„Itt is lehetnek LMBTQ-mentes zónák, csak Meseország-mentes zónáknak fogják hívni őket”
A 31 éves Waliduda Dániel eddigi élete során sikerrel vette ugyan a melegsége miatt felbukkanó akadályokat, de most képtelen az örök optimizmusát átültetni a magyar politikai helyzetre. Próbál azonban tenni azért, hogy a társadalom elfogadóbb legyen, ezért vesz rész a Nyitottak vagyunk legújabb kampányában, amelynek célja megmutatni: mindenkit csak a tettei és teljesítménye alapján kellene megítélni. A kampányban olyan emberek történeteit gyűjtik, akiket hátrány ér, vagy akik nem mindig láthatóak fogyatékosságuk, vallásuk, etnikai hovatartozásuk vagy szexuális orientációjuk miatt.
Waliduda Dániel régen sokszor gondolt arra, mennyivel egyszerűbb lenne az élete, ha heteroszexuális lenne, de ma már egyetlen heteró barátjával sem cserélne. Még úgy sem, hogy látja, sok akadály hárul elé a melegsége miatt, és úgy érzi, a mai magyar politikai helyzet miatt egyre több fog. „Amit én érzek jelenleg, az a tehetetlenség. Alapvetően optimista ember vagyok, igyekszem mindenben a jót látni, de ezt képtelen vagyok átültetni a jelenlegi politikai körülményekre.
Az öreg halász és a tengerben van, hogy a halász elfogja a nagy halat, a cápák pedig szépen lassan, napról napra harapják le a húst a halott állat testéről. Kicsit így érzem magunkat.
Nem egyszerre rohanják le az LMBTQ-embereket, hanem szépen lassan elmarnak mindent a közösségtől” – mondja Waliduda Dániel, utalva arra, hogy tavasszal a kormányzat a transzneműeket fosztotta meg a törvényes nemváltoztatás lehetőségétől, novemberben pedig benyújtottak egy törvényjavaslatot, amely szerint a jövőben csak miniszteri engedéllyel fogadhatnának örökbe az egyedülállók.
„A javaslat az én életemre is hatással van, hiszen én pontosan úgy terveztem volna családot alapítani, hogy egyedülállóként örökbe fogadok. Ez a kapu most bezárul előttem.
Bele sem tudtam még gondolni, hogy az a lehetőség, amivel számoltam, megszűnt, és így nem lehet gyerekem. De nem mondtam le róla. Csak kicsit még tagadom a valóságot, mert nagyon friss az élmény” – magyarázza Dániel, de hozzáteszi, számított erre, körülbelül azóta, hogy Kövér László nekiment a melegek örökbefogadásának. Biztos volt benne, hogy a kormányzat megoldja, ebből egyszer jogszabály legyen.
„Mély ellenszenv van bennem Kövér László és Dúró Dóra iránt, mert nagyon messzire mentek, még akkor is, ha most úgy látszik, csak az volt a feladatuk, hogy előkészítsék ezeket az undorító lépéseket. Felfordul a gyomrom. Szerintem ezeket az ötleteket a külföld, Oroszország és Lengyelország inspirálja – utóbbi helyen szép előzménye van az LMBTQ-emberek elleni fellépéseknek. Orbán szereti feszegetni a határokat. Mivel mindig kell egy ellenségkép, és a migránsvonat már elment, most adja magát, hogy nekimenjenek az LMBTQ-embereknek. Ha működik a narratíva, akkor majd ütik őket tovább.
El tudom képzelni, hogy itt is lesznek LMBTQ-mentes zónák, csak itthon mondjuk Meseország-mentes zónáknak fogják hívni őket, mint ahogy látjuk is, különböző önkormányzatok hogyan próbálják betiltani a könyvet az óvodákban és iskolákban.”
Ha nem lenne a politika, Waliduda Dániel élete is egyszerűbb lenne, mert egy alapvetően befogadó környezetben él.
„Meleg férfi vagyok, de a szexuális orientációm nem téma az életemben: sehol nem kell rejtegetnem, a barátok, a családom előtt sem, a munkahelyemen sem. Ugyanakkor a mai napig sokan rejtőzködnek, és rengeteg szomorú történetet hallok, legyen az munkahelyi vagy családon belüli – főleg utóbbiakat” – mondja Waliduda Dániel, aki a Számít a történeted nevű kampányban arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy bár szerinte Magyarországon inkább visszafelé kezdünk el haladni LMBTQ-témában, a homofóbia visszaszorításában nagy szerepet játszhat, ha minél többet merik vállalni magukat.
Waliduda Dániel először a barátainak coming outolt tizenöt éves korában: azt mondja, jó emberek kezébe helyezte a bizalmát, mert velük a mai napig szoros kapcsolatot ápol. Elismeri, hogy bátorság kell az előbújáshoz, de azt tapasztalta, hogy ha valaki nem szégyelli, hogy meleg vagy transz, akkor a környezete is másképp reagál rá. „Nekem hatalmas szerencsém volt, mert már korán tudtam beszélni róla. Pedig 2005-2006 környékén még más világot éltünk, a filmekben, sorozatokban is alig voltak meleg karakterek, kicsit egyedül éreztem magam a világban” – mondja.
A barátai után a család következett, amit akkor komolyabb akadálynak talált. Az édesanyjának mondta el először, az édesapjának csak évekkel később, de ő addigra már tudta, akárcsak a nagyszülei és a testvérei. „Hajlamosak vagyunk elfelejteni, mi, LMBTQ-emberek, hogy nekünk is egy folyamat, hogy rájöjjünk, kik vagyunk. Elfelejtjük, hogy a szülőknek is időt kell hagyni, hogy megemésszék, amit közlünk velük. Anyámnak egy fél év kellett körülbelül, amíg eljutott az elfogadásig. Olyanokat kérdezett, hogy ha találkoznék egy olyan lánnyal, megváltoznék-e, a nagymamám pedig azt pedzegette, nem mások vittek-e a rosszba. Ő aggódott, azt javasolta, titkoljam, mert félt, hogy bántani fognak a munkahelyen.”
Az elfogadást nagyban segítette, amikor a szülők először találkoztak Dániel akkori párjával, és látták, nincs mitől félteniük a gyereküket, a megnyugvás utolsó állomása pedig az volt, amikor 2016-ban elkísérték a fiukat a Pride-ra. „Mi egy kétezer fős faluban élünk, mindenki ismer mindenkit, ezért féltem megkérdezni, eljönnének-e. A felvonulás mindig júliusban van. Nem felejtem el, milyen szépet mondott apám: hát, sok a munka a kertben, de… ezek a fontos dolgok az életben. És simán alárendelte a többi tennivalót ennek. A nagyszüleim kértek tőlem pride-os pólót. Szerencsés vagyok, amiért támogattak.”
Waliduda Dániel hisz abban, hogy ha ő maga is természetesen kezeli a melegségét, akkor az hatással van arra, hogy a körülötte élők hogyan kezelik: az édesapja mesélte, hogy a barátai egyszer nekiszegezték a kérdést: a Dani buzi?
Az édesapja azt válaszolta, hogy igen, és ez rendben van, a társaságban pedig soha többé nem volt helye a buzivicceknek.
Waliduda Dániel neve ismerős lehet a közéletben jártas olvasóknak: politológiát végzett, annak idején Gurmai Zita mellett volt asszisztens az EP-ben, később pedig alapító-vezetője az MSZP LMBTQ-munkacsoportjának. Erről az időszakról azt mondja, nem hozott jó döntéseket: a munkacsoport akkor indult, amikor fél lábbal már kint volt az MSZP-ből, a tevékenységük pedig arról szólt volna, hogy a párt felvegye és szorosabbra fűzze a kapcsolatot az LMBTQ-szervezetekkel, a pártban dolgozó LMBTQ-emberek pedig érezzék magukat képviselve. „Lettek volna olyanok, akik heteró szövetségesként felkarolták volna ezt a kérdést, ígéretes nyitás lett volna, de sajnos nagyon rövid idő alatt elhalt a dolog, és az MSZP népszerűsége is megzuhant” – idézi fel hét évvel ezelőtt emlékeit.
Az akkor huszonéves Dániel ezután az államigazgatásban, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban dolgozott, később az Oktatási Hivatal munkatársa lett. „Eléggé féltem, holott nem az a típus vagyok, aki a melegségét állandóan a másik arcába tolja. De az államigazgatásban attól tart az ember, hogy hú, Fidesz-kormány van, feltételezhetően az ott dolgozók is Fidesz-szavazók, ami jelentheti azt, hogy előítéletesek, és problémájuk lesz velem. Mivel kiszolgáltatottnak éreztem magam, óvatosabb voltam, de hamar kiderült, hogy elfogadó közegre találtam, még úgy is, hogy javarészt csak a közvetlen kollégáim tudtak rólam. Egy alkalom volt az egyik próbaidőm alatt – erről is utólag értesültem – amikor a főnökömet behívta a felettese, és megkérdezte tőle, van-e azzal problémája, hogy én meleg vagyok. Mondta, hogy nincs. Gyanítom, hogy ha lett volna, akkor nagyon másképp alakul ez a történet.”
Ha annak idején az államigazgatásban a kollégái között nem is érte hátrány, a jelenlegi kormányzat retorikája és törvénykezési gyakorlata negatív hatással van az LMBTQ-közösség életére. Waliduda Dániel szerint, ha elfogadják az örökbefogadást ellehetetlenítő törvényt, egész egyszerűen még többen fognak külföldre költözni. Ő nem akar: szeret itthon lenni, de zavarja a tehetetlenség. Sok barátja él már külföldön, a melegek közül is, Dániel pedig úgy véli, ezek az intézkedések egyértelműen előrevetítik, hogy ők soha nem is akarnak majd hazajönni.
Szerinte, ha az ember olyan kereteket ismer meg, amelyek között biztonságban érzi magát, minden szempontból hátralépés lenne váltani: jelenleg az IBM-nél dolgozik főállásban, és úgy érzi, a cég egy olyannyira elfogadó mércét állított be, hogy ezután soha nem menne olyan helyre, ahol ismét titkolóznia kell.
A főállása mellett Dániel jogot hallgat, és igyekszik hozzájárulni a közösség előrehaladásához is: a Humen című LMBTQ-újság szerzője, valamint a Háttér Társaság HIV-Segítő Szolgálatának önkéntese. A Számít a történeted kampányban fiatalkori önmagának – és ezzel együtt a meleg fiataloknak is – azt javasolná, hogy bátran vállalják fel magukat. „Érdemes sok LMBTQ-sorozatot, filmet nézni, az nagyon sokat tesz hozzá az elfogadáshoz. Annak idején ilyen tartalomból nem volt sok, régen még anyám küldte az sms-t, hogy nézi a Barátok köztöt, és melegbuli van a Rózsa Bisztróban! Nagyon meg kell válogatni, kinek bújunk elő először, ha az első néhány jól sikerül, az remek alap, máris sokkal kevésbé érzi magát egyedül az ember.”
