Karsai László: A nácik és a homoszexuálisok
A nácik, ha aktuálpolitikai érdekeik azt kívánták, saját soraikban akár évekig megtűrték a homoszexuálisokat. Ha viszont úgy látták hasznosnak, akkor például a katolikus egyház, a katolikus ifjúsági szervezetek vezetői, tagjai ellen bevetették a homofób „fegyvert”. Karsai László történész írása.
1933-ban Hitler egyik első komoly külpolitikai sikere a Vatikánnal kötött konkordátum volt. Megígérte, hogy tiszteletben tartja a katolikus egyház és hívei érdekeit, ezzel elérte a katolikus Centrum Párt semlegesítését. Természetesen ezt a szerződést sem tartotta be. Hitlert és rendszerét a kül- és belpolitikai sikerek (a Saar-vidék visszacsatolása, a Rajna-vidék remilitarizálása, a hadsereg fejlesztése, a munkanélküliség csökkenése) népszerűvé tették, a nép többsége felsorakozott Führere mögött. Európa és az USA közönyösen végignézte, hogy felszámolták a polgári demokráciát, súlyosan diszkriminálták a zsidókat, fajgyalázásnak minősítették, börtönnel büntették a zsidók, a feketék és a cigányok és az árják közötti konszenzuális szexuális kapcsolatot. A politikai pártokat felszámolták, ezek egy része beolvadt az NSDAP-be, a náci pártba. A baloldali politikai erők vezetőit lecsukták és/vagy emigrációba kényszerítették. Megindították a „kultúrharcot” is, nekiláttak a protestáns, evangélikus és katolikus ifjúsági szervezetek és az egyházi oktatási rendszer felszámolásának.
A Harmadik Birodalom főpropagandistája, Joseph Goebbels 1937. február 25-én Kölnben beszédet mondott. Kijelentette: a náci párt szívesen látja a katolikusok és az evangélikusok millióit is, „de szívesen látjuk azon bensőleg vallásos emberek millióit is, akik némethitűek…” A kereszténységet a német nép szerencsétlenségének, elfajulásának nevezték, a napi sajtóban is kigúnyolták a bibliai, főleg az ószövetségi történeteket.
A katolikus Bajorország fővárosában, Münchenben 1937. június 13-án a katolikus szülők 96,11 százaléka gyermekét állami iskolába íratta, ezzel 1066 hitvallásos iskola tűnt el. Hosszabb folyamat utolsó állomásáról volt ez, a helyi náci pártszervezetek nyomására egyre több falusi, kisvárosi katolikus szülő döntött úgy, hogy „önként” állami-világi iskolába íratja a gyerekét. 1934-ben a müncheni katolikus szülőknek 15,71, 1935-ben 34,55, 1936-ban már 65,11 százaléka döntött úgy, hogy gyermekét állami iskolába íratja.
A német katolikus egyház a Vatikán támogatásával próbált a nácikkal szembeszállni.
A XI. Piusz 15 éves koronázási jubileumára (1937. február 12.) Rómába érkezett német püspökök betegágyánál keresték föl a pápát, és megpróbálták rávenni, hogy a Vatikán mondja fel a Németországgal kötött konkordátumot. Michael Faulhaber müncheni érsek február 14-én kijelentette: a náci vezetők a német népet ki akarják vetkőztetni keresztény mivoltából. Az érsek szerint Németországban meg akarják semmisíteni a katolikus egyházat, az iskolákban lehetetlenné teszik a vallásoktatást, a püspöki körlevelek terjesztését pedig a rendőrség akadályozza. XI. Piusz a konkordátum felmondását elvetette, és március 19-én „Divini redemptoris” („A Megváltó ígérete”) kezdetű enciklikájában ismételten éles szavakkal ítélte el a marxizmust, „szálláscsinálóját”, a liberalizmust, a Szovjetunió, a spanyolországi baloldaliak és egyes mexikói politikusok egyházellenes politikáját.
Ez az enciklika főleg azért nem keltett feltűnést, mert március 22-én a hivatalos vatikáni lap, az Osservatore Romano közölte a „Mit brennender Sorge” („Égő aggodalommal”) kezdetű enciklika szövegét. A német püspökökhöz intézett pápai enciklikát titokban csempészték be Németországba, és március 21-én virágvasárnapon minden katolikus templomban a szószékről olvasták fel. „Bárki, aki a fajt, vagy a népet, vagy az államot, vagy egy államformát dicsőít” – fogalmazta meg az enciklika, bálványimádó, az isteni renddel szemben áll. A pápa óvott attól, hogy Isten nevét értéktelen jelszóként bárki a szájára vegye. Isten a világtörténelem ura, királya, végső beteljesítője, parancsolatainak értéke független időtől, tértől, országtól és fajtól. Csak felületes elmék hihetik azt, hogy van nemzeti Isten vagy nemzeti vallás. Krisztus Király minden népek ura és törvényhozója, nagysága előtt „Ím a népek, mint egy csöpp a vederben” idézte a pápa Ézsaiás prófétát (40, 15.).
Április végén Sztójay Döme berlini magyar követ jelentette, hogy Németország jegyzékben tiltakozott a pápai enciklika nyilvánosságra hozása miatt, és megfenyegették a Vatikánt, hogy „pörök lavináját” indítják meg katolikusok ellen. A náci pártlap, a Völkischer Beobachter „A homoszexualitás melegágya”, „Sekrestye mint bordély” stb. címekkel számolt be azokról a perekről, amelyekben köztörvényes bűncselekményekkel, például valutacsempészéssel, de főleg „szexuális eltévelyedéssel”, vagyis homoszexualitással vádoltak meg egyházi személyeket, papokat és katolikus ifjúsági vezetőket. 1937 januárjában tárgyalták annak a badeni katolikus ifjúsági vezetőnek a perét, akit húgaival folytatott vérfertőző kapcsolat vádjával másfél év börtönre ítéltek.
Az igazi nemzetközi botrányt George W. Mundelein (1872-1939), Chicago érseke (1915-1939) okozta, aki 1937. május 18-án mintegy ötszáz katolikus pap, egyházi személyiség előtt nagy beszédet mondott. A németországi katolikusok üldözéséért és elsősorban ezekért a kirakatperekért Joseph Goebbelst, a „becstelen propagandaminisztert” tette felelőssé. A legnagyobb feltűnést beszédének az a része keltette, amelyben feltette a kérdést:
hogyan lehetséges, hogy egy 60 milliós nemzet, amely értelmes emberekből áll, aláveti magát egy idegennek, egy osztrák „tapétásnak” („paper hanger”) és néhány társának (név szerint Goebbelst és Göringet nevezte meg), akik a nép minden lépését irányítják?
Az érsek arra is célzott, hogy 60 millió német agyát úgy távolították el, hogy észre sem vették. A washingtoni német követség hivatalosan tiltakozott az amerikai Külügyminisztériumban, a németországi sajtóban pedig firtatni kezdték, hogy vajon a Vatikán utasítására, vagy csak tudtával, jóváhagyásával beszélt a chicagói érsek. Amikor kiderült, hogy a Vatikán nem hajlandó elítélni Mundeleint, karaktergyilkos cikkek sokasága jelent meg a náci újságokban. Kicsit megnehezíthette a náci propagandisták „munkáját” az, hogy sokan lehettek Németországban olyanok, akik emlékeztek arra, hogy az I. világháború után Mundelein élesen elítélte a versaillesi békeszerződést, és komoly segélyakciót szervezett az USA-ban az éhező német gyerekek megsegítésére.
XI. Piuszról azt állították, hogy pénzügyileg függ az amerikai katolikusoktól, ráadásul a Németországból kivándorolni kényszerült katolikus Centrum Párt politikusainak befolyása alatt áll, államtitkára, Eugenio Pacelli pedig az amerikai bíborosok segítségével akar majd pápa lenni. Amikor a vatikáni német követ hivatalosan kérte Mundelein beszédének élítélését, Pacelli azt válaszolta, hogy nem a beszéddel van probléma, hanem a nácik egyházpolitikájával.
Mundelein beszéde feldühítette a náci propagandaminisztert is. Goebbels 1937. május 28-ai beszédében próbált a chicagói érseknek válaszolni. A Németországban a katolikus klérus egyes tagjai ellen folyó perekről is hosszan szólt, amelyek csaknem kivétel nélkül azzal végződtek, hogy a vádlottakat a bíróság elítélte. Ezek az ügyek – hangoztatta a miniszter – ebben a pillanatban nem annyira az államot, mint inkább az államügyészt érdeklik. Ha egyházi körök azt állítják, hogy a perekről szóló jelentések közzététele veszélyezteti az ifjúság erkölcsét, hangsúlyozni kell, hogy nem azok a napilapok, amelyek ezeket a jelentéseket közölték, hanem a katolikus klérus eltévelyedései azok, amelyek alkalmasak arra, hogy a német ifjúság testi és lelki épségét a legkomolyabban veszélyeztessék. Goebbels kijelentette: ezt a pestist gyökerestől ki kell irtani, és ha az egyház ehhez gyengének bizonyul, az állam fog erről gondoskodni. Jelezte, hogy Németország az erkölcsi és politikai gyógyulás útján halad, és vasszigorral fogja ezt az utat követni, nehogy a német nép hanyatlásnak induljon. Mundeleinről azt mondta, hogy a vezért minősíthetetlen módon megsértette, és a német kormányrendszert megvádolta a legborzasztóbb bűnnel, amelyet valamely kormány elkövethet: azzal, hogy önző célokból nyíltan megszegi a jogot és a törvényeket. Goebbels hangsúlyozta, hogy Németországban, mint minden kultúrállamban, törvények vannak a fajtalanság és a gyermekgyalázás ellen. Ezek a törvények természetesen mindenkire érvényesek, a lelkészekre is. Mindenütt és így Németországban is az igazságszolgáltatás köteles közbelépni azok ellen, akik a törvényt megsértik, mégpedig személyre, rangra, társadalmi állásra vagy felekezetre való tekintet nélkül.
Goebbels azt állította, hogy 1934-ben a nemzeti szocialista párt hatvannál több emberét, akik a pártban a bűnöket tenyészteni megkísérelték, agyonlőtték. Goebbels is jól tudta, hogy 1934. június 30-án, a „Hosszú kések éjszakáján” Hitler egyik legközelebbi, legrégebbi barátját Ernst Röhmöt, az SA vezérét és harcostársait nem azért gyilkolták meg, mert homoszexuálisok voltak (ez már a hatalomért vívott harc hosszú évei alatt Németországban közismert volt), hanem főleg azért, mert követelték a „második forradalom” megindítását, és a hadsereget az SA alá akarták rendelni. Ráadásul az agyonlőttek között jópáran nem is voltak homoszexuálisok, csak Hitler ellenzékéhez tartoztak, mint Kurt von Schleicher volt kancellár, e poszton Hitler elődje, illetve Gregor Strasser, az „igazi” baloldali nácik egyik (volt) vezetője. Más kérdés, hogy
Röhmék likvidálása után a pártsajtóban gyakran emlegették, hogy homoszexuálisok voltak, mintegy ezzel is igazolni próbálva a legyilkolásukat.
Goebbels ezek után az igazságszolgáltatás tudomására jutott sok ezer esetről beszélt, amelyekben katolikus ifjúsági vezetők, papok „erkölcsi eltévelyedése”, vagyis a homoszexuális „viselkedés” volt a vád, és ezeket „az egész romlása” egyik tünetének nevezte.
Goebbelst cáfolva június 13-án a katolikus püspökök levelet intéztek híveikhez, ezt a templomi szószékekről felolvasták. 21 461 világi pap közül 49 ellen indult eljárás, és csak 21-et ítéltek el, 28 ügyben még folyik a vizsgálat, illetve zajlik a tárgyalásuk. 4174 szerzetes és pap közül kilencet vádoltak meg és csak egyiküket ítélték el. A „becstelen propagandaminiszter”, hogy Mundeleint idézzük, több ezer esete, az egész náci államapparátus és a „független” igazságszolgáltatás minden erőfeszítése ellenére 58-ra zsugorodott, és ezek egy részében már akkor világos volt, hogy a bizonyítékokat összetákolták, a tanúvallomásokat kicsikarták.
Hanns Kerrl náci egyházügyi miniszter 1937. december 2-án beismerte: összesen 45 papot ítéltek el, 93 ellen folyik eljárás, és 29-et már fel is mentettek. Kerrl ekkor vetette be az anyagi tönkretétel ötletét. Kifejtette, a kormány kötelessége, hogy segéllyel és az egyházi adók beszedésével az egyházakat támogassa, a hívők feladata, hogy egyházaikat fenntartsák. Kerrl jelezte: tervbe vették, hogy fokozatosan megszüntetik az egyházaknak nyújtott államsegélyt. Arról nem ejtett szót, hogy nem valamiféle kegydíjról volt szó, az 1803-ban szekularizált katolikus egyházi vagyonért cserébe a XIX. században a tartományok vállalták és törvényben rögzítették, hogy anyagilag támogatják az egyházi szervezeteket, iskolákat.
A náci párt nem tűrte, hogy rajtuk kívül bárki más az ifjúságot tanítsa, nevelje, ezért fokozatosan felszámolták a katolikus ifjúsági szervezeteket, és kemény kézzel szorították vissza a „hitvallásos”, vagyis az államtól független egyházi iskolarendszert.
A nácik nemcsak antiszemiták, hanem rasszisták és kereszténységellenesek is voltak. A homoszexuálisokat a keresztény-zsidó vallási hagyomány alapján Európa (és USA)-szerte diszkriminálták, börtönnel büntették az azonos neműek szexuális kapcsolatát. A nácik, ha aktuálpolitikai érdekeik azt kívánták, saját soraikban akár évekig megtűrték a homoszexuálisokat. Ha úgy látták hasznosnak, akkor viszont például a katolikus egyház, a katolikus ifjúsági szervezetek vezetői, tagjai ellen bevetették a homofób „fegyvert”.
1945-ig mintegy 100 ezer embert tartóztattak le a Büntető törvénykönyv 175. paragrafusa megsértéséért, amely az azonos neműek szexuális kapcsolatát kriminalizálta. Koncentrációs táborba körülbelül 10 ezer „meleg” férfit zártak, őket rózsaszín háromszöggel jelölték meg, jelentős részük Buchenwaldban, Dachauban és Auschwitzban elpusztult.
A náci „fajvédő” politika homoszexuális áldozatainak 2008-ban Berlinben, az elegáns Tiergarten-parkban emlékművet állítottak.
