A szexedukáció messze nem csak a szexről szól
Semmilyen téma nem kellene, hogy törvény szerint tabu legyen a 18 év alattiaknak, máskülönben minden gyerek a kárát fogja látni. Azzal tényleg el lehet nyomni kisebbségeket, ha nem merik, tudják megmutatni magukat, és elhiszik a róluk sulykolt negatív képet. Urbán Róberttel, az ELTE Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszékének vezetőjével beszélgettünk az új LMBTQI-ellenes hazai törvényekről.
Betarthatónak látja, hogy 18 év alattiaknak tilos lesz „megjeleníteni” bármit, ami homoszexualitáshoz köthető?
Ez a szabályozás eleve elég érdekesen van megfogalmazva, gumiszabálynak tűnik, mindenki a céljainak megfelelően fogja értelmezni. De biztosan nem lehet ennek megfelelni. A gyerekek mindenféle jelenséggel találkoznak az életben, ezekről pedig kérdezni fognak. Nagyon fontos is, hogy kérdezzenek, mert ha csak saját maguk próbálják megfejteni a világot, akkor lehet, hogy téves vagy irreális hiedelmeket alakíthatnak ki magukban. Ha valamiről tilos beszélni, akkor még lehetőség sem lesz meg arra, hogy segíteni lehessen a tájékozódást, hogy eloszlassuk a téves hiedelmeket. A gyerek tehát kérdez, keres, amit érdekesnek talál, az ügyben kutakodik és értelmez. De ha ehhez nem kap segítséget, akkor juthat olyan eredményre, amely nem értelmes és egyáltalán nem segíti a fejlődését.
Van erről korábbi példa vagy tapasztalat, amikor egy állam arra törekedett, hogy egy hasonló témáról semmilyen formában ne lehessen beszélni?
A politika újra és újra rátalál a szexuális élettel kapcsolatos edukációra, és különösen az emberi szexuális kifejezést akarja szabályozni. Mondjuk az alkohollal vagy a dohányzással kapcsolatos edukáció egyáltalán nem érdekli ennyire a politikusokat, pedig nagyobb társadalmi terhet okoznak. A hagyományos konzervatív gondolkodásmód, különösen bizonyos vallási szervezetek törekvése volt egy időben a teljes absztinenciára épülő szexuális edukáció. Azaz amíg nincs házasság, addig ne legyen szex se. Ennek ellentéte az átfogó szexuális edukáció, amely figyelembe veszi azt, hogy a 18 év alattiakban egy idő után vágyak keletkeznek, vagy idővel maguk is belebonyolódnak szexuális cselekvésekbe. A szexuális nevelés célja, hogy a gyerekek minél később és minél tudatosabban kezdjék a szexuális életüket, azaz fel legyenek vértezve annyira, hogy kiegyensúlyozott, érzelmileg és testileg is biztonságos szexuális kapcsolatokat alakítsanak ki. Sokszor azzal vádolják a szexedukációt, hogy bátorítja, időben előre hozza a szexuális élet kezdetét a gyerekeknél. Hasonló ehhez a mostani érvelés, hogy ha beszélnek a homoszexualitásról vagy a transzszexualitásról, azzal vonzóvá teszik a gyermekek számára. Számos kutatás kimutatta, hogy a szexedukáció nem segíti elő, nem hozza korábbi időpontra a szexuális élet kezdetét. A szexedukáció nem elősegíti ezt, hanem az adott életkornak és fejlettségi szintnek megfelelő információkat ad át, készségeket fejleszt ahhoz, hogy a kiskorúak döntést tudjanak hozni arról, hogy mikor akarnak belebonyolódni a szexbe, ezt biztonságosan tegyék, fejlődjön a személyiségük és így tovább. Ha például az absztinencia lenne a cél, akkor nem lenne szabad beszélni ezek egyikéről sem. Ugyanígy nagyon szegényes lenne az a szexuális edukáció, amikor az életkornak megfelelő módon nem lehet beszélni az emberi kapcsolatok és a szexuális viselkedés színességéről.
Mi lehet a következménye az ilyen megoldásnak?
Amikor a politika meg akarja szabni, hogy miről nem szabad beszélni, általában nem gondolják végig, hogy ezzel mit okoznak. Ha nem szabad beszélni a homoszexualitásról, akkor biztosan kárvallottjai lesznek azok a gyerekek, akik bizonytalanok abban, hogy ők maguk homoszexuálisok-e. Sokaknak problémát okoz ez, és valakivel meg kell tudniuk beszélni az érzéseiket. Ezeket ugyanis könnyen félreérthetik, könnyebben címkézhetik úgy, hogy homoszexuálisok, holott az ő fejlődési szakaszukban az érdeklődés sokféle lehet. Az egész titokzatossá vagy zavarossá válik, és nem lehet egyszerűen elmondani, hogy ez is csak az emberi szexualitás kifejezésének egyik formája. A homoszexuális fiatalok számára a társadalom elítélő attitűdje hosszú távú problémákat okozhat. A társadalom kirekesztő, elítélő attitűdje beépülhet a gyermek személyiségébe, ami sokaknál komoly zavarokhoz, boldogtalansághoz vezethet. A másik oldalról kárt szenvednek azok, akik nem ilyen irányultságúak, mert ők sem fogják tudni, hogyan viszonyuljanak ehhez a témához. Márpedig ott lesz előttük is a világban, nem lehet visszamenni a hatvanas vagy hetvenes évekbe, amikor mindez hivatalosan nem létezett, és csak susmus volt a témáról. Kollegáim tapasztalata alapján egyébként most, hogy előkerült ez az új törvény, a gyerekeket még jobban érdekli a homoszexualitás témája. Itt élnek ők is a világban, nem lehet elzárni előlük mindezt. Abban lenne érdemes segíteni nekik, hogy a helyén tudják értékelni. Egyetlen olyan témának sem kellene léteznie, amelyről törvény szerint nem kérdezhetnek a gyerekek.
Sok politikus valahogy úgy szeretné láttatni a szexuális edukációt, mintha egy bőrruhában és egy sereg furcsa segédeszközzel fellépő liberális csapat járná az óvodákat, hogy ott extrém szexbe kezdjenek a meglepett ovisok előtt, azzal a jelszóval, hogy ők csak informálnak. Hogyan érdemes gondolkozni erről a „fejlettségi szintnek megfelelő” szexuális oktatásról?
Meglepő módon a szexuális edukáció nem csak a szexről szól. Arról is szól, hogy van testünk, hogyan működik, hogyan változik, ahogy telik az idő. A WHO kidolgozott erről egy egészen kiváló és részletes tematikát, hogy különböző életkori csoportokban a különböző témákat hogyan vezessük be. Az ovisoknak nyilván nem a szexről kell beszélni, nem is értenék. A kicsiknek még olyasmikről beszélünk, hogy hívják a testrészeinket vagy hogyan kell őket tisztán tartani, nem ugyanolyanok a fiúk és a lányok, hogyan fejezzék ki az érzéseiket, hogyan viszonyuljanak ahhoz, aki egy kicsit kerekdedebb, nyúlánkabb vagy másképp különbözik tőlük. Később értelemszerűen már másról kell beszélni, de akkor is beszélni kell a testi változásokról, az emberi kapcsolatokról, az érzelmekről vagy például a kommunikációról. Talán sokan félreértik ezt, de a gyerek érdeklődése addig tart, amennyit meg tud érteni. Sokszor nagyon kevés is elég ahhoz, hogy összeálljon a kép adott szinten, és annyi elég is lesz neki. Nincs olyan szexuális edukációval foglalkozó szakember, aki ennél tovább menne. Ami a gyerek érdeklődésén kívül esik, arra oda se figyel vagy el fogja felejteni.
Orbán Viktor szerint viszont „a gyermekek szexuális nevelése kizárólag a szülőkre tartozik. Ezt semmilyen intézmény nem veheti el és át…”
Ha a családra bíznánk a szexuális edukációt, nem nagyon sokat haladnánk benne. Egészen világosan látjuk számos felmérés alapján, hogy a hétköznapi emberek szexualitásról való ismeretei bizony elég hiányosak. A családok el is várják, hogy valamilyen útmutatást kapjanak vagy az iskola foglalkozzon vele. Ez utóbbi elég gyakori, mert a szülőknek kényelmetlen erről beszélniük, esetleg maguknak is nehézségeik vannak ezen a téren. A szexedukációnak nagyon fontos szerepe van abban, hogy a gyerekek olyan megbízható információkat kapjanak, amelyek segítik a fejlődésüket, a kapcsolati képességeiket, a tájékozódásukat és a biztonságukat.
Ha homoszexualitásról van szó, akkor legtöbb furcsa érvelés mögött az a feltevés húzódik, hogy ez olyan, mint egy vírus, ha bekerül egy közösségbe akár csak témaként, egyre többen fogják elkapni, és nem lehet védekezni a fertőzés ellen, egyre vonzóbb lesz az azonos nem. Sőt még a tévén át is fertőzhet, mondjuk ha túl sok nyugati videoklipet néz az ember.
Sajnos, vannak olyan szakemberek, akik még mindig elavult, meghaladott szemlélet alapján gondolkoznak erről. A korai elképzelésekhez képest a dolog bonyolultabb; nem tudjuk megmondani, hogy mitől lesz valaki homoszexuális – valószínűleg elég sok tényező játszik ebben szerepet. Arról viszont sokat tudunk, hogy mi az, amitől biztosan nem lehet valaki homoszexuális; például nem ilyen típusú ingerektől vagy információktól. Az lehetséges, hogy valaki felismeri, hogy a benne lévő érzések igazából ezt takarják, és utána könnyebben feldolgozza. Vagy az ellenkezője: amikor az illető rájön, hogy a benne lévő érzések kapcsán nem erről van szó. De amíg ez sötétben van tartva, nem szabad róla beszélni, az mindig extra bizonytalanságot, szorongást, szenvedést szül. Van egy olyan jelenség is, hogy a leszbikusok, melegek, transzneműek szívesebben élnek nagyvárosokban, mert nagyobb biztonságban érzik magukat, kevésbé érzik a stigmatizációt, ki tudnak alakulni a támogató körök. Ezért a nagyvárosban élő ember óhatatlanul találkozik a jelenséggel. A kisvárosokban, falvakban élők viszont kevésbé találkoznak velük, így nekik nehezebb ezt megérteni, elfogadni. A kisgyerekeket egyébként jellemzően nem igazán érdekli mélységében ez a kérdés, de ha nagy hűhó van körülötte, nehezen beszél róla a tanító néni, vagy akár váratlanul el hallgat, az már pont érdekessé teszi.
Orbán Viktor elméletét megcáfolva egyébként az új törvényben szabályoznák azt, hogy ki tarthat szexuális edukációt. Máshol is szabályoznak más oktatási tevékenységet, mi ezzel a baj?
Az teljesen rendben van, hogy szabályozzák ezt, ne tarthasson bárki szexuális edukációt, csak felkészült szakember. Az persze más kérdés, hogy kit tartunk felkészült szakembernek. A mostani történések alapján kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy a szakemberek kiválasztása tényleg csak szakmai alapon fog történni. AZ ELTE-n működő szexuálpszichológus-képzésen például ilyen szakembereket is képezünk.
Szintén gyakori érv itthon, hogy tulajdonképpen aranyélete van Magyarországon a homoszexuálisoknak, ha nem jajgatnának, pattognának folyton, senki rá se hederítene erre a különbségre.
Ez azért nézőpont kérdése. Azt tudjuk, hogy a leszbikusok, melegek átlagosan több problémával, szorongással, depresszióval, nagyobb öngyilkossági kockázattal bírnak. Ez igaz a gyerekekre is. Például amikor beszélünk egy témáról, annak érzelmi tartalmát sokszor magunkba építjük, ha nem tudjuk megbeszélni. Például ha buzivicceket hallunk vagy rosszat mondanak a szomszédról, akiről ezt gyanítják, vagy épp maga a „buzi” szó is pejoratív kifejezés – ezeknek az értéktelítettségét az érintettek hajlamosak magukévá tenni. Ezt szakkifejezéssel internalizált homofóbiának hívják. Az internalizálás azt jelenti, hogy már a személyiségem részévé válik, nem kérdőjelezem meg, így elfogadom ezt a negatív értékelést. Ez egyébként más kisebbségeknél is hasonlóan működik. Ez állandó stresszforrás. Ezek az önmagukkal és a hozzájuk hasonló személyekkel kapcsolatos negatív érzések megnehezítik a kapcsolatteremtést, rontják az érzelmi életet, szorongáshoz, depresszióhoz, akár öngyilkossági kísérlethez vezethetnek. Ez beépülhet a gyerekekbe is, akiből szenvedő ember lesz felnőttkorára. Azokat a kisebbségeket lehet leginkább elnyomni, akiknek nehezükre esik önmaguk megmutatása. A Pride-nak is ez a jelentősége, hogy meg merik mutatni magukat, nem félnek. Azokat jobban el lehet nyomni, akikben ez az internalizált – jelen esetben – homofóbia, ez a szégyenforrás benne van; nem akarnak majd megjelenni.
A járvány alatti váratlan, extrém új szabályozás leginkább egy kampánybeli témaváltási kísérletnek tűnik: inkább erről beszéljenek a választók, mint másról. Nem lehet, hogy az e mögött lévő szabályozási hozzáállás valóban azt akarja, hogy ezek az emberek szégyelljék magukat és szenvedjenek? Élhetnek szabadlábon, dolgozhatnak, de legyen rosszabb az életük és legyen folyton lelkiismeret-furdalásuk, hiszen ők „nem egyenragúak” a többi emberrel, hanem sajnos értéktelenebb, defektes valakik?
Igen, lehet, az a hasonló érv rajzolódik ki, hogy csinálják, amit csinálnak, ha már nem tudnak ellenállni neki, de titkosan, a négy fal között. Igen, a belsővé vált szégyen az, amivel embereket és társadalmi csoportokat könnyen el lehet nyomni, szabályozni.
