A homofób orbáni politika szólamait idézi a pozsonyi Kunsthalle bezáratása
Olyan direkt és durva beavatkozás a kulturális életbe, mint amilyen éppen most történik Szlovákiában, még a magyar illiberális rendszerben sem zajlott – legalábbis eddig. Az utóbbi években a kelet-közép-európai térség egyik fontos kortárs művészeti intézményévé vált pozsonyi Kunsthallét Robert Fico nacionalista kormánya, illetve annak kulturális minisztere, Martina Šimkovičová április 1-től gyakorlatilag bezáratta. A Kunsthalle elvesztette önállóságát, bekerült a Szlovák Nemzeti Galéria (SNG) alá, munkatársainak pedig felmondtak. Šimkovičová a szélsőjobboldali és nem mellesleg magyarellenes Szlovák Nemzeti Párt (SNS) politikusa, korábbi televíziós műsorvezető, előbb a Markíza tv csatorna, majd a weben működő TV Slovan munkatársa, aki szélsőséges, homofób megnyilatkozásairól és az orosz propagandát kritikátlanul ismétlő kommentárjairól híresült el. A Markízától 2015-ben a szíriai menekültekről szóló durva megnyilatkozásai miatt kellett távoznia – ez a TV Slovannál már nem jelentett gondot, a csatorna ugyanis kifejezetten szélsőjobboldali propagandát terjeszt.
Šimkovičová mostani intézkedésének fedőszövege kísértetiesen hasonlít az orbáni politika homofób szólamaira, a Kunsthalléval szembeni akciót ugyanis a gyermekvédelem címkéjével látta el, ami Szlovákiában ugyanúgy LMBTQ-ellenes kampányt jelent, mint nálunk. Az események a tavalyi kormányváltás után, januártól gyorsultak fel. A minisztérium visszavonta a Kunsthalle 2024-es programjának költségvetési támogatását, vagyis az egész év kiállítási terve füstbe ment. Ezzel egyidejűleg a kormányzat arról kezdett kommunikálni, hogy a „szlovák gyermekek jövőjét veszélyeztető” programokat ezentúl nem fogják támogatni. Jen Kratochvil, a Kunsthalle igazgatója lemondott, úgy foglalva össze a helyzetet, hogy amire Orbánnak Magyarországon tíz év kellett, azt Szlovákiában Fico egy év alatt akarja megcsinálni.
A Kunsthalle dolgozói és a művészeti közeg tagjai vállalták a konfliktust a kormánnyal: nyílt levélben 188 ezer aláíró követelte Šimkovičová lemondását. A levelet Németh Ilona képzőművész, a szlovák kortárs művészeti színtér nemzetközi hírű alkotója és Ivana Rumanová kritikus, antropológus kutató jegyezték. Mielőtt némi keserűséggel megmosolyognánk az aláírásgyűjtőket és a petíciókat, ne feledjük, hogy a szlovákiai közvélemény még nem tart ott a kiábrándultságban, mint a magyar: északi szomszédunknál közvetlen és eleven tapasztalat van arról, hogy a tömeges kiállásnak hatása lehet.
„Tizenkét évvel ezelőtt a magyarországi közeg talán még nem mosolygott volna. Én úgy látom, hogy közben mindenki annyi kompromisszumot kötött, hogy most már sokkal egyszerűbb legyinteni az ellenállásra, mint beismerni azt, hogy tizenkét évvel ezelőtt is cselekedni kellett volna – mondja a Qubit.hu-nak Németh Ilona. – Az itteni társadalmi mozgás másképp van megalapozva. Nálunk a rendszerváltás nem tárgyalóasztalnál zajlott, hanem a köztereken. Amikor a kulcsainkat csörgettük azon a téren, ahol most is a legtöbb tüntetés zajlik, a Szlovák nemzeti felkelés terén. Az én generációmnak megvolt az a tapasztalata, hogy ha csörgeted a kulcsokat a téren, akkor megváltozik valami. Aztán az 1994 és 1998 közötti nacionalista Mečiar-rezsimtől is sikerült megszabadulni, majd újabb fontos lépés volt, hogy a Kuciak-gyilkosság után a Fico-kormányt sikerült elkergetni. Az más kérdés, hogy tavaly újra visszajött.”
