Vannak, akiknek évente ez az egyetlen nap, amikor meg merik fogni a partnerük kezét nyilvános helyen

Augusztus 14-étől tíz napon át zajlanak a 25. Budapest Pride programjai, de idén a koronavírus miatt a rendezvénysorozat legtöbbek által ismert része, az évről évre sok ezer embert megmozgató felvonulás elmarad. 

Arról, hogy milyen utat járt be a Pride 25 év alatt, miért van még mindig szükség erre a rendezvényre, kiket nehéz megszólítaniuk, és hogy hogyan sikerült elérniük, hogy a rendőrség ne kordonozza körbe a vonulásokat, a Budapest Pride két szervezője, Csikós Ádám és Majercsik Jojó beszélt nekünk. 

Az idei Pride szlogenje a „Vedd vissza a jövőd!” lett, és a 37 programot is ez az üzenet fogja össze. 
Többek között az LMBTQ-embereket érintő lakhatási válsággal, feminizmussal, az ökológiai válsággal, a közösségükön belül is jelenlévő rasszizmussal és a demokráciába vetett hit válságával is foglalkoznak majd. 
Az elmúlt évekre a Pride már egy egész hónapon át tartó, 90-100 programot magába foglaló eseménysorozattá vált, és ez komoly változást jelent ahhoz képest, ahonnan az egész elindult: a rendszerváltás előtti magyar nyilvánosságban nem volt helye a homoszexuálisoknak, így az első nyilvános rendezvényekre a kilencvenes évek elejéig kellett várni, de ezek a mai eseményekkel összevetve sokkal kisebb léptékű történések voltak. 

1992-ben rendezték meg az első Pink Pikniket, és a mintegy 30 résztvevő ekkor még a városi forgatagtól távol, a Hármashatár-hegyen találkozott egymással. Az első LMBTQ-fesztivál az 1995-ös filmfesztivál volt, míg az első igazi felvonulást 1997-ben szervezték meg, amikor a résztvevők egy nagyon rövid útvonalat tettek meg a visszaemlékezések szerint nagyon gyorsan, de a beszámolók alapján ez is hatalmas felszabadulásérzést okozott mindenkiben. 

„Arra voltak büszkék, hogy ki mertek menni és ki mertek állni, azt tudták mondani, hogy ez vagyok én” - mondja Csikós Ádám, hozzátéve, hogy a Pride azóta is erről szól, csak évről évre egyre több résztvevővel. 

Ezt a kezdeti időszakot a mai szervezők is csak elbeszélésekből ismerik: Majercsik Jojó 2015 óta vesz részt a Pride szervezésében, és ezzel már a hosszabb ideje aktív szervezők közé tartozik, míg Csikós 2016-ban vett részt először önkéntesként, több mint két éve pedig szervezőként dolgozik a csapattal. A szervezőcsapatban az egyik legrégebb óta aktív tag Nagy Szilvia, a Budapest Pride elnöke volt, aki idén év elején egy súlyos betegség után, mindössze 43 évesen halt meg. Majercsik elmondása szerint Nagy több mint egy évtizede volt a csapat tagja, így ő még dolgozott azokkal a régebbi szervezőkkel is, akik alapvetően egy melegfesztiválként képzelték el a Pride-ot. 

A melegfesztivál megközelítést viszont nem mindenki érezte sajátjának: sokan voltak, akik úgy érezték, hogy ezzel láthatatlanná válik a közösség többi tagja, és voltak az LMBTQ-közösségen belül olyanok is, akik egyáltalán nem tudtak azonosulni a meleg szóval. Többek között e hangok hatására is az elmúlt évtized sok változást hozott a szervezet életében, amit mutat a 2013-ban megalkotott manifesztójuk is, amely kimondja, hogy a Pride egy deklaráltan antirasszista, feminista mozgalom. Mint Majercsik meséli, régen a szervezők többsége meleg férfi volt, és a LMBTQ-közösségen belül a mai napig meg szokták kapni azt a kritikát, hogy ők ma már jóval kevésbé vesznek részt a szervezésben. Erre az szokott lenni a mostani szervezők válasza, hogy mindenkit szívesen látnak a soraikban, csak tapasztalataik szerint a férfiak valójában nem annyira szeretnek önkéntes munkát végezni. 

Az önkéntes munka ugyanis a Pride alapvető mozgatórúgója: a tagok elsőként önkéntesként csatlakozhatnak egy fesztiválidőszakra, és utána léphetnek tovább szervezőnek. „Szép ebben a történetben, hogy a mozgalom és a közösség mindig újratermeli magát. Rengeteg ember volt már benne a szervezésben, és ez a tudás és tapasztalat mind továbbadódott” . mondja erről Csikós. 

A Pride a 2010-es évek második felére az egyik legnagyobb nyári fővárosi eseménnyé vált, és a helyszínen járva látni lehetett, hogy nagyon sokféle ember vonult együtt. Ott voltak persze az LMBTQ-közösségek tagjai, de évről évre több szimpatizáns is megjelent, és idővel a nagyobb nemzetközi cégek is saját kamionnal kezdtek el kijárni. És egész biztos voltak olyanok is, akiket a fesztiválhangulat vonzott, hiszen viszonylag ritkán lehet technót hallgatva táncolva sétálni a belváros közepén. Még ha ez a fesztiválhangulat soha nem is volt annyira felhevült, mint ahogy a jobboldali sajtó szokta előszeretettel leírni: helyszíni beszámolóinkban többször írtunk arról, hogy a résztvevők döntő többsége rendkívül visszafogottan felöltözve és rendkívül visszafogottan viselkedve szokta végigsétálni ezt a pár kilométert. 

És ugyan ennyi alapján akár úgy is tűnhet, hogy a Pride egy abszolút sikertörténet, amely el is érte már a célját, a magyar közéleti viszonyokat ismerve nem meglepő, hogy a szervezők szerint erről egyáltalán nincs szó: a Pride számukra még mindig egy politikai ügy is, az LMBTQ-közösség tagjainak láthatóságára és az egyenlő jogok szükségességének fontosságára akarják felhívni vele a figyelmet. 

A cikk folytatása www.444.hu oldalon olvasható.