A gyerekek és a nemi identitás érzékeny kérdései – hová vezethet a tabusítás?

Másnak lenni eleve komoly lelki örlődést okoz, ha pedig erről beszéli se szabad, és kevés az információ, ami eljuthat egy gyerekhez, az még inkább erősítit a stigmatizációt és komoly pszichés állapotokhoz vezethet – erről beszélt nekünk két gyermekpszichiáter.

Sokan, sokféle módon állnak ki azok ellen az újabb és újabb törvényjavaslatok ellen, amelyek az LMBTQ emberek önazonos léthez való szabadságát igyekeznek korlátozni. A mostani törvénymódosítási javaslatok már megfogalmazásukban is hadilábon állnak a tényekkel, amikor a homoszexualitás és a nemváltás népszerűsítéséről beszélnek. A legnagyobb tévedés azonban talán az, hogy mindez a gyerekek védelmében történik.

Épp ellenkezőleg: ezzel még nehezebb helyzetbe kerülhetnek például azok az érintett gyerekek, akik egyébként is veszélyeztetettebbek lehetnek a társaiknál pszichés szempontból, és akik számos esetben szorongással, depresszióval, vagy öngyilkos gondolatokkal küzdenek enélkül a törvénymódosítás nélkül is. Ha a módosítást elfogadják és életbe is lép, akkor megnő annak a veszélye, hogy ez a helyzet csak fokozódni fog.

Másnak, melegnek vagy transgendernek lenni sok esetben nagyon-nagyon nehéz út, a nemi identitás alakulása, formálódása pedig lényegesen összetettebb folyamat annál, minthogy bármely „népszerűsítő propaganda” erejével, vagy egy sorozat, videoklip, film hatására dőljön el.

Aki azt hiszi, hogy ez választás kérdése, az a sötét középkorban él. A törvénymódosítási javaslat ebbe a sötét középkorba kalauzolja a társadalmat. Ennek valós következményeiről, és az érintett, elsősorban a transgender gyerekekre leselkedő egyre nagyobb veszélyekről dr. Kollárovics Nóra és dr. Török Ádám gyermekpszichiátereket kérdeztük.

Nóra a Facebookon tette közzé gondolatait, amelyeket egy friss élmény, a néhány hete megrendezett országos gyermekpszichiátriai konferencia keretében általa és kollégái által szervezett szimpózium is inspirált, ahol központi téma volt a gyermek- és serdülőkori nemi szerep diszfória. Mit jelent pontosan ez a kifejezés?
KN: Ez a kifejezés arra vonatkozik, amikor valaki érzelmileg és kognitív szinten sem tud azonosulni a születéskor meghatározott, biológiai nemével és az ahhoz társuló nemi szerepelvárásokkal. Nemi szerepnek nevezzük az adott társadalom által közvetített – és elvárt – férfias vagy nőies viselkedés, attitűd és személyiségvonás mintázatok összességét. A transgender gyerekek és fiatalok, de a felnőttek is megélhetik, hogy a biológiai nemükkel való azonosulási nehézség mellett ezekkel az elvárásokkal sem tudnak azonosulni, ezeknek sem tudnak megfelelni, ami szintén jelentős szenvedést okozhat számukra. Bár régebben ezt az állapotot a pszichiátria sajnos meglehetősen sajátosan kezelte, nagyon fontos hangsúlyozni, hogy pszichiáterként egyáltalán nem a transgender állapotot értékeljük pszichiátriai zavarnak, hanem azt, amikor valakinek ezzel összefüggésben közvetlenül, vagy közvetett módon pszichés tünetei is vannak, aminek hátterében elsősorban az önazonosulás, önelfogadás nehézségei, illetve a környezet elutasításától való félelem azonosíthatók.

Egy transgender fiatal egyébként tisztában van azzal, hogy ő transgender?
KN: Vannak olyan fiatalok, akik bizonytalanok a nemi identitásukat vagy a szexuális orientációjukat illetően – ez serdülőkorban nem ritka jelenség – és olyan is van, hogy a nemi identitáskrízis (így hívjuk, amikor valaki bizonytalan a saját nemi identitásával kapcsolatban) egy átfogóbb, komplexebb identitás bizonytalanság része. Az esetek nagy részében azonban – legalábbis a saját tapasztalataim alapján – a transgender fiatalok többnyire felismerik, tudják, hogy az általuk megélt nemük nem felel meg a biológiai nemüknek, és az ezzel járó nehézségeket is megélik. Az egyik legnagyobb nehézség pedig az, hogy sok esetben nem tudják, vagy nem merik ezt a környezetük felé kommunikálni, sőt, nem ritka az sem, hogy eleinte még inkább próbálnak a biológiai nemükkel kapcsolatos társadalmi elvárásoknak megfelelni, hiperkomformitásra törekednek, ami megnyilvánulhat például abban is, amikor egy magát fiúnak megélő, de biológiai nemét tekintve lány gyerek tetőtől-talpig rózsaszínben szeretne járni. Ez persze nem azt jelenti, hogy aki nagyon lányosan öltözködik vagy viselkedik, az belül bizonytalan, sokkal inkább azt szeretném ezzel érzékeltetni, hogy muszáj erről a témáról komplexebben gondolkodnunk. Az is gyakori, hogy az érintett gyerekek direkt vagy indirekt módon jelzik a környezetük felé, hogy máshogy élik meg a nemüket, de a családjuk vagy a tágabb környezetük nehezebben, vagy egyáltalán nem tud erre ráhangolódni, vagy a megértés és elfogadás hiánya, vagy épp az ettől való féltés, aggodalom miatt.

Mikor kerül bele ebbe a folyamatba a pszichiáter? Feltételezem, nem a történet elején.
KN: Amivel mi találkozunk, az már valóban a pszichés, pszichiátriai tünetképzés. A transgender gyerekek és serdülők körében hatszor gyakrabban fordul elő hangulatzavar, gyakori a szorongás vagy például önsértő magatartás, de sajnos akár az öngyilkossági gondolatok vagy öngyilkos magatartás megjelenése is. Előfordul, hogy azt tapasztaljuk, hogy a szülőknek fogalmuk sincs arról, hogy a gyermekük transgender, és csak a pszichiátriai tünetek feltérképezésekor derül ki számukra is, hogy milyen érzelmi megterhelésnek van kitéve.

Hogyan lehetne ezt elkerülni?
KN: Ideális lenne többek között az, ha általánosságban is lehetne erről a témáról beszélgetni, ha a családok, vagy például a transgender fiatal környezetében lévő társai is hiteles ismereteket kaphatnának. Így talán segíteni lehetne azt, hogy könnyebben tudják elfogadni az érintett társaikat, támogatni tudják őket, amikor pszichésen megterhelő időszakban vannak.

A törvénymódosítással ez az információáramlás kerül veszélybe. Ha nem jut el a gyerekekhez ezzel kapcsolatban semmilyen információ, az erősíti a stigmatizációt, azt sugallja, hogy ez valami rossz dolog, amiről nem lehet beszélni. Másrészt az érintettek is kevesebb információt kapnak arról, hogy mi történik velük, még inkább egyedül maradnak ezzel.

És mit tehet a pszichiáter?
KN: Nagyon fontos figyelembe venni azt, hogy transgendernek lenni nem választás kérdése. Az elmúlt 25 évben számos vizsgálat járta körül ezt a kérdést, és nagyon úgy tűnik, hogy egy neurobiológiailag meghatározott folyamatról van szó, amelynek alakulását, formálódását a környezeti hatások árnyalják, de alapjaiban nem változtatják meg. A pszichiátria nem ezt az állapotot hivatott „visszacsinálni”. A fókuszban az van, hogy a kliens – akár transgender, akár nem – jobban érezze magát a bőrében, meg tudja élni a saját önazonosságát, csökkenjen a szorongása vagy a hangulati tünetei. A gyerekpszichiáter feladata az, hogy támogassa ezt a folyamatot és abban legyen leginkább a fiatal segítségére, hogy mielőbb el tudjon szakadni a pszichiátriai ellátástól.

TÁ: Az ilyen esetekben a pszichoterápiában az a feladat, hogy a páciens megélhesse azt a szabadságot, hogy ami vele történik, az rendben van. Rendben van az is, ha ő így éli az életét, és rendben van az is, ha máshogy. A segítő folyamatnak sosincs olyan célja, hogy valakire bármit ráerőltessen. Ha egy fiatalnak bizonytalanságai vannak azzal kapcsolatban, hogy fiúnak vagy lánynak érzi magát, akkor ezeket az érzéseket mi, szakemberek, a beszélgetéseink során validáljuk. Kísérjük őt abban a helyzetben, amiben van. Fontos hangsúlyozni, hogy kísérjük, nem vezetjük. Megnézzük, hogy a helyzetében mik számára a legnagyobb nehézségek, és azokban nyújtunk neki segítséget. Fontos, hogy ez a kísérés nem speciális, a transgender gyerekeket segítő módszer, sokkal inkább egy olyan dolog, amire minden gyereknek szüksége lenne. Az, hogy a pillanatnyi állapotáról, a kétségeiről mindig tudjon beszélni.

A társadalmi többség pont, hogy tanulhatna ezektől a kisebbségektől, hiszen ezek a nagy kérdések piciben valahol minden család életében ott vannak. Hogy valamit nehéz elmondani.

Tehát ez nem annyira egy kis társadalmi rétegről szóló dolog, inkább azt érzem, hogy egy bizonyos téma mentén láthatóvá tesz egy olyan folyamatot, amire egyébként minden kamasznak és minden gondoskodni törekvő szülőnek szüksége van. A kisebbségek történetein keresztül ezeket meg lehetne tanulni. Sokkal inkább azt látom problémának, hogy ezek a nagyon végleges, nagyon lezáró, nagyon megmondó törvények a párbeszédet, ezt a fajta tanulási lehetőséget veszik ki a rendszerből. Témákat tabusítanak, azt sugallják, hogy bizonyos dolgokról nem lehet beszélni. Sőt tulajdonképpen azt is eredményezik, hogy ezek nem merülnek fel kérdésként. A nyílt és őszinte beszélgetést zárják le, ezért olyan kártékonyak. Egy pici réteg problémájává tesznek egy dolgot, ami sokkal általánosabb. Nagyon sok családnak lenne szüksége arra, hogy tanuljon ezekből a történetekből, mert a saját gyerekének is vannak olyan történetei és olyan szorongásai, amelyekről nem tud beszélni. Márpedig az őszinte kapcsolat elemi igénye minden embernek.

Amikor azt mondjuk, ennek a tabusításnak nagyon súlyos következményei lehetnek, akkor egészen konkrétan miről beszélünk?
KN: A gyermek- és serdülőkor valóban nagyon érzékeny időszak az életünkben, a meleg vagy transgender fiatalok számára pedig különösen nehéz lehet.

Ha a környezetük kirekesztő módon viszonyul hozzájuk, ha azt üzeni, hogy nem élhetik meg a számukra önazonos nemi identitást vagy szexuális orientációt, az még inkább veszélyeztetettebbé teszi őket a pszichiátriai tünetek megjelenését illetően.

Az érintett fiatalok ilyenkor gyakran lehangoltakká válnak, nem lelik örömüket az általuk korábban kedvelt tevékenységekben sem. Izolálódnak, visszahúzódnak a környezetüktől, például nem szívesen járnak iskolába, a kapcsolataik felszínessé válnak, nem motiváltak a tanulásban és nem is tudnak koncentrálni, ami miatt romlik a tanulmányi teljesítményük. Megváltozhat az étvágyuk, el- és átalvási nehézségeik lehetnek. Gyakori, hogy a bennük felgyülemlett feszültséget önmaguk ellen irányuló módon vezetik le: megjelenik az önsértő magatartás. Emellett nagyon komoly veszély lehet az öngyilkos magatartás megjelenése.

TÁ: Az érintett fiatalok gyakran marginalizálódnak, sok esetben szerhasználattal kezdik el „kezelni” a nehézségeiket, elindul egy „minden mindegy” gondolkodás, hogy minek vigyázzak magamra, ha úgysem vagyok elég jó. Ha azt hallja, hogy ő nem oké, akkor kisodródik, mert az önszeretet és az önbizalom csorbát szenved.

KN: A már említett szimpózium kapcsán áttekintett szakirodalmi adatok alapján a transgender fiatalok körében például hatszor gyakoribb a depresszió megjelenése, míg a szerhasználat előfordulása 26%, az önsértő magatartás 23% százalékukat érinti.

Mit tehetünk ez ellen mi, felelős felnőttek?
TÁ: A törvénymódosítási javaslat elfogadásának negatív következménye lehet az is, hogy a gyerekek, kamaszok körében kontrollálatlanná válik az információszerzés és információcsere ebben a témakörben.

Kikerülhet a rendszerből egy olyan felelős, felnőtt személy, aki hiteles információt ad számukra és facilitálja a párbeszédet, a gyerekek pedig magukra maradnak egy tabuval, amiről esetleg nem lehet beszélni például a tanító néni előtt.

Ha elvesszük tőlük a felelős, válaszolni tudó felnőtt nézőpontját, nem egy árnyalt képet fognak látni, hanem az általuk „talált”, részlegesebb, esetleg szegényesebb információk mentén fognak találkozni a témával. Ez pedig a témával kapcsolatos szélsőségességek felerősödésén keresztül kortárs bántalmazásba, bullyingba fajulhat, mint azt ma is sokszor látjuk. Emellett elveszi a párbeszéd lehetőségét, enélkül pedig nincs megértés és elfogadás.

KN: Minden gyermekből és fiatalból akkor lesz önazonos és boldog felnőtt, ha a társas közeg, amelyben mozog, elfogadja. Izolált módon, burokban nem lehet igazán szabadon élni. A társadalmi felelősségvállalás ezzel kapcsolatban közös ügyünk, feladatunk.

noklapja.hu