Tényleg olyan veszélyes a „gender”? Értsük jól a jelentését!
Nem tudom, ettől mennyire nyugszik meg az olvasó, de a rövid válasz: csak annyira, amennyire egy tudományos fogalom veszélyes lehet.
Sajnos akkora a zavar e kifejezés körül, hogy sokan azt hiszik: a gender egy emberre, vagy egy embercsoportra hivatkozik. Internetes kommentekben találkoztam már vele jelzőként: „ez a nő gender” – itt valószínűleg a meleg, esetleg a transznemű szinonimájaként érthette (félre) a kifejezést a költő.
Az Echo TV műsorvezetője 2017-ben, a „genderszak” indulásakor az interszexuális (régies szóval: hermafrodita), azaz a biológiai nem tekintetében nem egyértelműen besorolható emberekre asszociált a kifejezésről, amikor azt firtatta, vajon mi szükség van egy olyan tudományra, aminek témája a lakosságnak tudomása szerint csak 0,3 százalékát érinti.
Valójában pedig 100 százalékát: neme mindenkinek van, és a gendertudomány a nemek társadalmi helyzetével és a nemek közti hatalmi viszonyokkal foglalkozik. A „genderügyeknek” csak egy (noha fontos) szeletét alkotja a szexuális irányultság vagy nemi identitás szempontjából a többségtől eltérő emberek (az LMBTQ-közösség) helyzete.
A téves használat mögött nem mindig van rosszindulat – sokkal inkább az állítólagos „genderideológia” ellen vívott kormányzati propaganda sikeréről beszélhetünk. Magát őznek képzelő nő, a semleges nemű wc-k lépten-nyomon felbukkanó réme, nemátalakító műtétre hurcolt kanadai gyerekek, önkielégítés oktatása óvodásoknak, nemük miatt megszégyenített iskolás fiúk?! Se szeri, se száma a minden tényszerűséget nélkülöző lejárató cikkeknek, melyek aztán olyan gyakorlati intézkedéseknek ágyaznak meg, mint a genderszak elkaszálása, az egyedülállók általi örökbefogadás szinte teljes ellehetetlenítése, a transznemű emberek nem- és névváltoztatását betiltó 33-as törvény, vagy a kapcsolati erőszak áldozatait hatékonyan segítő Isztambuli Egyezmény elutasítása. „Genderideológia” valójában nem létezik: a külföldön is jelen levő „anti-gender” diskurzus ezt a képlékeny (és kellően ijesztő) fogalmat minden olyan felvetésre ráhúzza, amely csak egy kicsit is modern szemléletben közelíti meg a nemi szerepek kérdését.
Tény és való: a gender fogalma (amit általában dzs-vel ejtünk) különösen alkalmas pánikkeltésre, mert ronda hangzású idegen terminus, melynek jelentését nem lehet két szóban elmagyarázni. Az erre irányuló próbálkozást („társadalmi nem”) nem tartom szerencsésnek, többek közt mert olyan tévhitet hív elő, miszerint a fogalom használata a biológiai nem elvetéséről szólna. Lásd „nőügyekben” gyakran megnyilatkozó politikusunkat: "Én a biológiai nemekben hiszek, nem a társadalmi nemekben."
(Jaj.)
Egyrészt itt nem ellentétről van szó, másrészt, ez nem hit kérdése.
Induljunk ki abból, hogy a nemiségünknek rétegei vannak (egy barátom ezeket a hagyma héjaival szereti szemléltetni). Van először is a testünk, ehhez kapcsolódik a biológiai nem (sex), amely azonban, lásd a fent említett interszex állapotok eseteit, önmagában sem abszolút vagy mindig egyértelmű: itt sem beszélhetünk két, szigorúan elkülöníthető „dobozról”. Másodszor: ezzel a testtel élünk, megjelenünk egy adott helyen és időben, és a környezetünk e testünk alapján lát minket. Azaz, a biológiai nemünkre különféle társadalmi nemiszerep-elvárások épülnek. Ez a réteg a magyarra leggyakrabban „társadalmi nemként” fordított gender. A nemiség harmadik rétege a pszichológiai: az, ahogyan a saját nemünkhöz, annak testi és társadalmi vonatkozásaihoz viszonyulunk. Ez a nemi identitás (gender identity), amely lehet nő, férfi, vagy e kétosztatúságon túlmutató (nem bináris).
A gender elsődleges jelentése tehát: mindazon viselkedésformák, szerepek és tulajdonságok összessége, melyeket a társadalom az adott helyen és időben az egyéntől biológiai neme alapján elvár. Magyarul ezt szokták, mint fentebb utaltam rá, „társadalmi nem”-ként fordítani, de én inkább a „nemiszerep-elvárások” körülírást részesítem előnyben.
A nemiszerep-szocializáció már csecsemőkorban elkezdődik. Kisfiúnak kéket, kislánynak rózsaszínt - ugye, könnyen belátható, hogy e sztereotípiákkal nem születik senki? Míg napjainkban sok szülőtől hallom, hogy a kérdezősködő járókelők el sem akarják hinni a csecsemő nemét, ha a megszokottal ellentétes színű ruhát visel (halál komolyan volt, aki visszakérdezett, hogy „dehát kékben van, biztos kislány?”), valójában az első világháborúig egyformán öltöztették a gyerekeket, és a ma megszokott kötöttség csak a negyvenes évektől állandósult. (Hála többek közt a leleményes gyártóknak, akiknek valamit ki kellett találniuk válaszként a csökkenő születésszám miatt visszaesett keresletre.) A rózsaszín egészen addig nem számított „férfiatlan” színnek. Az anyai ágon haiti származású olasz divattervező, Stella Jean egy tabut tört meg, amikor 2015-ös őszi-téli kollekciójában a férfiakat is harsány színekbe öltöztette.
Egy újságíró úgy vélte, hogy a férfiak ezeket majd nem merik felvenni, de tévedett: Stella Jean darabjai azóta is világszerte népszerűek. Ebből az egyszerű példából is jól látszik, mennyire képlékeny az, hogy mit tart a társadalom nőiesnek vagy férfiasnak.
Ha elszakadunk a külcsíntől: kutatások tucatjai igazolják, hogy a szülők, a rokonok, majd a pedagógusok egészen másként beszélnek a fiú- illetve lánygyerekekhez, és más elvárásokat támasztanak velük szemben. A kislányt hamarabb megvigasztalják, ha elesik, míg a kisfiútól kevésbé tolerálják, ha sír. A kislánytól jobban elvárják, hogy mutasson érdeklődést a házimunka iránt, jobban „befogják”, egyúttal gyakrabban megszidják, ha összepiszkolja a ruháját. A pedagógusok (magyar felmérések szerint is) több figyelmet fordítanak a fiúkra, és gyakrabban alkalmaznak esetükben pozitív megerősítést – a kislányoktól természetesnek veszik, hogy csendesek és szófogadók. Csak akkor mutatnak feléjük (negatív) figyelmet, ha e normától eltérnek, és „lány létükre” nagyhangúak, rossz magaviseletűek.
Mindezt kiegészíti a „rejtett tanterv”, melynek fontos vonatkozása, hogy a nők szinte teljesen hiányoznak az irodalom, a történelem, a természettudományok, a filozófia, a művészettörténet, gyakorlatilag minden tárgy oktatásából. Emiatt hiányoznak az általános műveltségből is, melynek folytán nem jelennek meg szobor vagy emléktábla formájában a köztereken sem. Mindez azt az üzenetet közvetíti a diáklányok felé, hogy a nők nem fontosak, nem képesek kiemelkedő teljesítményekre. Mindezek által történik meg a normák internalizálása (belsővé tétele), mely által a nők gyakran maguk is elhiszik, hogy kevesebbet érnek, az ő személyes, szakmai kiteljesedésük kevésbé fontos, mint a férjüké, és/vagy ők másra „hivatottak”, mint egy férfi.
Egyes nemi sztereotípiák (pl. a színek) viszonylag ártalmatlanok, míg mások kifejezetten károsak tudnak lenni. A nőket kiszipolyozza a „gondoskodó nő” elvárása a családban és adott esetben a munkában is, lásd pl. a többségben nő tanárok, szociális gondozók vagy az ápolók alulfizetettségét – ezek is kemény genderügyek. (Ahogy az is, ha a munkahelyen a kolléganőkkel főzetik a kávét, mosogattatják el az edényeket.) A férfiakat viszont az „erős férfi” sztereotípiája gyakran visszatartja az érzelmeik kifejezésétől, vagy éppen, bármennyire is indokolt lenne, az orvoshoz fordulástól (és ez összefüggésbe hozható az alacsonyabb átlagéletkorral). A nemiszerep-elvárások tehát az egészségre, vagy éppen a környezetre is károsak lehetnek.
Vegánnak lenni férfiatlan, vászonszatyrot használni nejlonzacskó helyett férfiatlan, és, derült ki nemrég egy attitűdfelmérésből, maszkot hordani is férfiatlan, mert az a félelem és a gyengeség jele. Ugye, a közérdek is úgy kívánja, hogy ezektől a nemi sztereotípiáktól megszabaduljunk? Már csak azért is, mert az az elképzelés, hogy „a férfi a család feje”, míg a nőnek kell „összetartania a családot” (vagy más szóval „be kell töltenie a princípiumát”), adott esetben családon belüli erőszakban csúcsosodhat ki. Ebben az értelemben tartalmazza az Isztambuli Egyezmény a „gender” kifejezést, és szögezi le, hogy semmiféle társadalmi norma, vallási nézet, kulturális szokás nem lehet indok az erőszak elfogadására.
Az Egyezmény ellenzői – és az egész „genderideológia” ellenes diskurzus – azonban ezt összemosta a kifejezés másodlagos jelentésével, a nemi identitással. A belsőként megélt nem (minek tartjuk magunkat?, melyik nemmel azonosulunk?) elkülönítendő a kívülről ránk erőltetett nemiszerep-elvárásoktól, noha nem vitatható a tény, hogy a szocializáció az identitásunkra is hat (de azzal nem egyenlő).
Itt jönnek jobban képbe az LMBTQ-ügyek (noha a nemi sztereotípiák is épp elég problémát tudnak okozni az LMBT-közösség tagjainak is).
A nemi identitás ugyanis akkor válik problematikussá (a többségi társadalom szemében), ha nem egyezik meg a biológiai nemmel, azaz transzneműség esetén: amikor egy olyan ember, aki biológiailag férfi, úgy érzi (akár már kisgyerek korától), hogy ő valójában nő. (Vagy fordítva.)
Az érintettek nagyobb része szociális, jogi, és/vagy orvosi lépéseket tesz a belsőként megélt neme kifejezése érdekében. Mivel egy kis méretű, eddig kevésbé látható, Magyarországon gyenge érdekérvényesítési lehetőségekkel rendelkező csoportról van szó, különösen alkalmasak pánikkeltésre a konzervatív diskurzusban – ahol ezért szokták a „genderideológiát” elsősorban az LMBTQ-, azon belül is leginkább a transz emberek jogainak elismerésével azonosítani. A pánikkeltés pedig nem csak az LMBTQ-közösségnek válik kárára, hanem a nőknek is: a homo- és transzfóbia kéz a kézben jár az antifeminizmussal.
Fontos azonban tudatosítanunk, hogy itt bűnbakképzésről van szó: az LMBTQ-emberektől való idegenkedés eladhatóbb, mint a női jogok ellenzése. Lássunk át a szitán: a genderszempontok bevezetése, a gender mainstreaming politikai irányelvének alkalmazása (mely szerint a politikai, illetve vállalati döntéseknél meg kell vizsgálni, hogy azok hogyan hatnak a férfiakra és a nőkre) mindenkinek csak javára válik. Mindent összevetve: ne féljünk a G-betűs mumustól.
