A forradalom felfalja gyermekeit
A Budapest Pride szervezői soha nem tudták eldönteni rendezvényükről, hogy az egy önfeledt, vidám buli-e, amely a szabad szexualitás, a sokszínűség és az elfogadás ünnepe, vagy egy emberi jogi küzdelem olyan célokért, mint a melegházasság és az egynemű párok gyermekvállalása. Tőlünk nyugatra mindkét koncepciónak megvan a maga hagyománya – én pedig mind a bulizást, mind a polgárjogi harcot pártolom, ugyanis alapfeltételei egy élhető és szabad Magyarországnak.
A fentiek ellenére soha nem éreztem közösséget a budapesti meleg büszkeség napjával, a buli ugyanis minden évben izzadságszagú volt, nem őszinte, leginkább igénytelen technóban, továbbá szükségtelen és ízléstelen polgárpukkasztásban merült ki. A szivárványzászló alatt sűrű, tömött sorban vonultak a politikusok, akiknek ez az esemény kiváló alkalom volt a szavazatszerzésre, úgynevezett európaiságuk demonstrálására és egy újabb polgárháborús front megnyitására. Annyira elkötelezett harcosai voltak a melegek ügyének, hogy az év további háromszázhatvannégy napján úgy kerülték a témát, mint Tarlós István a Capella Cafét. Évente egyszer azonban menetrendszerűen beálltak a menetbe, hogy értésére adják a melegközösségnek: nincs itt semmi szükség homoszexuális és leszbikus politikusokra, hisz már így is kevés a parlamenti pozíció.
