Homoszexualitásáról beszéltek, ezért rábólintott az első világháború elindítására, hogy bebizonyítsa férfiasságát
A borítóképen Paul von Hindenburg, a német hadseregek főparancsnoka, II. Vilmos császár és Erich Ludendorf, Hindenburg vezérkari főnöke térképeket nézegetnek – Fotó: Bettmann Archive / Getty Images
1907-ben robbant ki az Eulenburg-ügy, amelyben a német sajtó II. Vilmos német császár és több bizalmasának homoszexualitásáról írt. Az állítások egy részéről kiderült, hogy igazak, ezzel párhuzamosan sokan a császárt is férfiatlansággal vádolták, amiért nem akart új hódító háborúkat indítani. Az uralkodó leváltotta a hírbe hozott barátait, pozícióba engedte a háborúpárti keményvonalasokat, 1914-ben pedig már rábólintott az első világháború elindítására.
Mindenki tudja, hogy az első világháború kitörésének közvetlen oka az 1914. június 28-i szarajevói merénylet, amelyben Gavrilo Princip szerb diák lelőtte Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst. De azt is mindenki tudja, hogy a háborúnak valójában egy sor összetett gazdasági, politikai, diplomáciai, társadalmi és katonai oka volt, amelyek idővel így is, úgy is belesodorták volna a fél világot a konfliktusba.
A leggyakrabban emlegetett elmélet a gyarmatok felosztásáról szól: eszerint a britek meg akarták építeni a Kairó–Fokváros-vasútvonalat, a németek pedig a Berlin–Bagdad-vasútvonalat, ebben pedig kölcsönösen meg akarták akadályozni egymást. Ez valójában inkább egy költői kép. A lényeg, hogy a rohamtempóban iparosodó államoknak egyre több nyersanyagra volt szüksége, az ezekért való (gyarmati) versenyfutás pedig egyre élesebb érdekellentétek kialakulásához vezetett.
A nyugati (angolszász és francia) történetírás a háborút sokáig igyekezett rákenni a németek agressziójára, szerintük a háború fő oka, hogy az egyre militarizálódó Németország egy ponton mindenképpen háborút akart a gyengébbnek gondolt riválisaival. Ennek az elméletnek pedig annyi igazságalapja mindenképpen van, hogy a háborúra végül tényleg II. Vilmos német császár bólintott rá. Ha ő nem ígér segítséget az Osztrák–Magyar Monarchiának, akkor az önmagában soha nem indított volna támadást.
II. Vilmos szerepe mindenképpen nagyon fontos az első világháborúban. A brit, francia és amerikai közvélemény az egész háború alatt őt tartotta a főgonosznak és a felelősnek az esztelen öldöklésért, és Európa legerősebb szárazföldi hadseregét irányítva valóban volt ebben szerepe. De mi volt a korábban békepárti II. Vilmos motivációja a háború kirobbantásakor?
A hódítások vége
II. Vilmos 1888-ban szerezte meg a német trónt, az államot korábban 1861-től 1888-ig nagyapja, I. Vilmos vezette. I. Vilmos eleinte Poroszországot, majd 1871-től az újraegyesülő Németországot Otto von Bismarck kancellár segítségével irányította, aki kiváló diplomataként nagyban hozzájárult Németország nagyhatalommá válásához. Így háborúban győzte le:
- 1864-ben Dániát;
- 1866-ban egyik fő riválisát, Ausztriát;
- 1870 és 1871 között pedig másik fő riválisát, Franciaországot.
- 1871-ben így jött létre Poroszország vezetésével a Német Császárság, ami a nagyhatalmakhoz, Franciaországhoz és Nagy-Britanniához hasonlóan gyorsan iparosításba és gyarmatosításba kezdett. A három győztes háború után a németek egy része úgy gondolta, további terjeszkedésre lenne lehetőség, és az ország dominanciájának megerősítése érdekében ismét meg kellene támadni Franciaországot vagy akár Nagy-Britanniát is.
Ebből azonban sokáig nem lett semmi. 1888-ban meghalt a császár, az ugyanabban az évben trónra lépő unokája, II. Vilmos pedig nemsokára menesztette Bismarckot, saját szövetségeseit ültetve a vezető pozíciókba. A következő két évtizedben mind a hadsereg, mind a flotta fejlesztésére rengeteg pénzt költöttek el, de II. Vilmos nem indított az elődjéhez hasonló területszerző háborúkat.
A meg nem értett császár
II. Vilmos a történészek szerint fiatalkorában frusztrált, meg nem értett ember volt, aki elég rossz viszonyt ápolt apjával, III. Frigyessel. A herceg még fiatalon került nagyon közel a nála 12 évvel idősebb Philipp zu Eulenburg grófhoz, aki egyfajta mentorként, tanácsadóként legjobb barátja lett. Az ő liebenbergi kastélyáról elnevezett Liebenbergi-kör lett az a baráti társaság, amelynek tagjai II. Vilmos trónra lépése után az ország legfontosabb politikai pozícióit megszerezték.
A fiatal császár, szakítva elődei hagyományával, igyekezett az országot egyedül, saját döntéseivel irányítani, de azért így is számított a szűk Liebenberg-körből kikerülő legfőbb tanácsadóira. Közülük is a legfontosabb Philipp zu Eulenburg volt, aki a kifejezetten az antiimperialista, angolbarát külpolitikát támogatta. A közös vadászatokkal időt töltő baráti kört és Eulenburgot így nagyon sokan tartották felelősnek azért, hogy a császár nem folytatta elődje agresszív expanziós politikáját.
Hogy pontosan mi zajlott a Liebenberg-kör közös vadászatain (erről később még lesz szó), nem lehet megmondani, de erős a gyanú, hogy a tagok egy részét a barátságnál szorosabb kötelékek fűzték egymáshoz. Ez pedig azért érdekes, mert a német büntető törvénykönyv azóta sokat emlegetett 175-ös paragrafusa ebben az időben tiltotta a férfiak közötti szexet. (Ez a paragrafus amúgy 1994-ig érvényben volt, tehát bőven túlélte Hitlert is).
A Harden–Eulenburg-ügy
1906-ban Maximilian Harden keményvonalas háborúpárti újságíró A jövő (Die Zukunft) című újságjában melegként hivatkozott a Liebenberg-körhöz tartozó Kuno von Moltke magas rangú katonatisztre. 1907-ben aztán ugyanígy tett a császár legfontosabb bizalmasával, Philipp zu Eulenburggal, összefüggésbe hozva a császár szerinte gyenge külpolitikáját a tanácsadói feltételezett szexuális irányultságával.
II. Vilmos erre kikért a rendőrségtől egy listát a magas állami pozícióban lévő melegekről, amelyben több közeli szövetségese is szerepelt. Közülük Moltkét azonnali lemondásra szólította fel, Eulenburgot pedig arra, hogy tisztázza magát. Az eset hatására a tisztikar számos homoszexualitással hírbe hozott tagja lemondott, Molke pedig a jó hírneve megsértéséért beperelte Hardent.
II. Vilmos (távcsővel a kezében) és kísérete mediterrán hajóúton a Hohenzoller fedélzetén 1905-ben, Eulenburg jobbról a második, keresztbetett lábbal – Fotó: Ullstein Bild / Getty Images
Az események innentől egyre gyorsabb fokozatba kapcsoltak. A sajtóban egyre több vezető politikust és tisztviselőt neveztek melegnek, köztük a szintén a Liebenberg-körhöz tartozó Bernhard von Bülow kancellárt. Perek sorozatai következtek, amelyek tanúvallomásaiból a teljes német és globális nyilvánosság megtudhatta, hogy a vádak legalább egy része valóban igaz.
Kuno von Moltke volt felesége például a média előtt nyilatkozta, hogy férje összesen kétszer feküdt le vele, Eulenburggal viszont annál szorosabb kapcsolatot ápolt. Később Eulenburgra is több tanú vallott, a hamis tanúzás miatt ellene indított eljárást viszont soha nem sikerült lezárni.
A különböző perek újabb és újabb fordulatairól a teljes világsajtó beszámolt, így a magyar újságok is. Az Arcanum Blog néhány éve összeszedett egy sor, a témáról szóló korabeli újságcikket, amelyek alapján Budapesten pont ugyanúgy gúnyolódtak a német császár baráti körén, mint Berlinben. Ez amúgy rávilágít arra is, hogy az 1900-as években a homoszexualitás még egyáltalán nem volt olyan tabu, mint például ötven évvel később.
A Liebenberg-kör valódi viszonyairól a történészek sem tudnak mindent, de 1908 novemberében történt egy elég sokatmondó eset. Ekkor egy vadászvacsora során a körhöz tartozó Dietrich von Hülsen-Haeser tábornok, a császár katonai kabinetjének vezetője a császár és az egész baráti kör előtt balerinának öltözve, tütüben táncolva kapott szívrohamot, és halt meg. A halál körülményeit az Eulenburg-perre való tekintettel eltussolták.
Eulenburgot mondanak, a császárt gondolják
Az egymás után kezdődő perekben a császár baráti körének és bizalmasainak nagy része érintett volt. Egyre inkább elterjedt az a nézet, hogy a Liebenberg-kör egy melegközösség, amelynek tagjai többé-kevésbé mindannyian melegek.
Bár a császárt közvetlenül soha nem vádolták meg homoszexualitással, közvetve nagyrészt róla szólt a történet. Eulenburg felesége is azt mondta: „a férjem nevét mondják, de a császárra gondolnak”. A sajtóban pedig ebben az időben egyre többet támadták II. Vilmost azzal, hogy Bismarck „férfias” külpolitikai törekvéseit a gyenge és „férfiatlan” békepolitikával váltotta fel. (Néhány évvel később, 1912-ben Alfred Nobel unokaöccse, Emanuel Nobel javasolta a császárt a Nobel-békedíjra).
II. Vilmos a perek idején igyekezett magát minél inkább eltávolítani az érintettektől: a megvádolt katonatiszteket sorra felmentette, és még legközelebbi tanácsadóját, Eulenburgot is megfosztotta az egyik, korábban neki adott kitüntetésétől. De ahogy a Liebenberg-kör tagjairól egymás után terjedt el így vagy úgy, hogy melegek, úgy került idővel a császár is egyre inkább lépéskényszerbe.
Még nem ültek el a történelem legnagyobb melegbotrányának hullámai, amikor 1909-ben II. Vilmos újabb lépéssel haragította magára a keményvonalasokat. Ekkor egy, a Daily Telegraphnak adott interjújában a császár azt mondta: ő a németek egy angolbarát kisebbségéhez tartozik, aki korábban is a britek oldalán állt a nemzetközi konfliktusokban.
A nyilatkozat tovább erősítette azt a képet, hogy II. Vilmos gyengekezű és a békepárti külpolitika híve, ami óriási felháborodást váltott ki azokban, akik korábban is férfiatlansággal vádolták. Az események hatására II. Vilmos lemondatta a Liebenberg-körbe tartozó kancellárját, Bernhard Bülowot, és a párton kívüli, de a keményvonalasok bizalmát élvező Theobald von Bethmann-Hollweget ültette a helyére.
Öt évvel később már támogatta a háborút
Az Eulenburg-ügy hatására 1909 körül a Liebenberg-kör legtöbb tagját eltávolították az ország vezetéséből, az államigazgatás jelentős részét pedig a keményvonalas háborúpártiak foglalták el. II. Vilmos a következő években kevésbé vett részt a kormányzásban, amivel nagyobb szerepet kaptak az országon belüli politikai ellentétek, és ezzel a háborúpárti erők is.
Öt évvel később, 1914-ben II. Vilmos a keményvonalasok elképzeléseinek engedve rábólintott az első világháború elindítására. Ezzel megkezdődött egy közvetve 17 millió ember halálával járó konfliktus, amelynek következményei (az oroszországi forradalom és a második világháború) a teljes világtörténelmet megváltoztatták.
Bár a háborúnak száz másik oka volt, egyesek történészek szerint pedig elkerülhetetlen lett volna, II. Vilmos hozzáállását nagyban befolyásolhatta, hogy öt évvel azelőtt közvetlenül férfiatlansággal, közvetve homoszexualitással vádolták. Így járult hozzá egy melegellenes hecckampány a világtörténelem alakulásához.
Politikai lejáratókampány volt
Az 1907 és 1909 közötti eseményeket az utóbbi száz évben a történészek rengeteget kutatták, és többször feldolgozták, ez alapján pedig néhány dolog utólag egyértelművé válik. Azt például ma már tudjuk, hogy az ügyet robbantó Maximilian Harden tényleg a háborúpárti keményvonalasoktól kapta meg a Liebenberg-kör tagjainak homoszexualitását bizonyító dokumentumokat, az egész ügy tehát biztosan politikai töltetű volt.
Az is biztos, hogy a vádak egy része tényleg igaz volt: a porosz elitben (ahogy Berlinben általánosan is) a századfordulón valóban nem volt ritka a homoszexualitás. Ez alól pedig a legmagasabb rangú katonatisztek és kormánytisztviselők sem jelentettek kivételt.
Ami máig sem teljesen világos, az a császár szexuális orientációja. II. Vilmos kétségkívül részt vett a balerinaruhás vacsorákon, és fiatal korától nagyon-nagyon szoros kapcsolatot ápolt Eulenburggal, de hogy ez mennyiben takart homoszexuális vágyakat, vagy azok kiélését, azt ma már nehéz megállapítani. Az az egy biztos, hogy a császár egész életében imádott rájátszani a legférfiasabb férfi képére, hatalmas bajuszával és katonai díszegyenruháival pedig valószínűleg annak is látszott a maga idejében.
A császár és családja – Fotó: Ullstein Bild / Getty Images
A császár az első világháború elvesztése után, 1918-ban lemondott a trónjáról, Hollandiába menekült, és az ottani száműzetésben halt meg. Első feleségétől hét gyermeke született, első felesége halála után egy évvel azonnal újraházasodott. Uralkodásának megítélése ma is erősen ellentmondásos, néhányan indulatos és meggondolatlan egyeduralkodónak nevezik, mások szerint viszont döntő szerepe volt abban, hogy uralkodásának első 26 évében Németországban (és Európában) fejlődés és béke volt.
Források:
Arcanum – A meleg háború: Egy fejezet a homoszexualitás történetéből;
Volker Ullrich (Die Zeit) – Liebchen und der Harfner;
Norman Domeier: Der Eulenburg-Skandal. Eine politische Kulturgeschichte des Kaiserreichs.
