Hodász András: Nagy törés volt, hogy az egyházam nem mellém állt, hanem a politika kegyeit kereste
Sok minden történt az elmúlt bő másfél évben Hodász Andrással, aki már nem pap, hanem egy kávézóban, a pult mögött dolgozik. Azt mondja, levetni a reverendát olyan, mintha az ember egyszerre hagyná ott a munkahelyét és a házastársát, nagyon nehéz innen továbbállni. Interjúnkban beszél arról is, hogy milyen új küldetést talált magának, mit szólt ahhoz, amikor a coming outja után megvált tőle az újság, melynek korábban fontos szerzője volt, és hogy részt vett-e maga is a szexuális orientációját megváltoztatni szándékozó, úgynevezett "reparatív terápián".
hvg360: 2022 őszén felmentette Erdő Péter a papi szolgálat alól. Azóta baristaként dolgozik egy belvárosi kávézóban, nemrég mutatkozott be Aeternum néven az új Youtube-csatornája, és hamarosan párkapcsolati workshopokat indít. Láthatóan kezdi megtalálni az új, civil élete értelmét. Mennyire volt nehéz beleszokni a papi hivatás után egy teljesen más életformába?
H.A.: Nagyon. A papi élet nem egy alkalmazotti élet, az inkább olyasmi, mint egyéni vállalkozónak lenni. Nagyjából én határozom meg, hogy mikor mit csinálok, akár azt is mondhatom, hogy ma nincs reggeli mise, ha úgy tartja a kedvem. Nyilván, mindent nem lehet megtenni, mert a hívek fellázadnak, de alakíthatom a napom. Itt, a kávézóban az van, hogy reggel 7-kor be kell jönni, mert 8-kor nyitunk, és ha 7 óra 10 perckor érkezem, akkor már ráncolja a szemöldökét a főnök, jogosan. Ez azért nagyon más. Ahogy az is, hogy papként van egy anyagi biztonsága az embernek, hiszen a lakhatás megoldott, a rezsi megoldott, nagyjából az élelmiszerre kell költeni meg a ruházatra, és ha éppen rosszul gazdálkodtam, és kifogytam a pénzből, na puff, majd a nénik hoznak zserbót. Most, ha rosszul gazdálkodom, akkor nem tudom fizetni az albérletet.
hvg360: Rászakadt önre a hétköznapi emberek minden nyűge, baja.
H.A.: Az igazi élet, igen. Izgalmasnak izgalmas, és bizonyos szempontból sokkal szabadabb is. Én hiszek továbbra is, és katolikusnak vallom magam, de azért az egyház egy nagyon szigorú hitrendszerrel rendelkező intézmény, ami azt is jelenti, hogy bizonyos kérdéseket nem lehet feltenni. Most ebben is több lett a szabadságom. Nagyjából most is egyetértek a katolikus egyház álláspontjával, de már sokkal nyitottabb vagyok az ellenkező álláspont meghallgatására.
hvg360: Korábban többféle módon és fórumon is megnyilvánult közéleti kérdésekben, kritizálta például a kormány „gyermekvédelminek” nevezett politikáját; az Index-tüntetésekkor a sajtószabadság fontosságáról értekezett; Pető Attila ügye kapcsán az áldozathibáztatásról és a bántalmazottakban zajló lelki folyamatokról ön írta az egyik talán legfontosabb véleménycikket. A mostani tevékenységeit látva, jól érzékelem, hogy kicsit visszavonult a közéleti kérdésektől?
H.A.: Igen, így van, és ez abszolút tudatos döntés a részemről, mert ez egy olyan iszapbirkózás, amiben nem nagyon van értelme részt venni. A mai magyar társadalomban általában nem érvek és ellenérvek hangzanak el, hanem sértések. Van bennem egy fáradtság is, mert nehéz azt megélni, hogy ilyeneket írok, és nincs semmiféle hatásuk. A Plébánián megrugdosott ajtó talán életem egyik legfontosabb cikke, de azokra, akiknek szólt, semmilyen hatással nem bírt. Az illetékesek nagyjából annyit szűrtek le, hogy én támadom az egyházat, miközben nem gondolom, hogy a szöveg támadó lett volna.
hvg360: Ez a cikk reagált arra, hogy Pető Attilát, az első áldozatot, akik névvel vállalta, hogy gyerekkorában molesztálta egy pap, zaklatónak minősítették a bíróságon. Ugyanebben a cikkben írt arról, hogy fiatalként önt is abuzálták. Az egyházon belülről tényleg nem kapott semmiféle szolidaritást vállaló, empatikus visszajelzést?
H.A.: Amit kaptam, az inkább negatív volt, hogy „mégis miért kell ilyen cikket írni?”. Támogató reakció nem érkezett, de ez szerintem inkább a magyar társadalom tünete. Nem tudom, mennyire olvasta azokat a cikkeket, amik reagáltak, de például az egyik akkori papkolléga egy egyébként politikai portálon írt egy cikket, amelyben meglebegtette, hogy esetleg pedofil vagyok. Itt nem a szerző neve a lényeg, hanem a jelenség. Hogy van egy nagyon fontos téma, és valaki végre ráveszi magát, hogy kiálljon, és akkor így reagálunk.
hvg360: Azt írta nemrég az Instagramon, hogy “2023 kemény év volt. Annyira, hogy voltak pillanatok, amikor bizonytalan voltam benne, hogy egyáltalán túl fogom-e élni. Történt néhány jó és rengeteg rossz dolog. Hoztam jó és rossz döntéseket.” Mitől volt az elmúlt időszak annyira rossz, hogy végül a mérleg a negatívumok felé billent?
H.A.: Amin én keresztül mentem, azért az nagyon nagy váltás. Ráadásul az én szituációmban ez azzal is járt, hogy a baráti és ismeretségi köröm is megváltozott, egyházi körökben sokan haragudtak rám, amiért kiléptem. Egy papnak a pályát elhagyni sokak számára a főbűn kategóriája. De önmagában az is nehéz volt, hogy el kellett engednem az álmomat, a hivatásomat, újra kellett gondolni magamat, hogy akkor mit fogok most csinálni. Ez kicsit olyan, mintha egyszerre hagyná ott az ember a munkahelyét és a házastársát, tehát minden megváltozik azonnal. Nekem egy nap alatt ki kellett cuccolnom a plébániáról.
hvg360: Beszélt más kilépett papokkal?
H.A.: Beszéltem, de főleg utána. Mindenki másképp éli meg. Azért a kilépő papok nagy része általában teljesen el szokott tűnni, az a ritkább, amit én csinálok, hogy attól még beszélek erről, posztolok Instára. Ez mindenkinek valamilyen módon törés az életében, és van aki úgy próbál vele megküzdeni, hogy teljesen maga mögött hagyja az előző életét, megváltoztatja a telefonszámát, e-mail-címét. Vannak, akik depresszióval küzdenek ilyenkor.
hvg360: Hiányzik a reverenda?
H.A. Amúgy igen. Nem maga a ruha, hanem minden, ami ezzel járt, leginkább a szertartások.
hvg360: Van még visszaút?
H.A.: Egy kis kapu hivatalosan mindig nyitva van, mert az egyház önértelmezése szerint, akit egyszer pappá szenteltek, az mindig pap marad. A Wikipédia-szócikkem szerint laicizáltak, de ez nem igaz. A laicizálás lenne elvileg az a mozzanat, amikor valakit teljesen visszahelyeznek a laikusi státuszba. Én csak fel vagyok függesztve. De még a laicizálásból is vissza lehet térni, az egyház saját felfogása szerint, aki egyszer pap, az olyan, mint a keresztelés, azt nem lehet lemosni.
hvg360: Amikor 2020-ban részt vett az Index melletti tüntetésen, cikket publikált a témában, Erdő Péter bíboros behívatta magához. Állítólag ez egy nem túl kellemes beszélgetés volt, ezt követően leállította a Papifrankó oldalát. Jól érzékelem, hogy ez volt az első olyan törés, ami aztán, egyéb dolgok mellett, ahhoz vezetett, hogy a felmentését kérje?
H.A.: Kétségkívül az egy nagy törés volt számomra, amikor azt éltem meg, hogy az egyházam nem mellém áll. Értem, hogy az enyém egy politikai vélemény volt, nem kellett azzal egyetérteni, sőt, nyitott vagyok a vitára mindig. De az erővel elhallgattatást, meg azt, hogy inkább keressük a politikus kegyeit, mint a saját papunkét, mindenképpen nehéz volt megélni. Ha van egy barátom, akivel nem értek egyet bizonyos kérdésekben, és őt valaki támadja, akkor is kiállok mellette, mert a barátom. Amikor engem politikai oldalról kezdtek el komolyan betámadni véleményvezérek, akkor soha nem kaptam olyat, hogy „figyelj, András, tarts ki, veled vagyunk”, vagy „mi sem értünk egyet azzal, hogy téged gyaláznak”.
hvg360: December végén bejelentette, hogy párkapcsolati workshopokat fog tartani. Pontosan hogy néznek majd ki ezek a foglalkozások?
H.A.: Ezek egynapos workshopok lesznek, egyszerre 6-8 pár lesz jelen. Nem vagyok terapeuta és nem pszichoterápiás üléseket fogok tartani, hanem olyan tréninget, ahol kommunikációs játékokkal vesszük majd végig a párkapcsolati kommunikáció lényeges pontjait. Én már papként is a jegyesoktatás keretében ilyen kommunikációs workshopokat tartottam, mert azt látom, hogy nagyon sok kapcsolat diszfunkcionálisan működik. Rengeteg múlik azon, hogy ha a párom mond nekem valamit, akkor én rögtön védekezem, visszatámadok, vagy pedig meghallgatom őt. Ha konfliktus van kettőnk között, akkor bántjuk vagy támogatjuk egymást? Tudunk-e asszertívan kommunikálni? Sokszor eljutni egy párterápiára nagyon nehéz és költséges, és sok párnak nem is kell feltétlen terápia, mert nincs nagy baj. Viszont ha van egy nap, amikor együtt vannak és a kapcsolatukkal foglalkoznak, ki van kapcsolva a telefonjuk, nincs ott a gyerek, a kiskutya, és tényleg csak egymásra tudnak figyelni, nagyon sokat segíthet.
hvg360: A kommunikációs tréningek megtartásához szerzett valamilyen képesítést?
H.A.: Kommunikáció szakot végeztem a Pázmányon, utána végeztem trénerképzőt, és tanultam a teológián belül pszichológiát kint Rómában is. Nincs pszichológusi végzettségem, de sok fél év pszichológiatanulás van mögöttem, én magam is elvégeztem két és fél év pszichodrámát, tehát van annyi gyakorlati tapasztalatom, hogy azt tudom mondani: egy ilyen napot le tudok vezetni.
hvg360: Mit mondana egy olyan vallásos párnak, amely nagyon régóta hiába próbálkozik a gyerekvállalással, és azon gondolkozik, hogy belevág a lombikprogramba? Az egyház álláspontja szerint – ahogy azt Veres András püspök véleménye alapján jól ismerjük – a lombik nem lehet opció.
H.A.: A lombik egyfelől egy teológiai, morális, filozófiai, másfelől egy nagyon mélyen emberi kérdés. Sokszor láttam, mennyire nehéz egy párnak azt a terhet elhordozni, hogy gyereket szeretnének, de nem jön össze nekik. Fontos leszögezni, hogy egy ilyen szituációban az empátia és a megértés kulcsfontosságú. Tipikusan nem olyan kérdés ez, amiről a szószékről lehet bármit kinyilatkoztatni. Ugyanakkor az egyháznak komoly és valós aggályai vannak a lombikkal kapcsolatban. Pszichológiai szaklapban olvastam a lombik negatívumairól, például arról, hogy a lombik is nagyon megterheli a párkapcsolatot, és a nőt nemcsak pszichésen, de hormonálisan is, ráadásul vannak veszélyei, növeli a rák kockázatát például. De tudjuk azt, hogy számtalan embernek ez adott lehetőséget, reményt, és azok, akik így születtek, teljes értékű emberek. Ebben a kérdésben az embrióredukcióval van a legsúlyosabb problémája az egyháznak, de vannak orvosok, akik azt állítják, hogy ezt ők ki tudják kerülni.
hvg360: Csak hogy legyen egyértelmű: azzal nem ért egyet az egyház, hogy több petesejtet is megtermékenyítenek, de nem mindet ültetik be.
H.A.: Azt mondja az egyház, hogy mivel nem tudjuk, mikortól számít valaki embernek, mikortól van lelke – hadd legyek ennyire vallásos –, akkor inkább legyünk hiperóvatosak. Az egyháznak nincs egy határozott véleménye arról, hogy mikor teremtődik bele a lélek az embrióba, de mivel azt gondoljuk, hogy a megtermékenyüléstől kezdve bármikor lehet ez a pillanat, ezért a megtermékenyüléstől kell embernek tekinteni az embriót, bánjunk is hát vele úgy.
hvg360: Ha jól értem, akkor ezt a hipotetikus párt nem beszélné le feltétlen a lombikról, de óvatosságra intené őket?
H.A: Én első körben megkérdezném őket, hogy minden más lehetőséget kimerítettek-e, mert van például a NaPro technológia, ami lehet a lombiknak egy alternatívája [erről bővebben „A lombik vallásos alternatívájában csak hinni lehet, bizonyítani nehéz” című cikkünkben írtunk – a szerk.]. Ha kipróbáltak mindent, és komolyan átgondolták, hogy nekik ez az útjuk, akkor azt mondanám, hogy beszéljük át az aggályokat, és ha utána is úgy gondolják, akkor fogjanak bele. Lehetőleg próbáljanak meg mindent megtenni, hogy a káros hatásokat redukálják. Akikkel például a témáról beszélgettem az Aeternumon, azt mondták, hogy náluk kikerülte az orvos az embrióredukciót: amennyi petesejtet megtermékenyítettek, annyit be is ültettek.
hvg360: Mi van akkor, ha egy hívő meleg pár fordul önhöz, és az okoz nekik gondot, hogy a keresztény értékrendet nem tudják összeegyeztetni a homoszexualitásuk megélésével, mert ez utóbbit “égbe kiáltó” bűnnek tartja az egyház. Ha azzal fordulnak önhöz, hogy ez nekik belső konfliktust vagy kettejük közötti nézeteltérést okoz, akkor mit mondana, hogy lehet ezt feloldani?
H.A.: Nem valószínű, hogy fel tudom oldani, mert ez a konfliktus bennem is megvan. Nagyon szeretném azt gondolni, hogy a melegeknek ugyanúgy helye van az egyházban és Isten országában. Sokáig az egyház a Biblia alapján úgy gondolkodott a homoszexualitásról, hogy az valami állatias, ösztönös, sokszor erőszakos dolog. Nem nagyon létezett az a gondolat, hogy ez két ember monogám kapcsolata, ami a szereteten alapul. Még mostanában is beszélgettem olyan pappal, aki nagyon határozottan állította, hogy a melegek csak a szex miatt vannak együtt, nekem meg van egy olyan tapasztalatom, hogy nem. Azt nem lehet kikerülni, hogy a Biblia nem pozitív kontextusban említi a homoszexuális aktust, de az már egy vitás kérdés, hogy ezzel mit tudunk kezdeni.
Számtalan bibliai törvény és utasítás van, de valamiért ki vagyunk élezve erre az egy bűnre, nem vagyunk ugyanennyire szigorúak a képmutatókkal, tolvajokkal, korruptakkal, hazudozókkal. Pedig, ha megnézzük, hogy Jézus milyen bűnöket ostoroz legtöbbször, akkor láthatjuk, hogy a homoszexualitásról egyszer sem beszél. Beszél viszont a farizeusokról, a gazdagokról, és ha komolyan vennénk azt, amit velük kapcsolatban mond, akkor szerintem nagyon el kéne szégyellnünk magunkat. A gazdagokról mondja azt, hogy a tevének könnyebb átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni Isten országába. Ezt a passzust a magyar keresztény társadalom krémje valahogy nem szereti olvasni. Én azt mondanám, hogy meg kéne nyitni újra egy őszinte párbeszédet arról, hogy mi van azokkal a nagyon mélyen hívő, szerető párkapcsolatban élő emberekkel, akik a szexuális irányultságuk miatt nem találják a helyüket az egyházban, és ettől szenvednek.
hvg360: És egy ilyen párbeszédnek lenne a végén érdemi megoldása?
H.A.: Én egy dolgot tudok elképzelni egy másik példa alapján. A tízparancsolat szerint a gyilkosság bűn. Emiatt az egyház évezredeken keresztül nem temette el az öngyilkosokat. Egészen a 19. század végéig hivatalosan nem kaphatott katolikus temetést az, aki öngyilkos lett. Ám ahogy a pszichológia tudománya fejlődött, úgy döbbent rá az egyház, hogy az öngyilkos nem úgy öli meg magát, hogy az a bibliai tiltásnak ellentmondana. Magyarán nem tudva és akarva követi el a gyilkosságot, hanem egyszerűen már mentálisan olyan állapotban van, hogy nem tud tisztán gondolkodni. Emiatt az egyház váltott, és most már eltemeti az öngyilkosokat is. Amíg az öngyilkosságról azt gondoltuk, hogy ez lázadás Isten akarata ellen, addig az illető bűnben halt meg, de ma már tudjuk, hogy ez nem így van. Én ugyanígy felteszem a kérdést a homoszexualitásról is. Az egyház úgy beszél róla, mint lázadás Isten teremtő akarata ellen, aki férfit és nőt alkotott. De, ha odamegyek egy random meleg párhoz, és rákérdezek, akkor nem fogják azt mondani, hogy “mi azért vagyunk együtt, mert lázadni akarunk a teremtő Isten ellen”, hanem valószínűleg azt mondják, hogy “szeretjük egymást”. Ez nagyon más.
hvg360: Miután tavaly coming outolt, a Szemlélek magazin megvált öntől mint szerkesztőségi tagtól. Ezt igazságtalannak érezte?
H.A.: Abszolút. Nagyon szeretem a Szemléleket, és minden egyes embert, aki ott van. Nagyszerű csapat ők, munkájukkal hidat képeznek a hívő és a nem hívő világ között. Nem hibáztatom őket. A Szemlélek belekerült abba a nagyon nehéz helyzetbe, hogy mit csináljon a nyíltan meleg tagjukkal. Ők hozták ezt a döntést, amit én elfogadtam, de nyilván nagyon rosszul esett, meg egyébként a magyar törvényekkel is szembement, mert az egyenlő bánásmódról szóló 2003-as törvény kimondja, hogy nem lehet diszkriminálni. Mégis, úgy voltam vele, hogy szeretem őket, és minél kevesebb bajt akarok okozni a csapatnak, csak azért ne hazudjuk el, hogy miért válnak meg tőlem.
hvg360: A YouTube-on, az Aeternum egyik epizódjában azt mondta, hogy önben tulajdonképpen csak pár éve tudatosult, harminc pluszosan, hogy voltaképp a férfiakhoz vonzódik. Hogy lehet az, hogy valaki ilyen későn jut el erre a felismerésre?
H.A.: Voltak jelei már kamaszkoromban is, csak amikor én gimnazista voltam, a magyar társadalomban meg az egyházban ez egy agyonhallgatott téma volt. Úgy, hogy egy katolikus közösség tagja voltam, cserkészvezető, ez egyszerűen nem volt opció. Amikor tapasztaltam valami olyasmit, ami erre utalt, elhessegettem magamtól, hogy ilyen nincs. A húszas éveimben már kezdett kikristályosodni az irányultságom, akkor meg elkezdtem ezerrel dolgozni ellene. Gyógyulni, imádkozni, fogadkozni, ez a klasszikus „jó, de akkor elnyomom magamban, ebből nem lesz semmi”-hozzáállásom volt. Csak épp van az a pont, amikor az ember belefárad ebbe az állandó elnyomásba, és nálam ez kicsit összeért azzal, hogy ahogy gyengült az egyház iránti lojalitásom, ahogy egyre több traumát szenvedett a kapcsolatom az egyházammal, úgy egyre inkább kezdtem magam felé fordulni, és egyre inkább kezdtem magamat szeretni, és úgy jöttem rá, hogy az egyik legfontosabb részemet eddig figyelmen kívül hagytam. Hogy állandóan elnyomtam azt, ami minden emberben a legalapvetőbb, hogy hogyan tud engem valaki szeretni, és én hogyan tudok viszontszeretni valakit.
hvg360: Járt reparatív terápiára?
H.A.: Igen.
hvg360: És mik voltak a tapasztalatai?
H.A.: Nekem nincsenek rossz tapasztalataim a reparatív terápiával. Tudom, hogy bizonyos körökben ez vörös posztó, hogy vannak statisztikák, amik arról szólnak, hogy milyen negatív hatásai vannak, és ezt is elfogadom. Amikor az M5-ös interjúban beszéltem erről, akkor utána két kiadótól is kaptam két regényt a reparatív terápiák káros hatásairól, elolvastam őket, mert úgy voltam vele, hogy nyitott vagyok meghallgatni a másik oldalt. Nekem viszont a személyes tapasztalataim egyáltalán nem rosszak. Amin én részt vettem, az egy ugyanolyan beszélgetésen alapuló, múltat feltáró terápia volt, mint a többi, és célzottan bizonyos gyermekkori hiányokra és sérülésekre fókuszált.
hvg360: De azt utólag talán már belátja, hogy nem “gyógyíthat ki” egy ilyen a melegségből.
H.A.: Az a nehézség, hogy amikor én coming outoltam, akkor rám írt egy korábban meleg srác, hogy ő elment reparatív terápiára, mert én még papként azt javasoltam neki, és ő azt érzi, hogy neki működött, azóta heteroszexuális párkapcsolatban van. Én nem akarom elvenni az ő megélését. Nyilván erre lehet azt mondani, hogy „jó, most elnyomta magában, de majd később kijön”. Nem tudom, lehet. De ha ő most azt éli meg, hogy neki ez így jó, akkor ezt nem akarom lerombolni. Persze, azt is megértem, ha valaki mérges a reparatív terápia gondolatára is, mert úgy ítéli meg, hogy egy külső elvárás, hogy meg kell gyógyulnia. Az én esetemben mindenképpen külső elvárás volt, de én azért is vágtam bele, mert azt gondoltam, hogy ha beszéltem erről korábban, akkor úgy korrekt, ha tudom, hogy miről beszéltem.
hvg360: Az elmúlt időszakban nyíltan vallott arról is, hogy pszichológusnál vagy pszichiáternél keresett segítséget. Ez a papok között mennyire számított szokatlannak?
H.A.: Annyira nem szokatlan dolog ez, most már vannak a kollégák között is olyanok, akik mentálhigiénés szakemberként dolgoznak a papság mellett. A pszichológus tud segíteni, hogy miért érzek extrém fájdalmat vagy haragot bizonyos szituációkban, a hitem pedig abban segít, hogy megbocsássak a másiknak, mert Jézus azt mondja, hogy bocsássatok meg azoknak, akik vétettek ellenetek. Jézus egyébként az egyik legzseniálisabb pszichológus volt. Vegyük például az egyik legikonikusabb beszédét, A nyolc boldogságot. Nyolc mondat arról, hogy kik a boldogok. Boldogok a lélekben szegények; akik sírnak; boldogok vagytok, ha üldöznek az igazságért. Ha összevetjük ezeket a mondatokat a pszichológusoknak azon felsorolásaival, hogy mi jellemző a felnőtt, érett személyiségre, akkor azt látjuk, hogy abszolút összeér a kettő. Boldogok, akik sírnak, vagyis akik megengedik maguknak, hogy az érzelmeiket nem nyomják el.
hvg360: Charles Scicluna máltai érsek, pápai tanácsadó a minap azt mondta, a katolikus egyháznak komolyan el kéne gondolkodnia azon, hogy engedélyezze a papoknak a házasságot, és ha rajta múlna, akkor ő felülvizsgálná a cölibátust. Mennyire tulajdoníthatunk jelentőséget az érsek szavainak? Hogy ő ezzel a véleményével kiállt a nyilvánosság elé, jelenheti azt, hogy a Vatikánban akár komolyabban is felmerült a kötelező cölibátus megszüntetése?
Hodász András: Sajnos nem olvastam ezt a hírt, így konkrétan Scicluna szavaira nem tudok reagálni, de magáról a témáról azt gondolom, hogy nem eretnekség felvetni. A cölibátus egy szabály, és nem megváltoztathatatlan hitigazság. Nagyjából az elmúlt 1500 évben lett általánosan elterjedt, de nem volt mindig jelen az egyházban, és nem volt mindig ennyire szigorúan véve. Ha megnézzük a testvéregyházakat, mondjuk, a görögkatolikust, ott is létezik cölibátus, csak más szinten. Például a püspöknek már cölebsznek kell lennie, de a papok még házasodhatnak. Nálunk a diakónus még házasodhat, de a pap már nem.
hvg360: Az érsek azzal érvel, hogy a cölibátus opcionálissá tételével az egyház meg tudná tartani a papokat, akik közül most sokan éppen azért hagynak fel a szolgálattal, mert nem házasodhatnak.
H.A.: Én azzal óvatosan bánnék, hogy azt gondoljuk, a cölibátus választhatóvá tétele megoldja az egyház problémáit. Azon is el kéne gondolkodni, hogy miért akarnak kevesen házasodni. Nemcsak a pap kevés, de a hívő is. Megnéztem egy plébánia adatbázisát, és 1973-ban egyetlen plébánián 800-an bérmálkoztak, ugyanott most 10-15-en. A házasságok száma bőven 100 fölött volt, most pedig jó, ha 50 házasság összejön. Ezért gondolom, hogy nem olyan egyszerű a kérdés, hogy ha eltöröljük a kötelező cölibátust, akkor az emberek majd tömegével jönnek papnak.
hvg360: Mi az ön véleménye? Választhatóvá kéne tenni a papi nőtlenséget vagy maradjon meg kötelezőnek?
H.A.: Én megfontolnám, hogy opcionálissá tegyük. Papként szolgáltam 10 évig, és én magam is nehéznek éltem meg a cölibátust, és látom a pap barátaimon is, hogy főleg vidéken, kis faluban lenni egyedül egy hatalmas plébánián, nagyon magányos dolog. Ezt a Covid alatt, a kijárási tilalomkor tapasztaltam meg erősebben. Általában a plébániák arra vannak tervezve, hogy 5-6 pap lakjon bennük, mert 30-40 évvel ezelőtt még ennyien voltak egy plébánián. Én egy háromemeletes épületben laktam, 5 papnak volt kialakítva benne lakrész, de csak magam voltam ott a Covid alatt.
