Helyek, amelyek mindig hiányozni fognak Budapestről
Budapesten már a „szigorú szocialista erkölcsöt” propagáló kádári időkben is működtek melegbárok – még ha féllegálisan, fű alatt is. Akkoriban a legendás Felszabadulás téri (ma Ferenciek tere, D.I.) Egyetem presszóban és a Diófa étteremben találkozhattak egymással a főváros meleg- és leszbikus szubkultúrájának tagjai; ezek a helyek nappal hétköznapi vendéglátóhelyként működtek, este viszont átalakultak félig zárt körű találkahellyé.
A rendszerváltást követő felszabadult légkörben aztán sorra nyíltak az „alternatív szexuális érdeklődésű” vendégeknek és barátiaknak szánt szórakozóhelyek. Eleinte főleg az ébredező melegmozgalom érdekvédelmi szervezetei indítottak ilyen klubokat: a Kertész utcában, a Fészek művészklubbal szemben üzemelő Lokál például 1989-től egy ideig a Magyar Homoszexuálisok HomEros Lambda Országos Egyesületének hivatalos központjaként is működött – de idővel átalakult melegbárrá. A Lokál nagyon népszerű volt, az intézmény hetedik születésnapján Kovács Erzsi és Harangozó Teri is fellépett itt, 1995-ben pedig Madame Kio, a világhírű berlini transzvesztita előadóművész is vendégeskedett itt.
A Lokál megnyitását tiltakozások is kísérték, a környék lakói sem örültek a meleghelynek, a klub ajtaját naponta leköpdösik, »Dögöljetek meg« felirattal éktelenítik, gyerekek akasztófákat rajzolnak, s nem unják meg homokkal temetni el a bejáratot. A »buziverők« mellett a rendőrökkel is meg kellett vívniuk a harcukat – írta a Beszélő cikkét idézve a kilencvenes évek meleg-szórakozóhelyeit bemutató remek cikkében Nagy Sándor a Tranzitblogon.
Angyal Bár: „Mintha egy Fellini-film díszlete lett volna a mester dekadens korszakából”
A kilencvenes évektől már főleg magánszemélyek nyitottak melegbárokat. Ilyen volt a legendás Angyal bár is, amelynek első inkarnációja 1991 júniusában nyílt meg a VIII. kerületi Szentkirályi utcában. A kétszintes szórakozóhely két bárpultja este tíztől hajnali négyig működött, a belépőkért csütörtöktől vasárnapig száz forintot kértek. Mivel nem tudták kifizetni a magas bérleti díjat a helyiségért, hamarosan költözniük kellett: először a Gerlóczy és a Semmelweis utca sarkán, majd a Rákóczi úti Tungsram udvarban, végül a VII. kerületi Szövetség utcában, a híres Almássy Téri Szabadidőközpont szomszédságában kötöttek ki.
„Az Angyal elképesztő hely volt. Mintha egy Fellini-film díszlete lett volna a mester dekadens korszakából: vibráló fények, színek, felszabadultan bulizó emberek mindenfelé” – emlékszik vissza Zsófi, és hozzáteszi: – Azóta sem nyitottak olyan helyet Pesten, ahol ennyire önfeledten, szabadon, egymást tisztelve és elfogadva szórakozhattak volna meleg és heteró emberek.”
Az Angyalba számos ismert művész és közéleti szereplő is lejárt, a hely negyedik születésnapján Kulka János és a Padödő is fellépett itt, de a hely igazi sztárjai nem ők voltak, hanem a korszak transzvesztita csillagai:
Zsazsa Tax, Csepi, Irénke és vendégeik.
A bár színpadán a kötelező travishow-k mellett kortárs színházi bemutatókat is rendeztek, ahol többek között Csehov Három nővérének híres-hírhedt paródiáját is előadták. A hely a melegmozgalom szempontjából is fontos központ volt, 1994 áprilisában itt alakult meg a Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért nevű szervezet is. Az Angyal igazi különlegessége mégsem ez volt, hanem az ország első „sötét szobája”, ahol kedvükre barátkozhattak egymással a melegek és a nem melegek. Mivel a bár a heteroszexuális vendégek körében is hamar népszerű lett, idővel bevezették a szombat esti melegnapot, nehogy a törzsvendégek úgy érezzék, kiszorítják őket a kedvenc klubjukból.
Az Angyal egészen 2005 áprilisáig működött, akkor kitessékelték őket a Szövetség utcai ingatlanból, mert a tulajdonos társasházat akart építeni a helyén. Egy rövid időre ugyan megint megnyitottak a Dohány utcában, de néhány hónap után ott is kénytelenek voltak bezárni.
Eklektika kávézó: „Azóta se találtunk olyan helyet, ami a közelébe ért volna”
A kétezres évek egyik legkedvesebb, legkellemesebb és legnyitottabb helye a Semmelweis utcai Eklektika kávézó volt. A budapesti leszbikus közösség nemhivatalos törzshelyén – bár voltak szigorúan „lányos napok” is – általában mindenkit szívesen láttak. Az ötletesen és jó ízléssel berendezett kávézóban kedvére ismerkedhetett, barátkozhatott, beszélgethetett bárki, aki hajlandó volt betartani a társadalmi együttélés alapvető szabályait.
Emlékszem, egyszer betévedt pár hungarista, biztos a közeli Magyarok Házából bóklászhattak át. Látszott rajtuk, hogy fogalmuk sincs róla, hova tévedtek, csak lestek, hogy mennyi szép lány van ezen a helyen. Aztán, amikor végre leesett nekik, hogy hol vannak, a forma kedvéért hőzöngtek egy sort, de aztán gyorsan ki is iszkoltak a helyről – idézi fel Béla.
Az Eklektikában remek italokkal és szűk, de nagyon jól összerakott étlappal várták a vendégeket. A kiszolgálás álomszerű volt, a pult mögött és a pályán kedves, nyitott és barátságos emberek pörögtek. Nem csoda, hogy reggeltől késő éjszakáig mindig ücsörgött valaki a piros műbőr fotelekben, a kényelmes kanapékon és a nyikorgó tonettszékeken. „A haverokkal képesek voltunk délután kettőtől hajnali négyig dumálni a teraszon. Sörözgettünk, hülyéskedtünk, jól éreztük magunkat. Emlékszem, egyszer olyan meleg volt, hogy beleolvadtak a széklábak a betonba, de mi maradtunk, mert olyan jó volt a hangulat. Azóta se találtunk olyan helyet, ami a közelébe ért volna. Emlékszem, megbeszéltük, hogy ha eljön az ideje, a fekete-fehér kőlapokkal kirakott padló alá temetkezünk” – meséli Tamás.
