A két előbújt gyerekem maximum akkor hallott LMBTQ-propagandát, ha otthon buziztunk

Közel húsz éve még a kordon mögül, ellentüntetőként kiabált a Pride-on a felvonulóknak, azóta a legidősebb gyereke transzneműként, az egyik fiatalabb pedig melegként coming outolt, ő pedig évek óta támogató aktivistaként vesz részt a meneten. Bogádi Nikolettát interjúnkban az elfogadás folyamatáról és arról kérdeztük, összeegyeztethető-e a transznemű identitás a hagyománytisztelettel.

Emlékszik, hogy amikor ellentüntetőként ment ki a Pride-ra, pontosan miket gondolt a felvonulásról és a vonulókról?

Eleve azért mentem ki, mert én is elhittem, hogy valaki attól lesz meleg, hogy látja ezt, és hogy majd a gyerekeim is kedvet kapnak hozzá. Én addig soha nem gondoltam bele a másik oldal érzéseibe. Azt hittem, hogy tényleg dafke tolják ezt az emberek arcába, mint ahogy ezt most is sokan gondolják. Ez 2006–2007 körül történt, akkoriban sokkal kevésbé volt látható az LMBTQ közösség, talán még nem is Pride-nak hívták (LMBT fesztiválnak – a szerk.), a mostaninál sokkal kevesebb volt a felvonuló és sokkal több az ellentüntető. Abban az évben el is terelték az útvonalat az ellentüntetők miatt, és kordonok közé szorítottak minket, de így is hőzöngtünk, a rendőrségtől könnygázt is kaptunk.

Miket skandált?

Erre már konkrétan nem emlékszem, de biztosan én is kiabáltam, hogy mocskos buzik.

Azt már több helyen elmesélte korábban, hogy ekkoriban egy szélsőjobbos közegbe tartozott. Hogyan került bele?

Én egy átlagos budapesti családba születtem, de igazán erős kereteket nem kaptam a szüleimtől, ezért sokáig összevissza csapódtam az életben, és határozott elveim sem nagyon voltak. A húszas éveim elején találkoztam a gyerekeim apjával, aki viszont egy nemzeti-keresztény értékrendű nagy családból jött, ami nekem nagyon tetszett. Hétvégenként összejöttek, közös étkezéseket és ünnepségeket tartottak, és közben sokszor valamilyen társadalmi és politikai kérdésről beszélgettek. Ilyenkor rendszeresen szóba kerültek a különböző etnikumok és népcsoportok is, vagyis fogalmazzunk úgy, hogy ment a zsidózás és a hasonlók. Templomba is eljártam velük, ahol meg azt hallottuk, hogy melegnek lenni bűn. Aztán a gyerekeinkkel leköltöztünk az Őrségbe, és az volt a terv, hogy a hagyományőrző kultúra alapjain önellátó életre rendezkedjünk be. Lettek lovaink és kecskéink, nagy földjeink, vettünk igazi jurtákat Mongóliából, én kemencében sütöttem a kenyeret. Mi lettünk a hét jurtások, akkoriban még riportot is forgatott rólunk az egyik tévécsatorna.

Amikor 2006-ban jöttek az utcai zavargások, bekerültünk az akkori szélsőjobboldali körökbe, és megismerkedtem Budaházy Györggyel is. Később még tüntetést is szerveztem Budaházyért. Nem nagyon szoktam ezt reklámozni, de ez is a történet része. Szóval kicsit én is felvettem ezt a szélsőséges gondolkodást. De ha nincs ez a közeg, talán a négy gyerekem sem lenne, mert egyébként nem vagyok az az ősanya típus, én inkább egy polgári családi légkört képzeltem magam köré. A férjemmel közben egyre több nézeteltérésünk lett a munkamegosztás miatt, ezért 2015-ben elváltunk. Ezután nem sokkal történt, hogy a legidősebb gyerekem, 15 éves korában nekem előbújt.

Hogyan mondta el?

Ő úgy emlékszik, hogy non-binárisként bújt elő, én viszont biztos vagyok benne, hogy ez a szó nem hangzott el, mert akkor még fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Úgyhogy én arra következtettem, hogy valami olyasmit akar nekem elmondani, hogy a saját neméhez vonzódik, vagyis leszbikus. Annyira akkor ez nem is vágott mellbe, mivel az én múltamban is voltak ilyen próbálkozások. De a második előbújásakor, mikor már határozottan azt mondta, hogy transznemű, hogy fiúnak érzi magát és fiúként szeretné élni az életét, és mennyire fájdalmasan éli meg, hogy női testbe született, az már komolyabban megütött. Biztos, hogy nem reagáltam jól, mert egyfelől azt gondoltam, hogy ilyen nincs is, de talán annyira rosszul sem, mert azért próbáltam neki olyasmiket mondani, hogy én se szerettem a saját testemet, és ez teljesen rendjén van, minden tizenéves átesik ezen. Amikor minden ellenérvemet megcáfolta, és elmagyarázta, hogy amiről beszélek, az a közelében sincs az ő valóságának, akkor komolyabban elkezdtem foglalkozni a témával, utánaolvastam, tájékozódtam, kérdéseket tettem fel. És akkor elindult bennem egy újfajta gondolkodásmód.

Az mit jelent, hogy az ön múltjában is voltak ilyen próbálkozások?

A házasságom előtt sok mindent kipróbáltam, azt is, hogy milyen nővel lenni.

Amikor pár év múlva a mocskos buzikat kiabálta a kordonok mögött, ez nem jutott eszébe?

Én akkor ezt nem raktam össze. Az ember sokszor igyekszik kizárólag azokat a dolgokat észrevenni, amik a saját elképzeléseibe passzolnak vagy azokat igazolják. Ez a sok évvel ezelőtti eset amúgy sem volt olyan súllyal jelen az életemben.

Önnél hogy zajlott az elfogadás folyamata?

Eleinte persze magamat hibáztattam, hogy mit rontottam el. Aztán a saját genetikámat. Ezt a volt férjem is megerősítette, amikor különféle jelzőkkel illetett, arra utalva, hogy valóban az én hibámnak tartja. Nem volt rövid folyamat, amíg teljesen elfogadtam, de felnőttem a feladathoz, és amikor már a másodszülött gyerekem bújt elő melegként, az már nem ütött szíven. Rajtuk keresztül aztán kezdtem kicsit belelátni ebbe a közösségbe és az ő világukba, és egyre inkább rájöttem, hogy annyi mindent rejt ez a másféle nézőpont, és hogy valójában sokkal közelebb áll hozzám és egy élhető világhoz. Mostanra teljesen átestem erre az oldalra, és már azt mondom, hogy ez egy ajándék. De azért jó három-négy évembe került, mire megértettem, hogy nekem tulajdonképpen nincs más dolgom, minthogy melléjük álljak.

Két gyereke is LMBTQ érintett. Csak megkérdezem: a jurták közelében voltak esetleg transzvesztita propagandisták?

Nem hogy transzvesztiták nem voltak, de tévénk sem volt, nem ért el hozzánk semmilyen hasonló „propaganda”. Az ismerősi körünkben sem volt egyetlen LMBTQ-személy. Vagy legalábbis nem tudtunk róla. Úgyhogy ez számunkra majdnem, hogy láthatatlan volt. És a gyerekeimnek is. Amit ők hallottak, vagy érzékeltek ebből, az maximum az volt, ha otthon beszélgettünk és buziztunk. Tehát nem feltétlenül a jó oldalát hallották ennek.

Milyen élmény volt már vonulóként újra kimenni a Pride-ra?

Az első igazi Pride-omon ölelő szülőként vettem részt (olyan szülők, akik a családjukból kitaszított LMBTQ-fiataloknak adják meg a tőlük megtagadott ölelést – a szerk.), és azt éreztem, hogy találkozik a régi önmagam az új önmagammal. Azt a Pride-ot én végigbőgtem. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy tartozom ennek a közösségnek annyival, hogy amennyire tudom, segítem őket az aktivizmussal. És hogy bocsánatot kérjek tőlük.

Kiktől kért bocsánatot?

Amikor csatlakoztam a támogató szülők online csoportjához, arról szólt a bemutatkozásom, hogy én vagyok az, aki a másik oldalról indult, és azért vagyok itt, hogy bocsánatot kérjek. Ők az első pillanattól nagyon kedvesen és szeretettel fogadtak. Azóta aktivista és élő könyvtár tag lettem, vagyis személyesen is próbálom átadni az embereknek, hogy az előítéletek mennyire félre tudnak vinni és mennyi kárt tudnak okozni, és hogy pont az én sztorim mutatja meg, hogy ezeken túl lehet lépni.

Egy LMBTQ-gyerekek szüleivel készített riportfilmben egy anyuka sírva azt mondta, neki az volt a legnehezebb az egészben, hogy a gyereke már kilenc éves kora óta tudta magáról, hogy meleg, de mivel hallotta a szülei homofób megnyilvánulásait, nem merte nekik elmondani. Az ön gyerekei is így voltak ezzel?

Igen, tulajdonképpen nekem is ez volt az egyik legfájóbb szembenézés, hogy milyen anya vagyok én, hogy a gyerekeim évekig titkoltak előttem valamit, és nem merték elmondani. Amikor Oli előbújt, akkor kiderült, hogy ő már vagy két éve kínlódott ezzel, sokat szorongott, és a diszfóriája, a teste miatti rossz érzései önbántásban is megnyilvánultak. De mindebből én semmit nem vettem észre. Abban a közegben és abban a pörgős életben ez nekem nem tűnt fel. Belenéztem a tükörbe, és azt kérdeztem, hogy tényleg ilyen kemény és lelketlen anya voltam, hogy ennyire nem figyeltem? Ez egy fájdalmas pontja ennek az útnak.

Ahhoz viszont nem kell szélsőjobbos nézeteket vallani, hogy egy szülő először megrémüljön a gyereke coming outjától, ez néha felvilágosult liberális családokat is sokként szokott érni. Mi ennyire ijesztő ebben?

Egyértelműen az, amikor belegondolnak, hogy a gyereküknek mennyi akadályon kell keresztülverekednie magát, és mennyi támadást és lenézést kap majd. Lehet, hogy akkorra már elképzeltek neki egy szép házasságot, unokákat, és ezt a jövőképet most ki kell dobniuk a kukába. Még mindig sok szülő van, aki inkább lemond a gyerekéről, és kiteszi az utcára, mert azt mondja, nekem márpedig nem lesz buzi gyerekem. Én azt látom, hogy ilyen esetben csak az egyik szülő a nagyon elutasító, általában az apa, az anya pedig nyomás alá kerül, és megy a férje után. Főleg a transzközösségben nagyon jellemző ez.

Találkozott az önéhez hasonló történetekkel, ahol a szülő szintén nagy lépést tett az elfogadás felé?

Találkoztam olyan sorstársakkal, akik ugyanígy kicsit szemellenzősként indultak, aztán kaptak egy transz vagy meleg gyereket. Az egyikük azt mesélte, hogy még most is egy falusi kocsmában dolgozik, vagyis még mindig megmaradt körülötte ugyanaz a világ, amiben a gyereke felnőtt, és most már ő maga is szenved ebben.

Amikor a szülők a saját környezetükkel megosztják, hogy a gyerekük meleg, az is egyfajta coming out. Önnek ez hogy ment?

A másodlagos coming out, mert ezt így nevezik, mindig a szülő feladata, aki a saját közegében nyilvánosságra hozza a gyereke coming outját. Ez a legtöbbeknek nem könnyű. Sokakban azért is lehet ellenállás, vagy azért nem vállalják fel a meleg gyereküket, mert úgy gondolják, hogy az addigi életük, az egész addigi világuk romba dől, ha kitudódik. Kiállni a munkahelyen, egy faluban, vagy bárhol azzal, hogy a gyerekem meleg, ez azért nem egyszerű. A mi családunk egy részénél ez könnyen ment, bejelentettem és léptünk is tovább. A másik vonalon viszont az ismert sztereotip mondatokat ismételgették, és hiába vitatkoztunk, nem jutottunk előre. Egy idő múlva mondtam, hogy szerintem ezt hagyjuk itt abba, egyszerűen vegyétek tudomásul, hogy ő itt Oli, hívjátok őt Olinak, köszönöm szépen.

Adja magát a kérdés, hogy ha ma találkozna Budaházy Györggyel, mit mondana neki? Igaz, Budaházy egyes nézetei mostanra mainstream kormányzati politikává váltak.

Azért megkérdezném tőle, hogy vannak a gyerekei, és biztosan azt válaszolná, hogy köszönöm, jól, minden a legnagyobb rendben. Aztán elmondanám neki, szerintem az, hogy valaki hagyományőrző és szereti az ősi magyar kultúrát, nem zárja ki azt, hogy mellette elfogadó és szeretetteljes legyen. Meggyőződésem, hogy az én gyerekeim többet tesznek a magyar kultúráért, mint sok más fiatal. Ismerik a népmesék világát, őrzik magukban a vidéki értékeket, tudnak íjászkodni, lovagolni, tanultak néptáncot, citeráztak és a fazekasságba is belekóstoltak. Mind a négy gyerekemre büszke vagyok, mert mind úgy jó, ahogy van. És hogy mást ne mondjak, abban a házban nőttek fel az Őrségben, amiben korábban Orbán Viktor gyerekei nyaraltak.

Hogyhogy?

Kercaszomoron azt a házat vettük meg, ami korábban református iskolaként, majd vendégházként működött, az Orbán család pedig ott nyaralt néha. Szóval a miniszterelnök gyerekei ugyanazt a levegőt szívták, ugyanazokat a falakat nézték, mint a mieink. Tényleg hogy jutottunk idáig?

De a legalapvetőbb kérdés, ami feljön bennem, hogy tényleg olyan életet szeretnénk-e újra, ahol embereket ilyen-olyan táborokba zárnak, eltüntetnek, deportálnak? Mert a történelemből láttuk, hogy ez a fajta szélsőség hova vezethet. A kormány részéről sokáig csak halvány jelek voltak, hogy tényleg megszavazzák vagy betiltják, aztán léptünk törvényrendeletről törvényrendeletre, egyre nagyobb léptekkel haladtunk az autokrata rendszer felé, és ma már semmi más nem fontos, mint hogy egy kisebbség mindennapi életét megkeserítsék, hogy jól kicsesszenek velük.

Oli például nem létezik az alkotmány szerint.

Mi akkor kezdtük először a bőrünkön érezni ezeket az intézkedéseket, amikor a 33-as törvénnyel gyakorlatilag ellehetetlenítették a transzneműeknek a névváltoztatás és lényegében a nemváltás lehetőségét is. Olinak előtte még elérhető célnak tűnt, hogy ha nagykorú lesz, hivatalosan is megváltoztatja a nevét, de a 33-as miatt azóta kénytelen vadidegeneknek elmagyarázni, miért van női név a személyi igazolványában. Ezeket az embereket teljesen feleslegesen teszik ki csomó bántásnak, mert amúgy kinek jó ez? Ugyanez igaz a mostani alkotmánymódosításra, amire szintén nem tudok észszerű magyarázatot találni.

Olival együtt voltam most kint a bécsi Pride-on, a Telex videóját meg is osztottam azzal a megjegyzéssel, hogy milyen jó lenne, ha itthon is így gondolkodnának az emberek, mennyivel élhetőbb lenne így ez az ország. Kinn többször el is sírtam magam, mert éreztem azt a nagyon erős kontrasztot az itthoni és az ottani helyzet között. Amikor hazajöttünk, egy óra múlva kaptam egy üzenetet Olitól, hogy a metrón már öt perc múlva hallotta a buzizást. Rendesen hányingerem lett.

Azt mondja, a gyerekei sokat merítettek a magyar hagyományőrző közösség világából. Ez miben nyilvánul meg?

A négyből három gyerekem művészvonalon tanul, Oli most diplomázik a Képzőművészeti Egyetemen, az ő munkáiban például sokszor teret kapnak ezek a nemzeti vagy hagyományos magyar jelképek, motívumok, mellette pedig egy nagyon szabad, szabadságra vágyó ember. Ez a kettősség pedig szerintem csúcs szuper. Én tényleg hiszek abban, hogy a művészetben is megfér egymással a tulipános nyílvessző meg a transzneműség, sőt ez a kettősség nagyon érdekes mixet ad. De amikor LMBTQ-körökben szóba kerül ez a hagyományőrzés, a jurták, az íjászkodás, többen mondják, hogy ők is szívesen kipróbálnák ezt az életmódot, de nem teszik meg, mert tudják, hogy ott nem fogadnák őket túl szívesen. Nekem régi álmom, hogy szervezzek egy hagyományőrző tábort csak LMBTQ embereknek.

A világnézetén túl a személyisége hogyan változott meg az elmúlt tíz évben?

Az értékeim nyilván teljesen megváltoztak, és azóta rengeteget tanultam alapvető jogokról, ami szintén sokat formálta a gondolkodásomat, most, közel ötven évesen is szociális igazgatási szakra járok az ELTE-re. Elkezdtem önfejlesztéssel és spirituálisabb dolgokkal is foglalkozni, családállítást is tanulok. Emellett valószínűleg kicsit megkeményedtem és bátrabb lettem, már nem érdekel annyira, hogy mások mit gondolnak. Néha lenne okom félni, például ha felveszem a szivárványos pólót, és lesüt rólam, hogy „pride-os” vagyok, néhányan beszólnak majd, de nem foglalkozom velük. Talán most kezdem megtalálni önmagam, és ehhez ez is kellett, hogy kaptam ezeket a gyerekeket, akik biztosan nem véletlenül születtek hozzám. Ez az egy feladatom van, hogy támogató édesanyjuk legyek, és segítsem a boldogságukat. Ezen kívül már nem nagyon érdekel más.

www.telex.hu