meg kell várniuk a tolmácsot, mire a párom mondta, hogy ő tud magyarul. A nővérek őszintén elcsodálkoztak: „Doktor úr, honnan tud maga magyarul?”. Mire a párom szerényen: „Megtanultam”. Nem akarta az egész történetét elmesélni az éjszakai ügyeletben. Tehát egy kuriózum lett a nővérek szemében. A szegény, bolond fiatalember pedig rettenetesen megijedt, hogy őhozzá magyarul szól a doktor.
Nem szokott olyan helyzetekbe kerülni, ahol Magyarországról kell beszélnie, vagy Magyarországot kell védenie?
Védeni bizony szoktam. Szeretem a hazámat, és szeretném mindig jobb színben feltüntetni. Onnantól kezdve, hogy Horn Gyula átvágta a drótkerítést az osztrák–magyar határon, volt egy-két évtized, amikor teljes büszkeséggel lehetett arról beszélni, hogy magyar vagyok. Most megint olyan, mint a kommunizmus alatt: magyarázom, hogy milyen jó a konyha, milyen szép a Balaton, meg milyen érdekes a nyelv. Ezek mind igazak, de azért ezt el lehetett mondani 1972-ben is.
Nádasdy Kálmán
Szüleiről szóló visszaemlékezéseiben többször előkerül, hogy a zene, az opera érdekelte őket, de alig van szó a filmről, pedig édesapja, Nádasdy Kálmán társrendezője volt a Rákosi-korszak két nagyszabású filmjének, a Ludas Matyinak és a Föltámadott a tengernek. Mit gondolt az apja a saját filmjeiről, és általában a filmekről?
Nagyon keveset beszélt róluk. Kései gyerek vagyok, az én gyerekkoromban apám már takarékoskodott az energiáival. Legfeljebb anekdotákat mesélt. Arról nem beszélt, hogy a Petőfiről és Bemről szóló Föltámadott a tenger esetében milyen kompromisszumokat kellett kötnie a kommunista propagandával, hogy sokkal optimistább legyen a vége, mint hogyha győzött volna az 1848-as forradalom és az 1849-es szabadságharc. Ez sokkal később tudatosult bennem, amikor felnőtt barátaim mesélték, milyen levelet kapott apám a film bemutatása után egy történésztől: „Gratulálok a szabadságharc sikeres befejezéséhez”. Nádasdy Kálmán azonban 1945 előtt is csinált filmeket, amelyek politikai szempontból nem voltak érintve. Az ostrom után készített Ludas Matyira szerintem joggal lehet büszke, mert az a maga módján remekmű: humoros, ironikus is, de komoly is, ha kell. A Föltámadott a tenger valóban propagandisztikus, a mai Fidesz-propagandába is beleillene.
Mi az, amit a saját művészeti ízlésében a szülei örökségének tud be?
Örököltem tőlük a gótika szeretetét. A régizene, a preklasszikus zene szeretetét is, ami az ő korukban elég szokatlan volt. Annak a készségét is örököltem tőlük, hogy a legkomolyabb műalkotásokról is lehet tárgyilagos szeretettel beszélni. Mint amikor bemegy az ember egy gótikus katedrálisba: egyfelől áhítatot érzünk, mert ott lakik az Úristen, másrészt észre lehet venni, ha eggyel több oszlop van jobb oldalon, mint bal oldalon. Lehet, hogy domboldalon áll a templom, és így nem csúszik meg. Tehát a szüleimtől tanultam meg, hogy a művek mesterségbeli megvalósítása mennyire izgalmas, annak elemzése milyen gyümölcsöző. Félre lehet tenni az áhítatot. Nemrég Csíkszeredában voltam egy fordításról, kultúraközvetítésről szóló konferencián az ottani egyetemen. A Bánk bánról tartottam előadást, amiből szintén készítettem párhuzamos kiadást modern prózával. Petur bán és a többi katonaember kiszólásairól, szitkozódásairól beszéltem éppen. Mit csináljunk a mai nyelvben azzal, hogy „ördög és pokol”? Ez ma inkább komikus, nincs ereje. Írjam azt, hogy „a kurva életbe”? Felszólalt egy idős úr, hogy ő fel van háborodva, amiért a magyar irodalomnak erről a csodálatos ékkövéről ilyen stílusban beszélek.
Látszott, hogy tényleg felkavarta őt a téma. Azt feleltem: „Édes uram, nem jó helyen van. Olyan, mintha bejött volna a templomba áhítatos szívvel, csak ott most éppen tatarozás zajlik. Ön pedig engem lát, amint irányítom a munkásokat, hogy hova rakják azt a Szűz Máriát, és ide, a Krisztus mögé kéne egy konnektor. Ha ezt a munkát nem végezzük el, nem működik a templom. De ez valóban nem az a pillanat, amikor imához térdelünk.” Hogy a műalkotásokat így is lehet kezelni, a szüleimtől tanultam.
Olyasmi is akad, amiben élesen szembefordult velük?
Nagyon nem szerették a szecessziót. Ez generációs kérdés is, az ő fiatalkorukban az kompromittálódott. Brahmsot is gyűlölték, én meg reggeltől estig tudnám hallgatni.
Szóba került a Bánk bán-fordítása, és mindjárt megjelenik Az ember tragédiája-fordítás. Van egy listája, hogy milyen klasszikus magyar irodalmi műveket kell még hozzáférhetővé tennie ezen a módon?
Inkább csak volt egy listám, a három klasszikus színművel: Bánk bán, Csongor és Tünde, Az ember tragédiája. Az utóbbi kettő csak formailag színmű, inkább költemények. Én alapvetően drámafordító vagyok, innen közelítem meg ezeket. Ezt a három régit közelebb akartam hozni a magyar ifjúsághoz. Egy magyartanár barátom mondta a Csongor és Tündéről, hogy azt szépen lassan be lehetne tenni az irodalmi múzeumba. A fordításom viszont úgy működik, mintha esőtetőt csináltam volna egy szép, régi, rozoga épülethez. Meghosszabbítottam az életidejét, még harminc évig tarthatja így magát. Az ember tragédiája más, mert vallásról, filozófiáról szól, olyan örök témákról, amiket agresszívebben tol az olvasó képébe az én prózai fordításom. Miért mondja az Úristen, hogy ő megteremtette a világot, és most pihenni megy? Ne pihenjen, már bocsánatot kérek, foglalkozzon velünk!
Más régi magyar műveket nem is aktualizálna?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben. Egy nagyobb mű merült fel bennem, Zrínyi Miklóstól a Szigeti veszedelem. De nem fogom megcsinálni, mert nem elég jó, nem tartom elég érdekesnek. Elolvastuk nemrég egy barátommal – szoktunk ilyen közös olvasásokat tartani, most éppen Byron Don Juanját olvassuk –, és olyan élmény volt, mint amikor a régészek kiásnak egy régi templomot. Megható, hogy ilyen is volt, de szépnek nem mondanám. Önmagában az hallatlanul érdekes, hogy egy tábornok 1660-ban nekiült eposzt írni magyar nyelven – nem horvátul, latinul, olaszul vagy németül, hanem magyarul. De nehéz érteni, mit akar mondani, a verselés nem túl ügyes, a karakterek egysíkúak, viszont rengeteget ír véres sebekről. Őt katonaként azok érdekelték. Nekem csalódás volt, szerintem nem való mai fogyasztásra. Későbbi művekhez, például a Jókai-regényekhez nem szeretnék hozzányúlni, azzal foglalkozzon más.
Az idén emlékezünk meg Petőfi Sándor születésének kétszázadik évfordulójáról, a könyvesboltokat elárasztották a jobb-rosszabb minőségű Petőfi-kiadások, -kommentárok, -átköltések és -életrajzok. Ön szerint ő kevésbé szorul ma magyarázatra, fordításra, mint a Bánk bán és Az ember tragédiája?
Petőfi érthetőbb. Madách kortársa volt (szinte napra egyidősek voltak), ám Az ember tragédiáját a gondolati tartalma teszi nehezen olvashatóvá. Madách filozófus alkat volt, és fontos tudományos kérdéseket is meg akart vitatni. Éva mondja a Paradicsomban, hogy ha az Úr megteremtette őket, biztosan arról is gondoskodik, hogy ne kerüljenek a bűn vonzásába. Miért állítana minket a szakadék szélére, azt kockáztatva, hogy beleesünk? Nagyon fontos kérdés, nem könnyű válaszolni rá. Petőfi nem ír ilyesmikről.
Madách fordítására azért van szükség, mert a nyelvhasználata eltakarja előlünk a filozófiai problémafelvetéseket?
Pontosan így van. Nehéz a nyelvezete, végig versben van írva, mint Goethe Faustja és Byron Don Juanja. Néha megszorongatja a magyar mondatszerkezetet, hogy kijöjjön a vers. Nem is mindenhol világos, amit ír. Nekem is tanácsot kellett kérnem irodalomtanároktól és beleolvasnom idegen nyelvű fordításokba, mert az mindig tanulságos, a fordító hogyan érti az eredetit. A római színben kérdezi egy romlott, dekadens figura, amikor kijózanodik – éppen Ádám alakítja ezt a szerepet –, hogy van-e nagyobb kéj, mint „a szív vérének lassu elfolyása”. Ha ezt jobban megnézem, nem tudom, mit jelent.
Le lehet fordítani szóról szóra, de miért volna kéjes a szív vérének elfolyása? Volt, aki szerint ez igazából azt jelenti, hogy be kell lassulni, nem kell a pörgős élet. A korai kereszténység azt tanítja, hogy lehet szegénynek is lenni, ki lehet költözni remetének. Vagyis az „elfolyás” nem olyan, mint amikor a vödörből elfolyik a víz, inkább azt idézi fel, mikor ülök a parton, és nézem, ahogy elfolyik a víz. A „szív vérének” lassú keringéséről, ritmusáról lehet szó tehát. Én ezt a verziót nyújtom a közönségnek, remélem, vita alakul majd ki róla.
Ha már vitás kérdések: júliusban újabb hullámokat vetett a „gyermekvédelminek” nevezett törvény egyik kitétele, aminek értelmében le kell fóliázni, esetleg el is kellene távolítani a könyvesboltokból a homoszexualitást tárgyaló könyveket. Az egyelőre átláthatatlan szabályozás ellen egyetemisták tiltakoztak az egyik Libri könyvesbolt előtt azzal, hogy „tiltottnak” bélyegezett könyveket osztogattak a járókelőknek, köztük az önét is. Hogy érzi magát, mikor látja, hogy valamelyik könyve egy ilyen akció része lesz?
Rosszul érzem magam. Csak azt tudom mondani, hogy a Fidesz szégyellje magát. Ez tényleg a legalantasabb dolog: kampányfogás céljából pont az olvasásnak, az irodalomnak mennek neki, mikor a mai világban hálát kellene rebegni, ha egy fiatal könyvet vesz a kezébe.
Ez a kampányfogás talán a legegyszerűbb, kevésbé művelt és idősödő közönséget tudja meggyőzni róla, hogy jó, ha a melegséggel, szexualitással kapcsolatos könyveket nem lehet olyan egyszerűen megvenni. Nem találtak ennél jobbat?
Legközelebb azt találják ki, hogy a „m” betűvel kezdődő szavakat nem szabad használni? Ráadásul képesek azt a szót a szájukra venni, hogy „gyermekvédelem”. Nem félnek az Istentől? Az volna a gyermekvédelem, ha az élet durvaságával szemben, az internetről ömlő pornóval, lélektelenséggel szemben szépirodalmat adnának a gyerekek kezébe. A Rómeó és Júlia sokkal érdekesebb, mintha ugyanezt pornóban adom elő, pedig ők is basztak egy nagyot. Arról szól az egész mű, már elnézést kérek, Shakespeare elég természetesen meg is írja. De emberien, empatikusan van előadva. Ehelyett megy a heccelés. Borzasztóan kínos.
2015-ben egy interjúnkban úgy tippelte, Magyarországon húsz év múlva engedélyezik majd az azonos neműek házasságát. Tartja még ezt a céldátumot?
Tartom. Sajnos ilyen optimista vagyok. Az oroszok is kimentek, a törökök is kimentek, majd a Fidesz is visszaszorul. Vagy megjön az eszük, és a Fideszen belül is a józanabb, jobb ízlésű emberek azt mondják, ne álljon már meg a civilizáció Hegyeshalomnál.
