„A kapcsolatok 99,99%-a nem alkalmas arra, hogy kinyissák azt” – Interjú Csörgits Kinga szexuális tanácsadóval
A nyitott kapcsolatok megannyi csapdát rejtenek, ezért mielőtt belevágnál, érdemes alaposan felkészülni
A nyitott kapcsolatok terepe igencsak ingoványos, rengeteg kommunikációt, elfogadást és kölcsönös konzenzust igényel a felektől. Kellő önismereti munka nélkül a legtöbb esetben pusztán egy hiánypótló vágybeteljesítés, ami a kapcsolat széthullását is eredményezheti. Miért lehet mégis, hogy nagyobb eséllyel veszítik el egymást a felek egy szigorú monogám kapcsolatban, mint a nyitott kapcsolatok rendszerében? Mire figyelj, ha belevágnál? Hogyan készülj fel a buktatók elkerülésére? Csörgits Kinga szexuális tanácsadó válaszol!
Mi a poliamoria és a nyitott kapcsolatok között a különbség?
A poliamoria többszerelműséget jelöl, ahol mellérendelt partnerségek vannak jelen. Ez azt jelenti, hogy egy adott személy ugyanazzal az intenzitással, ritmusban, tempóban, mélységben, elköteleződésben kapcsolódhat több emberhez is. A partnere szintúgy. A nyitott kapcsolatok feltételeznek egy fölérendelt kapcsolódást, tehát egy ember felé vagyok első helyen elköteleződve érzelmileg, anyagilag, fizikai értelemben, morálisan.
Ezen felül, attól függően mi a konszenzus a két ember között, vannak jogosítványaim nekem is és a másiknak is kilépni a kapcsolatból és külső partnerekkel vágymegélésbe menni. De a külső kapcsolatok minőségi és mennyiségi intenzitása nem éri, nem érheti el a fő kapcsolódás intenzitását, mélységét, mint a poliamoria esetében.
Mire kell figyelnünk, ha ki szeretnénk nyitni a kapcsolatunkat?
A kapcsolatok 99,99%-a nem alkalmas arra, hogy kinyissák azt.
Optimális esetben már a kezdetektől tiszta és nyitott kommunikációra lenne szükség minden életterületen. Ez alól a szexualitás, intimitás sem kivétel. Sőt, ha belegondolunk, nincs még egy olyan érzékeny, bonyolult, összetett és kiváltságos életterület, mint ez. Hiszen még az olyannyira érzékeny szülői lét és a szülőtársi viszony is „pótolható” és kiszervezhető minőség szükség esetén, míg a szexualitásunk, intimitásunk legmélyebb dimenzióban mindannyian vágyjuk biztonságot, a hovatartozást és hogy a partnerünk úgy fogadjon el bennünket, ahogy vagyunk. Ha ez a párkapcsolati minőség hiátus (hiányos, űr tátong benne – a szerk.) , pláne hosszútávon hiátus két ember között, az eredményez egyfajta elszigetelődést és magányt, ami a legtöbb szeretői kapcsolat kiváltó oka. Egy ilyen helyzetet szeretővel gyógyítani azonban olyan, mint fájdalom esetén bedobni egy fájdalomcsillapítót.
Tegyük a szívünkre a kezünket. Legtöbbször már a kapcsolatok legelejétől elfojtunk, visszatartunk információkat magunkkal kapcsolatban. Mert gyakran nehéz arról beszélünk, ami van, nem merjük felvállalni a vágyainkat, igényeinket, nem jó helyen húzzuk meg a határainkat. Az egészséges énhatár gyakorlatilag nem létezik, nem tanultunk erről, nem sajátítottunk el önazonos mintázatokat.
Ezért, amikor felmerül az igény 5, 15, 30 év után, hogy kinyissunk egy kapcsolatot, akkor ott áll két, egymás számára már gyakran vadidegen ember. Ilyenkor az esetek nagy részében sérülés, akár szakítás, válás lesz abból, hogy szeretnénk behozni egy harmadik, negyedik felet a kapcsolatba.
Jellemzően, ha nem dolgozom meg magam, akkor ezek hiányalapú, vágybeteljesítő kapcsolatok, magyarul otthon ez nincs meg, kimegyek, megélem mással. Ha ez a régóta, pláne, ha nagyon régóta táplált hiányom betöltődik, akkor hozhatok elhamarkodott, impulzív döntést, amit utóbb akár megbánok, és a lényeg, hogy a munkarészt átugrom. Hiszen nem a partneremmel beszélek arról, amiről kéne, hanem kiszervezem magam egy külső kapcsolatba, ami nyilván nem fogja az ismerkedési fázisban felszínre dobni azokat a témákat, amelyekkel valóban dolgom van.
Ha érdekelnek a nyitott kapcsolatok, a kommunikációra és elfogadásra kell figyelni. A kommunikáción belül is egy tiszta, őszinte, korrekt, tabumentes párbeszédre van szükség. Ki kell alakítani az intimitás, szexuálitás területén egy konszenzuális, mindkét fél számára elfogadható együttműködést, jelentsen ez bármit. Ha van egy stabil alap, azt gondolom, hogy onnan lehet építkezni és igény esetén nyitni is. Ebben van egyfajta rugalmasság: lehet, hogy egy adott kapcsolat évekig, évtizedekig nyitva van, de történik egy változás, például egy gyermek születése, és akkor egy monogám minőség kerül előtérbe. Ez teljesen létjogosult és érthető. Vagy éppen fordítva, egy több éven, évtizeden keresztül fennálló monogám kapcsolódás után felmerül az igény a nyitásra, és amikor megélték ezt a repülést, ezt a távolságot a partnerek, akkor újra szívesebben zárnak össze. Ez sokféle lehet.
Hogyan beszéljünk a párunkkal arról, hogy erre vágyunk?
Én azt gondolom, hogy az esetek legnagyobb részében, ha van is egy kifelé mutató vágy, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ténylegesen meg is lesz lépve. Az embereknek sokkal inkább van igényük és szükségük arra, hogy felhatalmazásban, elfogadásban és teljes egyéni szabadságban élhessenek a kapcsolatukban, mintsem arra, hogy fűvel-fával lefeküdjenek. A nyitás vs. monogámia egy teljesen természetes konfliktus/frusztráció majdnem minden emberben, hiszen mindenkinek van igénye arra, hogy teljes biztonságban és elköteleződésben éljen és ugyanilyen erősen van igényünk arra is, hogy menjünk, felfedezzünk és kalandozzunk, vadásszunk vagy épp hagyjuk, hogy levadásszanak.
A tapasztalat azt mutatja, hogy ha megvan rá a felhatalmazásunk, hogy önazonosak maradjunk azután is, hogy kapcsolatra léptünk a partnerünkkel, akkor sokkal kisebb a valószínűsége annak, hogy egy harmadik fél lesz az oka a szakításnak. Nem mindent akarunk megélni, inkább a szabadság és teljes elfogadás érzése szükséges. Ha pedig ez tényleg egy magas szintű kapcsolat két ember között, akkor a vágyakról, akár külső vágyakról is nagyon szépen lehet beszélni. De a másikban felmerülő kételyekről, félelemről, féltékenységről is. Ezek szuper jó fejlődési pontok egy kapcsolatban, de ehhez két ember és két bátor, elkötelezett ember kell.
Hogyan alakítják át a párkapcsolatokkal és a szexualitással kapcsolatos nézeteinket a nyitott kapcsolatok?
Amikor olyasvalakivel lépünk kapcsolatra, aki számít, fontos nekünk és akivel szeretnénk hosszú távon elköteleződni, teljesen természetes igény, hogy ketten legyünk. Számomra az mindig elgondolkodtató, ha valakinek rögtön a kapcsolat elejétől több partnerre is van igénye és kapacitása. Én azt veszem észre, hogy a monogámia nem kizárólag pénzügyi-gazdasági, szociális, kulturális vagy politikai kérdés, hanem az ember alapvető érzelmi igényét is mutatja.
Igenis van ezeken az értékeken túl is igény arra, hogy egy másik emberrel, partnerrel mindenek fölött kapcsolódjunk, és ez egy első, primer kapcsolódás legyen.
Inkább ott érdemes picit alakítgatni magunkat, hogy amikor az évek alatt megérkezünk egy biztonságos, stabil elköteleződésbe, akkor nem feltétlenül akarjuk már ugyanezt az ember meghódítani, elcsábítani és ez így természetes. De ettől a ténytől az emberek rettegnek, mert ha ezt elfogadjuk, akkor valamilyen szinten a kapcsolatnak a nyitottságát, a kinyitásra való igényt és ami a legrosszabb, a halandóságát és esendőségét is el kell fogadnunk. Ebben viszont az emberek azonnal a legerősebb félelmeiket látják megvalósulni: hogy elveszítik a partnerüket, hogy egyedül maradnak, hogy nem elég jók vagy szerethetőek.
Pedig statisztikai adatok is alátámasztják, hogy a kommunikációs problémák sokkal több házasságot nyírnak ki, mintt a nyitot kapcsolatok.
Nyilván az idejekorán megnyitott kapcsolat, a nyitásra nem felkészített, nem megalapozott kapcsolat könnyen sérülhet. Illetve egy bizonytalan, nem jól funkcionáló kapcsolat gyors halálra van ítélve, ha ebbe a térbe belép egy harmadik fél. De az ugye egyértelmű, hogy a harmadik fél megjelenése legtöbbször csupán két ember egymástól való elhidegülésének következménye, nem pedig a kiváltó oka?!
Milyen gyakori a poliamoria?
Nem tudom, milyen gyakori a poliamoria, mert nekem ez nem kutatási területem. Sokfélék vagyunk, így biztos, hogy van olyan ember és olyan partnerség is, ahol a poliamoria bizonyul a legjobb útnak. De én nem látom működőképes modellnek hosszútávon. Nekem az a tapasztalatom, mint egy nagyon távolról szemlélődő kívülállónak, hogy ezek a típusú rendszerek és kapcsolódások rendre széthullanak.
Egyszerűen nem működik az, hogy ugyanazzal az intenzitással hosszútávon több ember felé köteleződjünk el, mert ezt emócionálisan, fizikailag, logisztikailag, anyagilag és sok más szempontból is menedzselni kell, és ez hosszútávon szerintem nem életképes.
Hogyan ismerjük fel magunkban, ha poliamorok vagyunk?
Azt gondolom, hogy ebből a magasabb szintű kapacitásból, amit párkapcsolatba, intimitásba, szexualitásba, férfi-női dinamikába bele lehet, bele kell tolni, abból folyamatosan van egy többlet ilyenkor. És ezt a többletet felismerve magunkban, egy izgalmas út és lehetőség lehet a poliamoria.
Az ember egy ponton túl konkrétan tudja magában mérni, hogy nekem több partnerre van igényem, és ha pici reflexiót gyakorol, akkor azt is szét tudja szálazni, hogy nem csak egy szexuális kapcsolódás erejéig, hanem hosszabb távon és érzelmileg bevonódva is.
A poliamora lényege ez, hogy érzelmileg is kiszerveződhetünk több partner felé, míg más esetben egy fő kapcsolatot tartunk fenn.
