Nem fájt még úgy film, mint Andrew Scott és Paul Mescal románca
A filmet regisztráció után a Pinkfilms oldalán tudjátok megnézni.
A Mind idegenek vagyunk egy méltatlanul keveset emlegetett film, amit tavaly őszi fesztiválkörútja után az Oscar-hype és így a mozis felhajtás is elkerült. Most végre nálunk is streamelhető a Disney+-on, sőt, néhány moziban is bemutatják a hetekben. Andrew Haigh romantikus kísértetsztorija olyan kíméletlen módszerességgel facsarja ki a szívünket, amire csak nagyon kevés film képes. Kritika.
A Szólíts a neveden vége felé van egy monológ, ami évekkel a film bemutatása után is élénken él az emlékezetünkben. Az édesapa (Michael Stuhlbarg) arról beszél a frissen összetört szívű Elióhoz intézett, ars poeticának is beillő szónoklatban, milyen fontos megőrizni azon képességünket, hogy meg tudjuk élni az érzelmeinket, még ha ez fájdalommal jár is. Persze az idilli észak-olasz tájban, a narancsfák árnyékában mélázva elmúlt szerelmekről könnyű ilyen nagyvonalúan az érzelmek javára billenteni a mérleget. Andrew Haigh tavaly nyáron bemutatott, nálunk most mozikba kerülő filmje, a Mind idegenek vagyunk (All of us Strangers) Luca Guadagnino filmjéhez egészen hasonló érzékenységgel nyúl két férfi szerelmének történetéhez, az ő főszereplője azonban Lombardia helyett a szürke Londonban él, és a megélt tragédiák miatt régen letette már a voksát a fájdalommentes bezárkózás mellett.
A Mind idegenek vagyunk tétje nem a szerelemmel elkerülhetetlenül együtt járó fájdalom megélése, hanem hogy van-e remény egy emberi kapcsolat felépítésére egy életnyi trauma és magány után.
Az Andrew Scott és Paul Mescal főszereplésével készült film egészen biztosan felkerül majd a Szólíts a neveden mellé az összes létező queer kultfilmes listára, holott egyik sem hangsúlyosan LMBTQ-történet: egyszerűen a világunkat megváltoztató szerelemről mesélnek. Guadagnino az elsőről, Haigh az utolsók egyikéről; arról, hogy képes lehet-e a szeretet begyógyítani a sebeket, és megmenteni az embert.
A Mind idegenek vagyunk azonban nem „csak” egy szerelem története, hanem annak tükrében a magányról, az identitásról, a családról és a gyászról való intim elmélkedés is. Ez a film első feléből egyébként egyáltalán nem derül ki, eleinte nem nehéz abba a hibába esni, hogy holmi romantikus szállal megbolondított thrillernek nézzük a filmet, míg arra nem eszmélünk, hogy többször egymás után kíméletlen módszerességgel kifacsarta a szívünket.
Adam (Scott) negyvenes éveiben jár, író. Magányos mindennapjait egy londoni toronyház magas üvegkalitkájában, egy személytelen, tágas lakásban tölti. Noha belátja innen az egész várost, úgy tűnik, egészen elszakadt a külvilágtól: az összemosódó napok nagyrészét a kanapéján tölti (de legalább jó ízléssel a Pet Shop Boys és a Frankie Goes to Hollywood zenei aláfestésével vegetál). A London fölé magasodó toronyház ráadásul gyakorlatilag teljesen üres: rajta kívül egyetlen lakó lakja. Nem mintha Adam társaságra vágyna, amikor a pár emelettel lejjebb lakó Harry (Mescal) bekopog egy üveg whiskyvel, hogy ideje megismerni egymást, udvariasan elutasítja, és orrára csapja az ajtót.
Aztán történik valami, ami végre kizökkenti Adamet a súlytalan nihilből: találkozik a tizenkét éves korában, autóbalesetben elvesztett szüleivel.
Mikor gyermekkoráról kezd írni, és egy kis inspiráció reményében hazalátogat dél-londoni szülőfalujába, Sandersteadbe, édesanyja és édesapja (Claire Foy és Jamie Bell, akik nem mellesleg mindketten elképesztően jó találatok a szülők szerepére) egészen egyszerűen ott várják a régi családi házban – ez egyébként a valóságban a rendező, Andrew Haigh családjának egykori háza, ami sejtet némi önéletrajzi ihletést. Az elmúlt évtizedek során Adam szülei mit sem változtak, épp olyanok, mint mikor utoljára látta őket – ami egyben azt is jelenti, hogy most Adam idősebb náluk, és bár Scottnak van egyfajta örök kisfiús bája, ami miatt könnyen beveszi a gyomrunk ezt a felborult családi dinamikát, a korkülönbség ráerősít a film végig jelenlévő, finoman lappangó hátborzongatására.
A forgatókönyv alapjául Jamada Taicsi 1987-es Strangers (Idegenek) című regénye szolgált, amelyben a szülővárosban feltűnő szellemek baljós, varázslatos lények, történetük szinte tanmese. A Mind idegenek vagyunk során azonban nincs sok időnk azon vívódni, hogy mi is történik tulajdonképpen Adammel, hogyan tértek vissza a szülei a halálból, és egyáltalán valóság-e a sandersteadi időhurok, avagy egy magányos lélek első lépése az őrület felé.
Andrew Haigh-t ugyanis nem a kísértetek érdeklik, hanem a halott szeretteink viszontlátásának lehetőségei. Nem is hagy hát elidőzni a thrilleres felütésen, vagy olyan felületes apróságokon, mint hogy léteznek-e a szereplők, inkább egyszerűen a különös családegyesítésre összpontosít.
Aki veszített már el hirtelen közeli családtagot vagy ismerőst, tudja, milyen érzés nem elbúcsúzni. Elfogadni, vagy legalábbis megpróbálni elfogadni a tényt, hogy vannak viták, amik feloldatlanok, titkok, amik kibeszéletlenek, érzések, amik örökre kimondatlanok maradnak. Hogy nemcsak egy embert veszítünk el ilyenkor, hanem egy viszonyítási pontot is, valakit, akihez ezidáig mérni tudtuk a körülöttünk történő dolgokat, magunkat, a világot, és hogy nélkülük mi sem leszünk már soha ugyanazok. Adam fiatalon elvesztette a két legfontosabb embert az életében, nem csoda hát, hogy azóta nem találja a helyét, jobbára csak sodródik át az életen, nehezen kötődik másokhoz. Nemcsak a szüleit gyászolja, hanem azt is, hogy már sosem ismerhetik meg és fogadhatják el melegségét felvállaló felnőttként. Mikor visszakapja a szeretett szülőket, és velük a lehetőséget, hogy bepótolja az elmulasztott élményeket, mintha a talaj is visszakerülne a lába alá.
Olyannyira, hogy ismét hajlandó beengedni valakit az életébe, és szenvedélyes viszonyba bonyolódik a korábban kiebrudalt Harryvel. A film innentől két szálon fut, Adam egyszerre süpped egyre mélyebben a szüleivel folytatott lehetetlen kapcsolatba, és a frissen talált, meglepően idilli szerelembe. És bár néhol hajlamos maga is elérzékenyülni saját megkapó történetein, és a giccs határait feszegetni, tényleg ritkán látni olyan filmet, ami ilyen visszafogott, őszinte stílussal ilyen erős érzelmi hatást képes kiváltani – már ha tud menni az ember az álomszerűen kavargó történettel. Leginkább a szintén tavaly megjelent, szintén Paul Mescallal készült Volt egyszer egy nyárhoz hasonlítható, ami egy apa-lánya nyaralás apropóján penget meg hasonlóan szívszorító húrokat.
Haigh számára sem az intimitást vizsgáló csendes drámák, sem a homoszexuális útkeresés nem új terep: első egész estés filmjében egy férfi prostituált életét mutatta be, az áttörést hozó második filmje, a 2011-es Hétvége egy meleg pár egyéjszakás kalandnak induló kapcsolatára koncentrált, míg a harmadik, mindkét főszereplőjének Ezüst Medvét szerző filmjében, a 45 évben egy idősödő házaspár válságba kerülő kapcsolata került a középpontba. Bár a Mind idegenek vagyunk szemérmeskedés nélkül mutatja be a két férfi között kialakuló szenvedélyes kapcsolatot, újszerűsége mégsem az ágyjelenetekben rejlik.
Nem férfiak közötti szexjelenetből van kevés a képernyőn (bár azért bőséggel sem vádolható a műfaj), hanem férfiak között kialakuló, gyengéd érzelmi kötődésből. Vagy úgy egyáltalán: szeretetteljes, törődő, traumákat begyógyítani képes kapcsolatokból és sebezhetőségüket felvállaló emberekből.
A Sherlock-sorozat Moriartyjaként megismert, majd a Fleabag dögös papjaként szívünkbe zárt Andrew Scott és a szelíd, szenvedő férfi szerepekből egész gyűjteményt magáénak tudó Paul Mescal olyasmit mutatnak itt meg, amit egészen ritkán látni filmen: embereket, akik hajlandóak kitárulkozni egymás előtt. De elegendő-e ez a démonaikkal és a(z Adam esetében szó szerint) kísértő múlttal való megküzdésre, és meg tudják-e menteni egymást?
A Mind idegenek vagyunk a maga csendes, személyes, keserédes stílusával az elmúlt időszak egyik legmegrázóbb filmélménye, mégis mindenképpen megéri megnézni. Mert érezni ugye jó, akkor is, ha néha fáj.
