A drag queen, aki elcsábítja azt, aki véresre verte
A Femme az a film, ami valószínűleg minden egyes nézőjét zavarba fogja hozni, és igen, a témája miatt. A főszereplője Jules (Nathan Stewart-Jarrett), egy londoni drag előadó, akit a sztori elején egy csapat huligán megtámad éjszaka, amikor a klubból kiugrik cigiért. A támadást maradandó sebekkel, de túléli, viszont hetekig nem tud visszatérni az életéhez. Amikor úgy dönt, hogy itt az idő, elmegy egy meleg szaunába, és ott találja egy szál törölközőben az egyik leghangosabb támadóját, Prestont (George McKay). Jules bosszút forral, de nem úgy, ahogy a Tarantino-filmekben szokás, hanem úgy, ahogy az Almodóvar-drámákban: elcsábítja az egykori támadóját.
A kényelmetlenség pedig azokban a nagyon kemény határátlépésekben van, amiket az író-rendezők, Sam H. Freeman és Ng Choon Ping folyamatosan megtesznek. Preston karaktere ugyanis az az überheteró, nyaktetovált, drága órákat hordó, mindenkivel hiperagresszív tulok, aki még a legközelebbi barátai előtt is titkolja a vonzalmát. Az előadóként dolgozó Jules pedig az elzárt, biztonságos queer világból kilép oda, ahol egy rossz mozdulatnak is agresszió lehet a vége, akár még attól is, akivel viszonya van.
A Femme elég megkapó határátlépése pedig az, hogy szinte végig titkolja, hogy a két szereplő hogyan viszonyul egymáshoz őszintén, hogy Jules tényleg megkedveli-e azt, aki nem sokkal korábban még a földön rugdosta, vagy pedig csak a bosszú hosszú távú terve hajtja. Vajon tényleg beleszeret a támadójába, vagy csak tetteti? Vajon tönkre akarja tenni, vagy hagyja majd, hogy főjön a saját levében?
A cselekmény semmit nem érne rendes karakterrajzok nélkül, és azok bőségesen vannak is a Femme-ben. A főszereplő Nathan Stewart-Jarrett bár drag előadóként láthatóan nem rutinos, jól meg tudja testesíteni azt az figurát, aki egy trauma után próbálja szinte bármi áron magához rántani az irányítást. Amikor kényszerből találkozik Preston barátaival, és hirtelen heterónak, ráadásul feketeként egy heteró, börtönviselt drogdílernek kell tettetnie magát, nehogy lebukjanak, olyan, mintha akkor lenne igazán dragben. Stewart-Jarrett arca érzékeny, a testbeszéde kifejező, képzelem, milyen nehéz lehetett színészt találni erre a szerepre, aki minden egyes színjátékot el tud játszani.
De a tükörképe ugyanilyen trükkös: George McKay az utóbbi idők egyik feltörekvő fiatal brit színésze, olyanok mellett, mint a frissen Oscar-jelölt Paul Mescal vagy a Femme két évvel korábbi, rövidfilmes változatában ezt a szerepet kapó Harris Dickinson. McKay eddig talán a széles nagyközönségnek az 1917-ben az első világháború frontján pokoljáró kiskatonaként lehetett ismert, itt szerencsére több munkája akad az arcjátékának. Preston szintén dragben van, csak éppen macsóváltozatban, minden külsősége arra utal, hogy egy igazi buldog, akit éppen elengedtek a láncról.
Mi, magyarok úgy is ismerhetjük, hogy ő a tipikus belvárosi brit legénybúcsús.
Hangos, minden félreérthető dologra pofonnal fenyeget, sört iszik, ráiszik. BMW-ben dübörögteti a grime-ot, ha étterembe megy, akkor nagyon véresen kéri a steaket, és még egy nagy velős csontot is hozzá, természetesen két pofa sörrel. Őt is összezavarja, hogy Jules láthatóan vonzódik hozzá, ahogy minket is. Biztos, hogy vonzódik?
A Femme aztán a maximumot is kipréseli ebből a kellemetlen érzésből, hogy egy traumatizált queer személy potenciálisan vonzódni kezd a támadójához. A legjobb jelenetei azok, amikor elmegy a falig, és Jules úgy érzi, hogy nyeregben van, egyre merészebb és bevállalósabb lesz, ami a macsó Prestonban elég vegyes érzelmeket kelt. Sajnos aztán a falnál megáll, a maximális kényelmetlenséghez olyan alkotókra lett volna szükség, akik át is tudnák ezt a falat törni, egy Verhoeven, egy már emlegetett Almodóvar, akik meg tudnák tenni ezt az extra lépést.
A Femme készítői a filmjük keletkezését azzal magyarázták, hogy a feje tetejére akarták állítani a heteronormatív bosszúfilmeket és azoknak a hipermaszkulin, szuperférfias hangulatát. Ez sikerült is. A gond az, hogy a remek alakítások és a bizsergetően izgalmas alaphelyzet ellenére a Femme nem tudja teljesen kimanőverezni magát abból a kulimászból, amibe a szereplői kerültek, csak egy hirtelen, ha nem is a semmiből jövő, de indokolatlannak és nem túl kidolgozottnak tűnő befejezéssel.
Pedig az erőviszonyok érzékeltetése elég jól ment az előtte levő másfél órában: az a jelenet, amikor Jules úgy illeszkedik be Preston tulok haverjai közé, hogy szénné veri őket Street Fighter IV-ben Chun Li karakterével, az már önmagában több réteggel rendelkezik, mint az, ahova a Femme története kifut.
A Femme premierje a berlini filmfesztiválon volt. Magyar bemutatóról egyelőre nem tudni.
