Ugrás a tartalomra
x

A küzdelem ugyanolyan kemény, legfeljebb rendezettebb a szemöldök

Miért hír az, hogy az aranyérmes kanadai műkorcsolyázók egyike meleg? Miért téma, hogy Eric Radford nemcsak szimplán meleg, de ráadásul ő az első olyan aranyérmes versenyző a téli olimpiák történetében, aki nyíltan vállalja is ezt? Az LMBTQ-közösséghez tartozó élsportolók ritkán coming outolnak – Magyarországon különösen –, de megvan rá az okuk.

A hét elején Kanada nyerte meg a három napon át tartó csapatversenyt műkorcsolyában a pjongcsangi téli olimpián. A kanadaiak nagy fölénnyel végeztek az első helyen, és ezzel maguk mögé utasították az oroszokat, akiket Szocsiban négy évvel ezelőtt még nem sikerült legyőzniük. A szenzációja ennek a győzelemnek azonban mégsem a dobogós helyek felcserélése volt, hanem az, hogy az egyik csapattag, Eric Radford személyében az első olyan, a nyilvánosság előtt már coming outolt sportolót üdvözölhette a közönség, aki téli olimpián aranyat szerzett.

A 33 éves műkorcsolyázó Twitteren is ennek megfelelően adott hangot örömének, azt írta, hogy szó szerint úgy érzi magát, mint aki mindjárt felrobban a büszkeségtől. Posztját később egy fotó is követte, amelyen Adam Rippon bronzérmes és ugyancsak melegségét nyíltan vállaló műkorcsolyázóval pózol, ez alá többek között az #outandproud (előbújt és büszke) hashtaget biggyesztette. Radfordnak szintén a közösségi médián keresztül gratulált egy korábban ugyancsak coming outolt kanadai olimpikon, Mark Tewksbury úszó, aki a következővel köszöntötte a sportolót: „VÉGRE 2018-ban egy nyíltan meleg férfi áll a dobogó tetején. Szűnjön meg az LMBT-sportolók elszigetelése!”

Eric Radford csak a szocsi olimpiát követően – ahol ezüstöt szerzett – bújt elő, állítása szerint azért, mert nem akarta, hogy úgy kerüljön be a 2014-es játékokon a hírekbe, mint a „meleg kanadai, aki érmet nyert”. Jobban hangzott volna számára egy „érmes lett a kanadai műkorcsolyázó, aki véletlenül éppen meleg” megközelítés.

Persze, nem Radford az egyetlen, aki az LMBTQ-közösség tagjaként ott van most Pjongcsangban. Tizennégy, a nyilvánosság előtt is vállaltan meleg vagy biszexuális olimpikon van kint jelenleg Dél-Koreában, közülük az előbb említett Adam Rippon például az első olyan amerikai műkorcsolyázó, aki úgy vesz részt egy téli olimpián, hogy közben nem csinál titkot szexuális hovatartozásából. A 27 éves Sarka Pancochova cseh snowboardos pedig már a harmadik olimpiáján vesz részt, de csak a pjongcsangi játékok előtt vállalta fel, hogy biszexuális. Belle Brockhoff hódeszkás még Szocsi előtt coming outolt 2013-ban, a hollandok egyik legnagyobb sportbüszkesége, Ireen Wüst gyorskorcsolyázó olimpiai bajnok, hatszoros világbajnok pedig nemcsak biszexualitását vállalja nyíltan, de azt is, hogy boldog házasságban él feleségével.

2000-ben Sydney-ben még mindössze heten voltak, akikről tudni lehetett, hogy az LMBTQ-közösség tagjai. Ez a szám négy évvel később már tizenegyre emelkedett, majd Pekingben visszaesett tízre, a londoni játékokon viszont már húsz fölött volt a nyilvánosság számára is egyértelműen valamilyen szexuális és nemi kisebbséghez tartozók száma. A 2016. évi nyári olimpiai játékok pedig rekordot döntött: ötvenhatan mertek kiállni a nyilvánosság elé. A téli olimpiákat tekintve kevesebb az adat, de itt is növekvő számokról beszélhetünk. Vancouverben 2010-ben összesen hat sportoló coming outolt, Szocsiban pedig hét. Idén ez az utóbbi szám duplázódott meg.

Jobb a helyzet, mint 30 éve

Ezek a számok azért fontosak, mert jól mutatják, hogy amiként a társadalomban is általánosságban (tekintsünk el a kivételektől most), úgy a sportolók között is az utóbbi egy évtizedben kezd barátságosabbá válni a légkör az LMBTQ-emberek számára – mondja ebben az átfogó cikkben Tony Scupham-Bilton sporttörténész és meleg aktivista. Az érezhető pozitív szemléletbeli változást jelzi, hogy amikor a 28 éves Adam Rippontól megkérdezték, milyen melegként sportolnia, ő egy kis humorral azt válaszolta, hogy „éppen olyan, mint egy heteroszexuálisnak. Rengeteg kemény munka, de általában szebb szemöldökkel”.

[caption id="attachment_10561" align="aligncenter" width="640"] Adam Rippon[/caption]

A pozitív változásra még szemléletesebb példa, hogy amikor Martina Navratilova amerikai teniszező, olimpikon 1981-ben coming outolt, körülbelül 10 millió dollár szponzorációtól esett el. Három évtizeddel később viszont Gus Kenworthy amerikai szabadstílusú sízőnek csak a javára vált a coming out: a 2015-ös előbújása után a szponzorok a Visától kezdve a Toyotán át a Ralph Laurenig sorban kopogtattak nála.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) is lassan, de reagál a társadalmi változásokra, mert bár még mindig szürke zónában mozog a transznemű sportolók részvételének szabályozása, a riói olimpián már lehetővé vált, hogy transznemű atléták is versenyezzenek anélkül, hogy nemi megerősítő beavatkozáson esnének át.

[caption id="attachment_10562" align="aligncenter" width="640"] Gus Kenworthy[/caption]

Nem elhanyagolható az sem, hogy 1982 óta szervezik meg a melegolimpiaként ismert Gay Gamest is, amelyhez ugyan semmi köze a hivatalos olimpiai játékoknak, és nemcsak sportrendezvény, de kulturális fesztivál is, a részvevők számát tekintve viszont bőven utoléri az újkori olimpiákat. Például az 1994-es New York-i Gay Gamesre regisztráltak száma meghaladta a ’92-es barcelonai és a ’96-os atlantai olimpiai játékok résztvevőinek számát is.

Fontos momentum az LMBTQ-sportolók társadalmi elfogadását tekintve az is, hogy a 2010-es vancouveri téli olimpia óta – a szocsi olimpia kivételével – minden alkalommal felállítják a Büszkeség Házát (Pride House) a meleg, leszbikus, biszexuális és queer sportolók, valamint hozzátartozóik számára. A Büszkeség Házának ötletét az olimpiai bizottság is támogatta, mondván: az olimpiai stadion mindenkor és minden körülmények között homofóbia- és gyűlölködésmentes övezet. Egyszer talán eljön az az idő is, amikor már ezekre az intézményekre sem lesz külön szükség.

Rögös volt az út idáig

Ahhoz képest, hogy az újkori olimpiák történetében elsőként coming outolt – legalábbis így szokás őt emlegetni – Otto Peltzer német futót homoszexualitása miatt a nácik 1934-ben még letartóztatták, majd koncentrációs táborban megölték, valóban óriási, pozitív irányba mutató változások történtek a sportban. Ehhez azonban az kellett, és kell ma is, hogy számos elitsportoló árulja el ország-világ előtt szexuális hovatartozását. Igaz, a történelmi coming outok jórészt nem saját akaratból történtek.

John Curry brit műkorcsolyázó az 1976-os innsbrucki olimpián például még úgy szerzett aranyérmet, hogy a nyilvánosság nem tudott arról, hogy a férfi meleg. 48 órával ezután az International Herald Tribune újságírója megírta az olimpikon, egyébként off the record (bizalmasan) elárult titkát, a férfi így kénytelen volt coming outolni. Később John Curry így emlékezett vissza erre: „azon kaptam magam, hogy elmondtam neki azokat a dolgokat, amiket szándékosan elfojtottam magamban évekig. Megkérdezte, hogy boldog vagyok-e, mire én azt feleltem, hogy nem. Egy homofób világban éltem homoszexuálisként, ami nagyon megnehezítette a helyzetet”. John Curry HIV-pozitív volt, 44 éves korában halt meg.

Billie Jean King volt az első olyan amerikai élvonalbeli sportoló, aki felvállalta, hogy az LMBTQ-közösséghez tartozik, noha őt is a média kényszerítette rá a vallomásra. A sokszoros Grand Slam-győztes Billie Jean King a sportban és a társadalomban megjelenő szexizmus egyik legnagyobb bírálója, ő volt az a teniszező, aki 1973-ban kiállt a férfi teniszbajnok, Bobby Riggs ellen, és győzött. A Nemek harcaként (Battle of Sexes) híressé vált teniszmeccs történetét tavaly meg is filmesítették Emma Stone és Steve Carell főszereplésével.

Billie Jean King 1981-ben volt kénytelen előbújni, miután volt barátnője beperelte őt. Mikor a sajtó elkezdett leszbikus kapcsolatáról cikkezni, Kinget az ügyvédje és a sajtósa is arra kérte, hogy ne ismerje el az igazságot, de ő nem volt hajlandó azt tovább tagadni. A teniszező borzasztó élményként emlékszik vissza a coming outra, utólag azonban azt gondolja, még ennél is hamarabb kellett volna előbújnia. Mint mondja, 51 éves koráig nem tudott a saját nemi orientációjával megbarátkozni, amiben nagy része volt annak, hogy a szülei homofóbok voltak.

Amélie Mauresmo egykori világelső, olimpiai ezüstérmes francia teniszező az első nők között volt, akik még az ötkarikás szereplésük előtt coming outoltak. 1999-ben az újságírók kezdték el faggatni őt a szexualitásával kapcsolatban, miután Mauresmót az egyik ellenfele „félig férfinak” nevezte.

[caption id="attachment_10563" align="aligncenter" width="640"] Amélie Mauresmo[/caption]

A sportoló beleállt a kérdésbe, kockáztatva ezzel azt, hogy esetleg támogatókat fog veszíteni emiatt. „Nem számít, mit csinálok, mindig lesznek olyanok, akik ellenem vannak. Ezt vettem figyelembe, amikor eldöntöttem, hogy tisztázom a szexualitásomat… Ezt egyszer és utoljára akartam elmondani. És most azt akarom, hogy beszéljünk a teniszről.” Szponzora, a Nike, ezt követően nemhogy kihátrált volna a teniszező mögül, de később kifejezetten Amélie Mauresmónak tervezett ruhát, amivel a sportolónő maszkulin megjelenését hangsúlyozni tudták.

Még mindig megy a "buzizás"

Faludi Viktória tanácsadó szakpszichológus a hvg.hu-nak azt mondta, hatalmas szükség van arra, hogy a mai, érintett élsportolók is olyan karakánul, ahogy Amélie Mauresmo vagy Eric Radford tették, kiálljanak a nyilvánosság elé. Igaz, erre itthon tulajdonképpen nincsen példa, egy olyan hazai élsportolót sem tudnánk mondani, aki büszkén coming outolt volna az utóbbi időben.

A szakember a praxisa alatt megszerzett tapasztalatai alapján úgy látja, a sportban elég ritka, hogy valaki előbújik. „Pedig hát tudjuk, hogy a focicsapatokban, vízilabdacsapatokban is vannak melegek, leszbikusok, nagyjából éppen akkora arányban, amekkora arányban a társadalomban is. Ez 8-9 százalékra tehető a heteroszexuálisokhoz képest” – fogalmaz.

Hiába lett empatikusabb a világ, mint mondjuk, Otto Peltzer idején, még mindig bőven ad a társadalom elég okot arra, hogy valaki hezitáljon nemi identitása, irányultsága felvállalásával. Cyd Zeigler Jr., az LMBTQ-sportolók weboldalának, az Outsportsnak a társalapítója szerint még mindig inkább az a jellemző, hogy az olimpikonok már csak azután mernek előbújni, hogy túljutottak karrierjük csúcsán.

Sokan akkor érzik magukat biztonságban, ha csak azt követően coming outolnak, hogy a nyilvánosság számára már egyértelművé vált: teljesítményüket semmilyen szinten nem befolyásolja nemi orientációjuk, mondjuk nem pontozzák ezért le őket. De a bizonytalanságukra jó okot szolgáltathat a 2014-es Szocsiban megrendezett téli olimpia is. Hatalmas botrány volt abból, hogy éppen az olimpiai játékok előtt fogadták el Oroszországban a törvényt, amely alapján büntethető az, aki nyíltan vállalja homoszexualitását, vagy ahogy a jogszabály fogalmazott, a homoszexualitást propagálja. A négy évvel ezelőtti ötkarikás sporteseményről kitiltották a Büszkeség Házát is.

De gondok vannak a csapatokban is. Mark Tewksbury úszó csak 1998-ban, hat évvel az olimpiai aranyérme után merte nyilvánosságra hozni homoszexualitását. Szerinte sportágtól függ, hogy vállalják-e a sportolók a melegségüket. Egyszerűen vannak sportágak – például a műlovaglásban –, ahol jóval elfogadottabb a szexuális másság. Ott van azonban például az úszás, amelynek világa távolról sem ennyire megengedő. A kanadai olimpikon akkor tárta nyilvánosság elé, hogy a saját neméhez vonzódik, amikor elege lett csapattársai „buzizásából”. „Féltem, hogy megvernek, féltem, hogy az edzőm kirúg, féltem, hogy társaim hátat fordítanak nekem” – idézi az Újszó korábbi cikke a férfi vallomását.

[caption id="attachment_10564" align="aligncenter" width="640"] Mark Tewksbury[/caption]

Hasonló negatív élményekről számolt be 2015-ben Gus Kenworthy amerikai freestyle síző is, amikor coming outolt. A Pjongcsangban is szereplő Kenworthy lesújtó képet festett három évvel ezelőtt a saját sportágáról. Mint mondta, az extrém sportban az nem menő, ha valaki meleg; a „buzi” és a „meleg” szavak a lúzer szinonimái. A freestyle síző létformának része a csajozás, túlteng a sportágban a tesztoszteron, az a menő, aki alfahím. Mivel szerinte a sportág nem túl befogadó azokkal szemben, akik másmilyenek, így Kenworthy hiába tudta már egészen kicsi korától kezdve, hogy a fiúkhoz vonzódik, 23 éves koráig úgy érezte, várnia kell az előbújással.

Faludi Viktória azt mondja, a macsósnak tartott sportokban, itthon különösen a jéghokiban és vízilabdában tolerálják nehezen a „másságot”. Az ilyen csapatokban már a gyerekeknél, kamaszoknál gyakori a szóbeli zaklatás, sértegetés, hamar rásütik az emberre a bélyeget, hogy meleg. „Sok az ilyen lelki terror, és ritkán, de vannak fizikai bántalmazások is” – fogalmaz.

A pszichológus szerint a sportolók előbújását különösen az nehezíti meg, hogy a csapatok esetében olyan zárt közösségekről beszélünk, amelyekben a csapattagok szinte egymás előtt élnek, együtt vibrálnak. Mivel a sportolók a testükkel dolgoznak, nincs bennük különösebb szégyenérzet sem egymás előtt, ez még szorosabbá fűzi a viszonyt egy közösségen belül. Így viszont, ha valaki felvállalja magát, azzal hatalmasat kockáztat, például azt, hogy kiközösítik.

„Ha például kiderül egy vízilabdacsapatban, hogy az egyikőjük meleg, akkor lehet, hogy elkezdenek nem előtte vetkőzni, mert azt hiszik, a meleg társuk majd kikezd a többiekkel, holott ez egy tévedés.” Faludi végezetül leszögezi, hogy a melegek elfogadása csak attól fog javulni, ha egyre többen felvállalják magukat, és ez nyilván nemcsak a sportolókra igaz: „a többiek így majd azt látják, hogy jé, attól még, hogy meleg, ugyanolyan normális, és ettől még nem támad rám, nem kezd ki velem. Csak így cáfolhatók meg a tévhitek”.

 

HVG.HU

Drupal 8 Appliance - Powered by TurnKey Linux