Itt tart a kultúrharc: az Origo munkatársa egyfolytában kortárs színházi előadásokra jár elképedni
A kultúrharc nem várt fordulatot hozott – bár amióta elkezdték befóliázni a homoszexualitásveszélyes könyveket, talán már ez sem annyira meglepő.
Az Origo egyik munkatársa, Kovács Nikol az utóbbi időben budapesti színházakban ellenőrzi, hogy odabent minden megfelelően konzervatív módon történik-e (ahogyan egyébként az elmúlt pár ezer évben ritkán szokott), és az átéltekről – nem szándékoltan – már-már Gárdonyi Géza Göre Gábor bíró urának kalandjait idézően humoros beszámolókat ír.
Kovács október elején elment a Trafóba megnézni egy queer BSM-darabot, és teljesen megdöbbent azon, amit látott: „Odáig jutottunk, hogy a modern kori művészet teljesen legálisan megengedi azt, hogy több száz ember előtt gyötörjenek meg másokat, belerángatva a bűnbe - mintegy cinkostársként - a közönséget is.”
Egy héttel később visszament a Lady Chatterley szeretője című darabra, és ismét megrökönyödött: „A kezdeti döbbenetet megrökönyödés váltotta fel a nézőtéren, ugyanis nem ez volt az egyetlen intim pillanata a darabnak. A vadőrt játszó színésszel a nő többször is »közösült« a közönség előtt, az előadás egy pontján pedig ádámkosztümben rohangáltak fel és alá a teremben. Meglátásom szerint a darab alkotói ezen a ponton túlzásokba estek. A leplezetlen intimitás ebben az esetben kontraproduktívvá vált – a nézőtéren többen kuncogni kezdtek zavarukban.”
A múlt héten pedig az Édes Annára ment el az Örkény Színházba, ahol felfordult a gyomra, amikor a színpadon meglátott egy drag queent: „Teljes bizonyossággal kijelenthető tehát, hogy a klasszikus magyar irodalom megcsúfolása zajlik az Örkény Színházban. S igencsak szomorú ráeszmélni arra, hogy a nagy klasszikusok »modernizálását« a liberális művészvilág a drag queenekben látja. Meggyőződésem szerint a transzvesztita karakter megjelenése nemcsak hogy indokolatlan a történet szempontjából, nemcsak a színpadi logika szerint is tökéletesen értelmetlen, hanem - éppen indokolatlansága miatt - egyenesen gyomorforgató.”
A szerző szerint „Kosztolányi forog a sírjában”. „Pár hónappal ezelőtt fogtam a kezemben utoljára az Édes Annát, de az előadás után – felocsúdva a látottaktól – ismételten átlapoztam, és a drag queen karakterének jogosultságát kerestem a megsárgult lapokon. Azt hittem, elkerülte a figyelmem valami fontos részlet, persze erről szó sem volt, ugyanis Kosztolányi Dezső nem írt transzvesztitákról” – írta Kovács.
Pedig – ahogy Szenteczki Zita színész-rendező felhívta rá a figyelmet – az Édes Annában van egy ilyen jelenet:
„Estefelé Vizyéknek egy hölgylátogatójuk érkezett.
A cseléd bevezette a szalonba, s ott foglalt helyet, míg Vizyné más ruhát nem öltött, hogy illendően fogadja.
Ez a hölgy vidrabundáját fázósan maga köré vonva várta a ház asszonyát. A beléptekor valami vékony madárhangon bemutatkozott neki, nyomban tegezni kezdte, mint a dzsentri asszonyok, Vizyről beszélt, akit ismer a minisztériumból, a Patikáriusokról, akikkel Egerben találkozott, általában folyton kotyogott, és a lorgnonján át erősen bámulta.
Ő tartózkodóan viselkedett. Eleinte nem tudta kivenni szavaiból, hogy mit akar. Azt hitte, hogy azoknak a bizottságoknak a tagja, melyek ekkoriban mindenütt híveket toboroztak, pénzt gyűjtöttek társadalmi szervezkedésekre, különböző népjóléti célokra. Ez is mindig valami grófnét emlegetett. Hadarva, de halkan pörgette nyelvét, azzal a mindenen átsikló és elsuhanó felületességgel, mint az ilyen szélhámoskodó nők. Estélyre volt öltözve. Bundája alól kikandikált zöld cipője, selyemharisnyája. Később letette tüllboáját, kinyitotta bundáját, s akkor föltetszett sovány, púderes keble és a báliruhája, egy kifogástalan selyemruha, aranygyöngyökkel dúsan hímezve.
Vizyné épp felelt valamit, már gyanakodva, már meg akarta kérni, hogy valami igazoló iratot mutasson, de mást gondolt. Még egyszer rátekintett, hozzálépett, és a nő fejéről szó nélkül levette a kalapot. Fejét bozontos paróka borította, olyanféle színű, mint az ő haja, borostyánsárga.
- Te szerencsétlen - mondta Vizyné -, mit csinálsz itt?
- Álarcosbálba megyek, Angéla néni. Csókolom a kezed.
- Honnan jössz?
- Bécsből. Mondd - kérdezte nagynénjétől, míg végigsétált a szobában bundáját kissé fölkapva -, ugye csinos nő lennék?”
Ennek a fajta elképedő riportnak van előképe az Orbán-rendszerben, emlékezetes volt, amikor 2014 októberén Szőnyi Szilárd akkori kormánypárti újságíró a Heti Válaszban arról írt, hogy mit látott San Francisco melegnegyedében.
„Igazán ízléstelen installációt egyetlen ház ablakában láttunk: itt égnek meredő férfi nemi szervvel megformázott műanyag figurák hirdetik, hogy a meztelenség nem bűn, és a melegek éppolyan családot alkothatnak, mint mások. Ami azt illeti, ez a látvány mindenről meggyőzheti a jóízlésű látogatót, csak erről nem; miként – a mások tisztelete jeligére – a helyi melegkalauzból is nyugodtan kihagyhatták volna a magát apácaruhában kellető szakállas férfi képét” – írta az akkoriban a melegek „kigyógyításával” sokat foglalkozó újságírója, aki 2019-ben a köztévében is emlékezeteset szakértett a témában.
