Homoszexualitás és a buddhizmus

A buddhizmus alapvető tanítása, hogy az érzékszervi örömök és a vágy általánosságban, főleg a szexuális öröm, mind a megvilágosodást hátráltatják, és sokkal alacsonyabb rendű örömnek számítanak (pl.: a páli píti szó, amelynek jelentése „elragadtatás”), mint a dhjána gyakorlata során fellépő örömök.

A buddhista hagyományokban jelentős eltérések vannak a homoszexualitással és a „helytelen szexuális magaviselettel” kapcsolatban. Bár kifejezetten nem ítélik el a homoszexualitást a buddhista szövegek, a társadalom és a közösségek történelmi nézetei igen. Egyes buddhista közösségekben a homoszexualitást helytelen magaviseletnek tekintik, amelyet az öt fogadalom nem engedélyez. Más közösségek szerint, amennyiben a szexualitás együtt érző és/vagy közös akaratból származik és fogadalmat nem sért, akkor nincs negatív dharmikus következménye, akkor sem ha a felek azonos neműek.

A buddhizmus szexualitással kapcsolatos nézetei nem képeznek homogén egészet, ugyanis a különböző buddhista irányzatok időbeni, földrajzi, kulturális és társadalmi különbözőségeik miatt egymástól eltérő módon értelmezik a helytelen szexuális magaviseletet. A történelmi Buddha legelső tanításai szerint a szenvedés (dukkha) oka a sóvárgás (tanhá). A sóvárgás történhet a létezés, a nem-létezés és az érzéki örömök iránt (káma). A sorban az utolsó (az öt akadály közül az egyik) Buddha szerint megakadályozza a dhjána elérését. A Szutta-pitaka számos részében hasonlítja Buddha a szexuális örömöket a nyilakhoz. A Szutta-nipátában található Káma-szuttában Buddha elmagyarázza, hogy a szexuális öröm utáni sóvárgás a szenvedés egyik forrása.

„Amikor az, aki szexuális örömökre vágyik, beteljesíti vágyát, a szíve valóban elbájolódik. A halandó megkapja, amit akar. De amint ennek a – vágyakozó, epekedő – személynek az örömei lecsillapodnak, összetörik, mintha meglőtték volna egy nyíllal.”    – Káma-szutta, Szutta-nipáta 1.4

Majd Buddha így folytatja:

„Szóval az, aki mindig tudatos, az kerüli a szexuális vágyakat. Elengedve azokat, átkel az áradáson, mint az, aki, a csónakból kilapátolva a vizet, elérte a túlpartot.”
Az áradás az emberi szenvedés áradatára vonatkozik. A túlpart a nirvána, amely egy szexuális vágytól mentes állapot.

A Káma-szutta azt jelenti, hogy a szexuális vágy, más szokásokon alapuló érzéki örömhöz hasonlóan, szenvedés forrása. A világi emberek számára Buddha azt tanácsolta, hogy legalább kerüljék a helytelen szexuális viselkedést, amely az általánosan elfogadott szexuális szokások és viselkedés követését jelenti. Buddha a közvetlen tanítványainak (bhikkhuk és bhikkhunik) teljes szexuális önmegtartóztatást (lásd még: brahmacsarja) javasolt.

Vannak olyan buddhista szövegek, amelyek szerint kerülendő az azonos neműekkel folytatott szexuális aktus.

Egyes buddhista vezetők, mint például a 14. dalai láma és Hszüan Hua csan mester néhány ízben a homoszexualitás ellen emelték fel hangjukat. Jóllehet a dalai láma a helytelen szexuális magaviseletet az ókori indiai szövegek, és azok indo-tibeti szövegmagyarázatai (pl. Congkapa) alapján magyarázta. A dalai láma azt is elmondta, hogy “ezeket a szövegeket fontos az idő, a kultúra és a társadalom kontextusában értelmezni... Ha a homoszexualitás az elfogadott normák részét képezi [manapság], lehetséges, hogy elfogadható... Azonban, semmilyen személy vagy tanító nem fogalmazhatja újra a fogadalmakat. Nekem nem áll hatalmamban újraértelmezni ezeket a fogadalmakat, ugyanis senki nem tehet egyoldalú döntést, és nem adhat ki új rendeletet... Az ilyen újrafogalmazást csak a szangha megbeszéléseinek eredménye lehet a buddhizmus különböző hagyományain belül. A buddhizmus történetében nem példa nélküli egy [erkölcsi] ügy újratárgyalása, azonban ezt kollektívan lehet csak tenni.”; a dalai láma további kutatásra és párbeszédre szólított fel ebben a témában, végezetül elmondta, hogy bárhogyan is szóljon a helytelen szexuális magaviselet definíciója, az sohasem szolgálhat indokként a szexuális kisebbségek diszkriminációjára."

Más fontos buddhista vezetők eltérő állásponton vannak. A bhutáni Dzongszar Khjence rinpocse szerint a szexuális orientációnak nincs köze a buddhisták szexualitás vonatkozású szabályaihoz. Szerinte a homofóbia a társadalom szüleménye.

A szerzetesek és apácák számára más a helyzet. Őket a vinaja (szerzetesek magaviseleti szabályzata) tiltja minden szexuális cselekedettől, azonban ez tisztán pszichológiai értelemben értendő, és a közösülés különféle formái között nem tesz különbséget.

Szerzetesek és a homoszexualitás

A meleg szerzetesek gyakoriak voltak a tradicionális Tibetben (és bármely más buddhista kultúrában) és a társadalom elfogadott tagjai voltak anélkül, hogy a “meleg házasságnak” vagy a “szexuális orientáció” modern felfogásának bármilyen törvényes formája lett volna. Jól megfigyelhető ez például, ha megvizsgáljuk a drombo-k nyilvános népszerűségét. A tibetiek drombo-nak hívták a passzív szexuális partnert, akinek gyakran egy szerzetessel volt szoros kapcsolata.

A tibeti társadalmi-vallási felfogás szerint a behatolás elfogadhatatlanul megsérti a szerzetesi szüzességi fogadalmat, mindegy hogy a partner a másik vagy azonos neműek közé tartozik. Így hát az elfogadott kerülőút egy szerzetes számára az volt, hogy egy drombo-val létesít kapcsolatot, aki lehetett egy fiatalabb szerzetes vagy bárki a széles társadalomból (a Dalai Láma személyes társulatának táncosai különösképp kívánatosak voltak drombo-ként). A Nyugaton szokásos orális vagy anális szex helyett, a drombo és a szerzetes pártfogója a misszionárius póznak egy olyan változatában helyezkednek el, ahol a drombo a hátán fekszik, a lábát keresztbe teszi és a szerzetes az így kialakuló résben a nemi szervének előre és hátra mozgatásával élvez el. Mivel nincs behatolás, nem sértik meg a szabályt.

Ez nem egy titkos gyakorlat volt, hanem férfiak közötti társadalmilag elfogadott interakció és nem volt köze a szexuális vagy személyes identitáshoz. Míg az aktív szerepet játszó szerzetesek gyakran melegek voltak, ahogy a Nyugati felfogás szerint értelmezzük a kifejezést; a drombo férfiak gyakran egyáltalán nem vonzódtak szexuálisan a saját nemükhöz. A drombo inkább a szerzetes pártfogását élvezte, amely rendkívül fontos volt a tradicionális Tibet társadalmi hierarchiájában.

A drombo a pártfogójának a testőre lett és gyakran a karrierjében és rangjában lényeges előnyöket élvezett ennek a kapcsolatnak köszönhetően (például egy “heteroszexuális” drombo-t, aki a passzív homoszexuális partner szerepét töltötte be, nem bélyegezték meg, hanem nyilvánvaló társadalmi előnyökben részesült). Az, hogy a hagyományos Tibetben a drombo-k társadalmi helyzetüket a pártfogójuknak köszönhették, mutatja az azonos neműek közötti kapcsolat teljesen legitim természetét: mindenki tudta, hogy a drombo-t egy szerzetes ilyen vagy olyan módon támogatja, pontosan azért, mert ő egy drombo és ez teljesen természetes volt. Valójában időnként egy-egy drombo olyan ismertté vált szeretőként, hogy különböző magas rangú szerzetesek versengtek érte, még alárendelt harcos szerzeteseket (dobdob-ok) is küldtek, hogy elrabolják őket és arra kényszerítsék a drombot, hogy új pártfogóhoz szegődjön.