A Pride-nak bukás az osztályrésze
Pesti Srácok | Aligha hinném, hogy a Pride bármiféle sikert ért volna el. Ahogy a baloldali ellenzék és annak kulturális hátországa szorgos munkával marginalizálta magát és lenullázta saját közéleti súlyát, vélt kultúrfölényét az utóbbi években, úgy buknak el velük a rájuk akaszkodott turbócivilek is. (Mindenki civil, de vannak civilebbek.) Érdekelnek ma már bárkit is a melegjogok és a kiterjesztett nemi identitások? Szerteágazó vita folyik talán a témában a bal- és jobboldal meghatározó gondolkodói között? Netán elérik a céljukat az ügy lobbistái, nyílnak meg újabb kapuk előttük ügybuzgó tevékenységük folyományaként, megugorják a közvélemény ingerküszöbét és formálják a közvélekedést a maguk képére? Már rég nem.
2018-ban, Magyarországon a Pride-nak a bukás az osztályrésze. A tömeg nem nő, az arcokon erőltetett a mosoly, a repertoár véges, az eredmény kiszámítható. És ha a műsor véget ér, mindenki hazamegy a saját négy fala közé, ahol továbbra is azt csinál, amit akar – anélkül, hogy bármiféle kollektív élmény, katarzis jött volna létre, amely aztán hegyeket mozgatna meg. Erre például bármelyik Békemenet képes volt eddig: mi, az ezerszer lenézett, nemzeti érzelmű átlagemberek megélhettük azt, amire ez a szedett-vedett szivárványkoalíció képtelen. Ja, hogy egy melegfelvonulásban már a szervezők szándékai szerint sem kellene lennie semmi emelkedettségnek, ezért aztán nem is kéne azt számonkérnem rajtuk, mondván, buli az egész, hangos a zene, mindenki színes, mindenki táncol? Érdekes, a média mégis odahazudja azt a katarzist a szivárványos bulizáshoz – máskülönben még felmerülne a gyanútlan olvasóban, hogy mi értelme ennek a cirkusznak, és megenné a fene az egészet.
Olyan ez az egész, mint a munka ünnepének felvonulásai az átkosban, meg a hozzá kapcsolódó rossz vicc: miért a kikelet és a hazaszeretet ünnepe május elseje? Mert mindenkinek ki kellett menni és haza szeretett volna menni… És ha azt gondolnánk, hogy erőltetett a hasonlat, hát maguk a turbócivilek és az őket szolgaian kiszolgáló zsurnaliszták gondoskodnak arról, hogy ugyanez az áporodott kommunista lendület vigye a Pride-ot. Na persze ez alatt nem a menetben kószán kódorgó Lendvai Ildikóra gondolok, hanem arra, hogy aki ott volt a Pride-on, az jórészt úgy került oda, hogy ki kellett mennie. Olvassuk csak az Index büszke jelentését:
Idén is több mint 100 cégvezetővel készül a Budapest Pride-ra a Nyitottak vagyunk kezdeményezés. A vezetők várhatóan összesen több mint kétezer kollégájukkal együtt fognak vonulni. Az akciót először tavaly hirdették meg, hogy a vezetők ebben a formában is ki tudjanak állni jelenlegi és jövőbeli kollégáik mellett, és amellett, hogy csak a tetteik alapján ítéljék meg őket, tekintet nélkül bármi másra.
És ezek ugyanazok, mert a mentalitás is ugyanaz. Régen vörös zászlók alatt egyesítették erőiket, most a szivárványlobogó alatt. Valaha a beszolgáltatás, a békeharc, a munkaverseny mellett tettek hitet, most a sokszínűségre mondanak igent ugyanolyan bő nyállal. Akkor szégyentáblára tették, a rendszer ellenségeként bélyegezték meg az engedetlen dolgozót, most pedig ugyanúgy retorziók érik az alkalmazottat, ha nem hajlandó szabadidejében is forradalmárt játszani és vidám rongyokban a túlbuzgó főnöke mögött vonulni.
Aki bírja az tovább olvashat-ja
