Nem hagyom...

"Nem tudom, mit gondolt Anyukám, ki fogja elmondani nekem, hogyan fogan az élet. Voltak könyveink róla, amelyekhez szabad hozzáférésem volt, akárcsak az összes többi könyvhöz a lakásban. Talán az iskolai tanórákra bízta, vagy a védőnőre, vagy titkon a nővéremre, iskolatársakra, barátokra. Sosem beszéltünk róla, nagyobb koromban mégis evidenciaként kezelte, hogy pontosan tudom. Talán azt várta, hogy kérdezzek? Nem kérdeztem, mert tényleg mindent megtudtam, innen-onnan. A vakszerencsére bízta, mi lesz velem e téren. Éppen ezért soha nem hoztam fel a témát előtte, sosem kérdeztem, sosem beszéltünk róla. Ahogy menstruációról, testi változásokról, születésről, szülésről sem. Mintha tabu lenne. Egy alaposan elbénázott tabu. Mintha nem készakarva alakult volna így. Persze nem vártam, hogy „felvilágosítást” tartson, az is biztosan ciki érzés lett volna. Azért, mert nem nagyon beszélgettünk, pedig ilyesmi kérdések csak jó bizalmi kapcsolatokban alakulnak ki.

Nem is lett igényem rá, hogy a szüleimmel megbeszéljek bármit a saját lelkivilágomból, vagy az engem foglalkoztató kérdésekről. Ellenben ha nem a szüleivel beszéli meg az ember benső dolgait, nagy valószínűséggel kénytelen lesz valaki mást találni erre. Ez vagy jól, vagy nagyon rosszul sül el. Ha nem tőlük kapja a bölcsességet, mástól fogja. Ha így történik, nincs joguk felhánytorgatni később, hogy nem ugyanaz az értékrendjük. A példamutatás persze fontos, utánzással tanul legtöbbet a gyermek, de ez messze nem meríti ki a nevelési tennivalók sorát. Meglett az utánzás eredménye. Rémes a kommunikációm sokak szerint a szeretteimmel. Győzöm magamat megpróbálni kivakarni ebből. Győzöm magamat trenírozni arra, hogy a saját gyermekemmel márpedig beszéljek, márpedig hallgassam meg, kérdezgessem, figyeljek a véleményére, és fogadjam el, ne akarjam mindenáron megváltoztatni, de mondjam el a saját álláspontomat is, békében, indokolva, az övét tiszteletben tartva.

Ha bölcsek nem beszélnek a fiatalokkal, gyerekekkel, kicsinyekkel az élet fontos dolgairól, akkor fognak ostobák. Vagy nem fog senki, és saját kárukon tanulhatják meg, miről kellett volna felvilágosítani őket.

Például arról, hogy a homoszexualitás nem szégyen. És hogy létezik. És ha úgy érzed, a saját nemedhez (is) vonzódsz, nem vagy hibás, nem vagy rossz ember, nem vagy szánnivaló, kinevetnivaló, nem vagy bűnöző, és a tudomány mai álláspontja szerint beteg sem. Isten szeretett gyermeke vagy, aki ugyanannyi jót remélhet Tőle, mint minden más gyermeke. Mint az erős, a gyenge, a magas, az alacsony, az asztmás, az allergiás, a jó sportoló, a gyenge matekos, a fogyatékkal élő, a balesetben lebénult, az, aki a bordót is pirosnak látja, az aki egyáltalán nem is lát, az, akinek az érzelmi intelligenciája kimagasló, az, aki nulla empátiával éli mindennapjait…. Sorolhatnánk, míg világ a világ.

Anyu, nekem fogalmam sem volt, hogy lehetek meleg is. Vajon mit súgott a környezetem, ami önkéntelenül nevelt? Azt hittem, az csak rossz viccek tárgya, azt hittem, az valami szánandó, azt hittem, az bűn, azt hittem, az gusztustalan, azt hittem, az érthetetlen. Tudod mit? Érthetetlen is. Mint ahogy minden szerelembe esés teljességgel érthetetlen. Miért éppen abba a srácba/lányba/férfiba/nőbe/öregbe/fiatalba/szőkébe/barnába/őszbe lesz valaki szerelmes? Miért abba a törött fogúba? Miért abba a szép hangúba? Miért? Nem mindegy? Azt hittem, nincs is ilyen valójában, hogy meleg valaki. Csak az ismerős ismerősének a szomszédja, állítólag, juj, fiú és a fiúkat szereti. Aztán elmondtad, hogy a saját bátyád is. 32 év után elmondtad. Én is elmondtam, csak nem neked. Magamnak.

Nem tudtam, hogy miért nem tudok igazán szerelmes lenni. Úgy gondoltam, a házassághoz nem szerelem kell, hanem kitartó szeretés. Mert a szerelem jön-megy, a szeretet, ami cselekvő, ha csináljuk, marad, és ez a lényeg, nem? Csak két jó ember kell hozzá. Nem tudtam, hogy valójában nagyon is szerelmes voltam igazán sokszor. Nem tudtam, hogy a saját nemembe szerelmes lehetek. Megházasodtam. Nem jártam jól. Szenvedek. Ő is szenved, és szegény, azt sem igazán tudja, miért. Titok van köztünk. Mindenre rányomja a bélyegét. Fel kell fednem, de fogalmam sincs, hogyan is fogjak hozzá. Bárcsak előbb megértettem volna magam. Nem ártottam volna magam ilyesmibe.

Nem kérdezem, Anyu, miért nem szóltál. Apu, tőled sem. Talán te magad sem tudtál semmit az egészről.

Mindenki élte az életét körülöttem. Utánzással tanul az ember. Leutánoztam őket. Megházasodtam. Rossz ötlet volt. Nem lettem heteroszexuális csak azért, mert körülöttem látszólag mindenki az volt évtizedekig. Az ilyen vagy olyan szexuális irányultság nem „fertőző”. Csak azt tudtam, hogy nem vagyok átlagos. Több évtized volt kibogoznom, mi is van velem tulajdonképpen. Egyedül voltam az utam legnagyobb részén. Jó érzés ránézni, tudni, ki vagyok. Végre. Nem tudom, mit kezdjek vele. Most már, hogy azt hiszik körülöttem, hogy én aztán olyan vagyok, mint „bárki más”. Nem akarok reklámot, én sem azáltal jöttem rá, mi a helyzet bennem, hogy bárki „reklámozta” volna. Összerakosgattam kőkemény munkával életem mozaik-darabkáit, és ez a kép rajzolódott ki. Nem én választottam, eszem ágában sem lett volna ilyesmit választani. Ki akar gyűlölt lenni, ki akar „buzi” lenni. Ezt kaptam, ilyen vagyok, így jártam. Valamit kezdenem kell vele.

Például nem hagyni, hogy mások így járjanak. Kedves Te, aki ezt olvasod. Bármi lakozzék is benned, biztos vagyok benne, hogy nagyon jó vagy. Ennél csak abban vagyok biztosabb, hogy szeret Téged az Isten. Jókedvében teremtett.

2021.06.17."

www.felszabter.hu/vendégszerző
Borítókép: Kövecses Anna