Ugrás a tartalomra
x

EGY TRANSZ FIATAL A MEGSZÁLLT HERSZONBAN: „AZT VETTEM ÉSZRE, HOGY NEM FIGYELEK A VALÓSÁGRA”

A 22 éves Makszim Csernov queer-punkként és vegán abolicionistaként határozza meg magát az Instagramon, olyanként, aki támogatja a formális és az informális rabszolgaság eltörlését. Közel kilenc hónapot élt a megszállt Herszonban, az mentette meg, hogy alig ment ki a lakásból. Az LMBTQ-közösség más tagjainak nem volt ekkora szerencséjük: egy meleg férfit lábon lőttek a megszállók, amikor megtalálták a telefonján a Hornet applikációt, egy leszbikus nőt agyonvertek az erdőben, több aktivistát pedig elraboltak. Mesélünk a közösség életéről és a herszoni Insa központ sorsáról a megszállt városban. A herszoni születésű ukrán újságíró, Marina Bakijeva riportja Vonnák Diána fordításában. 

„A latexruhások”

Makszim Csernov nembináris transz fiatal (azaz nem azonosítja magát nőként vagy férfiként – a szerk.), aki nemegyszer hallott sértő és igazságtalan sztereotípiákat a nemi identitását illetően, amelyek gyakran tudatosság- vagy információhiányból fakadnak. Egy nap egy előadás előtt, amelyet a herszoni székhelyű Insa [„Más”] feminista LMBTQ civil szervezet rendezett, Makszim hallotta, hogy az egyik vendég „latexruhásoknak” nevezte a transznemű embereket (azokat, akiknek a születéskor kijelölt neme és a nemi identitása eltér egymástól). Ez felháborította, ezért csatlakozott az Insához, hogy bekapcsolódjon az oktatási tevékenységükbe.

„Azt akartam, hogy a társadalom ne csak azt tudja meg, hogy transznemű emberek léteznek, hanem azt is megértse, kik ők, hogy normális emberek” – mondja.

Makszim 2019-ben kezdett el előadásokat tartani az Insában. Nem szereti az előadás szót használni, mert nem tükrözi az események tényleges formátumát. Inkább témákat javasol, gondolkodásra és párbeszédre igyekszik ösztönözni a résztvevőket. Később az Insa csapata úgy döntött, hogy hatékonyabbá tenné az előadást, a párbeszédet, ha kidolgoznának egy oktatási programot. Ez végül egy könyv (Nemek és a nemek közti egyenlőség) és egy képzési modul formájában valósult meg, amely bármilyen közönség számára használható.

2021-ben elkezdtek előadásokat tartani a nemi identitásról, és képzéseket szerveztek más aktivisták, rendőrök és pszichológusok, köztük iskolapszichológusok számára. Szükség esetén utóbbiaknak kell szakszerű segítséget nyújtaniuk a gyerekeknek és szüleiknek. Makszim és az Insa csapata azt tervezte, hogy az oktatási programot kibővítik a transzneműséggel kapcsolatos kérdésekkel, de Oroszország totális háborúja megakadályozta őket az ötlet megvalósításában. 

A tolerancia arcai

Herszonban 2017 óta minden júniusban megrendezik a Queer Forum fesztivált, amelyet az LMBTQ-közösségben Pride-hónapként is emlegetnek. A fesztivál több napon át tart, előadásokkal, beszélgetésekkel, workshopokkal, és a városon átívelő emberi jogi felvonulással, pride-dal zárul. Az első ilyen felvonuláson a rendőrök száma többszöröse volta résztvevőkének, mivel a rendfenntartók jobboldali radikálisok esetleges provokációira és agresszív beavatkozására készültek. Járművek álltak készenlétben, hogy veszély esetén biztonságos helyre evakuálják az LMBTQ-közösséget támogatókat. 

A legtöbb ukrán várossal ellentétben, Herszonban egyetlen támadást sem jegyeztek fel a pride résztvevői ellen a Queer Forum kezdete óta. Kijivben 2015-ben a rendőrség 25 jobboldali radikálist vett őrizetbe, míg 2021-ben Odesszában 61 szélsőjobboldali pride-ellenes aktivistát tartóztattak le.

Makszim úgy véli, az, hogy Herszonban nem tartóztattak le ellentüntetőket, mutat egyfajta toleranciát a herszoni városi hatóságok részéről. Ez azért lehet így, mivel a támadásokat sokszor általában bizonyos pártpolitikai erők rendelik meg. (Ugyanakkor nincs olyan helyi politikai jelenlét sem, akár az önkormányzaton belül, amely számára a pride leverése lenne fontos, így ez is érthető egyfajta passzív elfogadásként is – A ford.)

„Ha a hatóságok nem akarják bebizonyítani, hogy városuk LMBTQ-mentes, akkor legalábbis annyit nem elleneznek, hogy az LMBTQ-emberek és támogatóik az utcán demonstráljanak a jogaikért.”

A herszoni városi hatóságok toleranciájának volt egy másik arca is, ami a hivatali kötelességek lelkiismeretes teljesítéseként írható le. Oleh Hudjakov, a rendőrség Herszoni Megyei Főosztálya közbiztonsági szolgálatának korábbi vezetője például a szervezet számára fontos időpontok – a Pride hónap vagy a március 8-i nőnapi felvonulás – előestéjén maga hívta fel az Insa csapatát, felajánlva az események rendőri biztosítását.

2022 júniusában Olehet az oroszok elrabolták, és egy hétig fogva tartották. A helyi média beszámolói szerint a megszállók, akik megpróbáltak a helyi lakosokból valamiféle általuk irányított rendőri erőt létrehozni, együttműködésre akarták kényszeríteni Olehet, azonban ő ezt megtagadta. Miután kiszabadult, Oleh Hudjakov öngyilkos lett. A Facebookon közzétett gyászjelentésében Marina Uszmanova, az Insa vezetője olyan rendőrként emlékezett Olehre, akiben megbízott.

„Képtelen voltam bármit csinálni, csak arra tudtam gondolni, meghalok”

Nem sokkal azután, hogy Oroszország 2014-ben annektálta a Krímet, és elfoglalta Luhanszk és Doneck megyék egy részét, Makszim fiatal kora ellenére érezte, hogy az agresszor itt nem fog megállni: vagy megpróbálja Herszon megye területét is „népköztársasággá” változtatni, vagy totális háborút indít. Mindkét forgatókönyv valóra vált.

A háború előtt Makszimnak sikerült nagyobb tartalékot felhalmoznia a rendszeresen szedett gyógyszereiből, élelmiszerből és vízből, vásárolt még egy petróleumlámpát és hozzá petróleumot áramszünet esetére. Szokásává vált a készletfelhalmozás, ráadásul 2022 januárjában és februárjában az ukrán és a nemzetközi média folyamatosan egy esetleges orosz invázióról beszélt, így a nyugtalanító hírek arra késztették, hogy óvintézkedéseket tegyen.

A február 24-re virradó éjjel Makszim a számítógépén dolgozott, amikor meghallotta a robbanásokat. Hiába számított arra, hogy elkezdődhet a bombázás, a hangok megdöbbentették: „Sokkoló volt, újra megrendült az emberiségbe vetett hitem” – emlékezik vissza. 

Az offenzíva négy napja alatt az oroszok bekerítették Herszon városát. Az Ukrán Fegyveres Erők a városba vezető utakat védték, a lakosok pedig felkészültek, hogy a városban „találkozzanak” az ellenséggel: önkéntesek Molotov-koktélokat, esztergályosok pedig tankok ellen bevethető akadályokat hegesztettek. Makszim döbbenete átcsapott kábaságba. Először bezárkózott a lakásába: „Képtelen voltam bármit csinálni, csak arra tudtam gondolni, hogy meghalok” – idézi fel. Aztán ezt az állapotot felváltotta a beletörődés fázisa: nem fog olyan hamar meghalni, mint gondolta, muszáj tovább élnie. Amikor Makszim végre úgy döntött, elmegy a boltba, hogy feltöltse az élelmiszerkészleteit, azzal szembesült, hogy addigra a herszoniak pánikszerűen felvásároltak mindent a boltokban. Körbejárta az üres polcokat, és egyedül ruhatűket talált.

Március elsején még folytak az utcai harcok a városban, de két nappal később az oroszok elfoglalták Herszon Régió Állami Közigazgatásának épületét és a regionális közszolgálati műsorszolgáltató helyiségeit, ahonnan dezinformációs propagandába kezdtek Ukrajna kapitulációjáról. A helyi lakosok április végéig folytatták a nyilvános ellenállást, gyűléseket tartottak, mígnem az oroszok könnygázt és kábító gránátokat kezdtek bevetni ellenük. Makszim, ahogy sok más rettegő herszoni lakos, otthon maradt: „Kómában voltam” – összegzi.

Üldöztetés

A megszállás alatt az oroszok letartóztatásaitól és erőszakos cselekményeitől tartó városlakók igyekeztek csak akkor kimerészkedni az utcára, ha muszáj volt. Ha mégis elhagyták az otthonukat, csak a legközelebbi boltba, gyógyszertárba vagy kórházba mentek. Szeretteiket kétszer hívták fel: amikor elindultak valahová, és amikor visszatértek. Mivel az alapvető jogok közül olyanok is veszélyben voltak, mint az élethez vagy a tulajdonhoz való jog, Makszim úgy gondolja, valahol abszurd az LMBTQ-emberek helyzetét külön kiemelni. 

Hangsúlyozza, hogy ismerve Oroszország homofób és transzfób állami politikáját, az LMBTQ-közösség képviselői a helyi lakosokhoz hasonlóan igyekeztek minél távolabb tartani magukat a megszállóktól. Egyébként az orosz katonaság tisztában volt a helyi lakosság ellenséges érzületével, és esetleges partizánakcióktól is tartott, így nyilvánvalóan nem volt idejük rá, hogy kifejezetten a melegekkel, leszbikusokkal vagy a transzokkal foglalkozzanak.

„Az oroszok nem tudtak LMBTQ-rendezvényeken razziázni, mert semmi ilyesmi nem történt a városban – mondja Makszim. – Én legalábbis nem hallottam róla. Bár lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy nem sok barátom maradt a városban. Akik maradtak, főleg a fiatal férfiak, egyáltalán nem mentek ki a házból, mások vásároltak be nekik. Arra, hogy valaki az LMBTQ-közösséghez tartozik, csak akkor tudott volna rájönni az orosz hadsereg, ha célzottan keresnek információt ezekről az emberekről” – teszi hozzá. Viszont ha, mondjuk, valami homofób herszoni rátalál egy random melegre, simán következmények nélkül arcon rúghatta volna, mert a városban nem volt rendőrség.

Makszim szerint az oroszok mindenkit vegzáltak, aki valami okból nem tetszett nekik, akár azért, mert szokatlanul nézett ki, akár azért, mert LMBTQ-ember volt. Egyszer látta, hogy megállítottak egy nőt, aki egyszerűen csak sétált az utcán. Amikor rövid kihallgatás után elengedték, egy másik nő, aki mellette állt a buszmegállóban, odalépett hozzá, és hitetlenkedve azt mondta neki: „Talán azért nem hagyják magát, mert feketét visel.”

A megszállók 2022 májusában betörtek az Insa irodájába, összetörték a bútorokat, ellopták az iroda felszerelését és megsemmisítették a nemi megerősítő hormonkészítményeket. 

A Nas Mir ukrán LMBTQ-központ jelentésében azt írta, hogy a megszállókat egy helyi lakos vezette. Marina Uszmanova kétli, hogy ez lett volna a helyzet: „Soha nem bujkáltunk. Az irodánk a belvárosban volt. Ha valaki rákeres az »LMBTQ Herszon« szókapcsolatra, a mi címünk az első találat.” Marina azonban hangsúlyozza, hogy az LMBTQ-aktivistákat ténylegesen üldözték.

„Az oroszok adatokat gyűjtöttek és keresték a közösség tagjait, néhányukat pedig pincékbe vitték. Először egy ember tűnt el, majd mikor minden információt kiszedtek belőle, az oroszok több más embert is elraboltak.” A média is beszámolt az önkéntes és LMBTQ-aktivista Olekszij Poluhin történetéről, akit az oroszok két hónapig egy helyi fogdába zártak. Ő az oroszellenes tüntetések idején Herszonban ukrán szimbólumokkal járta a várost, ami tovább provokálhatta az oroszokat, emellett a közösség tagja is volt.

A gyűlölet- és homofóbia-alapú háborús bűnök közül Marina két másik esetet is felidéz. Az első egy leszbikus nő elleni támadás volt, aki hagyományos értelemben nem volt feminin. A megszállók elvitték az erdőbe, megfenyegették, de végül elengedték. A második eset egy meleg párral történt, az irataikat ellenőrizték, és amikor a telefonjukon megtalálták a Hornet alkalmazást, amely kifejezetten meleg férfiakra fókuszáló társkereső, az oroszok egy elhagyatott helyre vitték, majd megverték őket, és egyiküket lábon lőtték.

A megszállás hétköznapjai

Makszim egyedül élt a belvárosban egy egyszobás lakásban, szinte minden idejét ott töltötte. Kötött, festett, hímzett, és hogy kapcsolatban maradjon a külvilággal, néha posztolt a közösségi médiában, legalábbis ameddig az oroszok le nem kapcsolták az ukrán mobilkommunikációt. Remélte, hogy a hálózatot helyreállítják, de hetek teltek el, és nem volt kapcsolata senkivel. Végül kénytelen volt feladni a reményt, és vásárolt egy orosz SIM-kártyát, hogy legalább mobilnete legyen, és kapcsolatba léphessen a családjával. Az oroszok azonban blokkolták a Facebookot, az Instagramot, a YouTube-ot és szinte minden ukrán alkalmazást.

„Azt vettem észre, hogy nem figyelek a valóságra – mondja Makszim. – Kezdtem elveszíteni vele a kapcsolatot, ezért próbáltam aktívabban rögzíteni és leírni a megszállt városról szóló megfigyeléseimet.” Bár Makszimnak voltak otthoni feladatai, hiányzott neki az aktivizmus. Így gondolkodott: „Ismerve Oroszország homofób-transzfób politikáját, eredendően veszélyes LMBTQ-aktivizmussal foglalkozni. A feminizmusról és a nemek közötti egyenlőségről sem lehet beszélni, tudván, hogy abban az országban dekriminalizálták a nők elleni családon belüli erőszakot.” 

Mindig is aggasztotta a környezetszennyezés, 2021-ben az első hulladékválogató központban dolgozott Herszonban. Azt feltételezte, hogy nyugodtan beszélhet a környezetről és a tudatos fogyasztásról, hiszen ez semleges téma. Makszim az egyik helyi népszerű Telegram-csatornán közzétett egy bejegyzést, amelyben ingyenes előadásra hívta a városlakókat a környezettudatos életmódról. Annak ellenére, hogy posztját két hét alatt 25 ezer felhasználó látta, és több mint száz ember lájkolta, Makszim egyetlen üzenetet kapott: „Hülye vagy, milyen környezet? Menj, csatlakozz a partizánokhoz.”

Makszim megkérdezte az üzenetküldőt, hogy ő a partizánok között van-e, de azt a választ kapta, hogy az illető elhagyta a várost. Az előadásra nem került sor, de Makszim ugyanúgy vigyázott a környezetre, ahogy a háború előtt is tette: szelektíven gyűjtötte a hulladékot, komposztálta a szerves anyagokat, és otthon gyűjtötte az újrahasznosítható anyagokat, remélve, hogy nemcsak a válogatóközpont nyílik meg újra Herszonban, hanem egyszer visszatér a normális élet is.

Üres gyógyszertárak

Nemi identitása miatt Makszim folyamatosan szed tesztoszteront. A totális háború előtt pedig depressziót diagnosztizáltak nála, így antidepresszánsokra is szüksége van. Az oroszok megérkezésével azonban a város gyógyszertáraiból még a közönséges paracetamol és az orvosi alkohol is elfogyott.

Makszimnak egy helyi gyógyszerkereső csetcsatornáján keresztül sikerült antidepresszánsokat szereznie. Egy férfi hozott neki egy csomó különböző, külföldi gyártóktól származó, de a megfelelő hatóanyagot tartalmazó tablettát: „Valami humanitárius segélyből gyűjtötte össze a gyógyszereket, és másfélszeres áron adta el őket, mint amennyiért akkoriban az ukrán gyógyszertárakban kerültek.” 

Máskor Makszim a Zsiva nevű segélyszervezettől rendelt magának, édesanyjának és az élettársának gyógyszereket, köztük antidepresszánsokat. A Zsivát a háború alatt kifejezetten azért hoztak létre, hogy gyógyszereket szállítson a megszállt területekre. „Nem tudom, hogyan hozták a humanitárius segélyt Herszonba az állandó bombázás alatt. Halálos veszély volt. Azt sem tudom, hogy az orosz katonaság hogy nem kobozta el tőlük ezeket a gyógyszereket. Miért engedték át őket, ha egyszer más humanitárius szállítmányokat nem engedtek át?” – tűnődik Makszim.

Menekülés Herszonból

A megszállás teljes időtartama alatt egyetlen „zöldfolyosót” sem sikerült megszervezni Herszonban. Mindenki, aki el akart menni, saját erejéből vagy civil szervezetek segítségével tette. Általánosságban elmondható, a herszoniaknak két opciójuk volt arra, hogy kijussanak a városból. Az első út az megszállt Krím félszigeten keresztül Oroszországba, majd onnan Európába vezetett. A második lehetőség az volt, hogy az ukrán kormány által felügyelt területre igyekeztek eljutni, ami a folyamatos bombázás miatt veszélyes volt.

Mindkét esetben orosz ellenőrző pontok tucatjain keresztül vezetett az út, ahol alaposan átkutatták és kihallgatták a menekülőket, vallatták, hogy vannak-e rokonaik vagy barátaik az ukrán fegyveres erőknél, levetkőztették őket, hogy ellenőrizzék az esetleges ukrán tematikájú tetoválásokat, amelyeket „nácinak” neveztek.

Az Insa több mint kétszáz LMBTQ-közösséghez tartozó embernek segített kijutni az Ukrajna által felügyelt ukrán területre, anyagi, információs és pszichológiai támogatást is nyújtott nekik. A civil szervezet csapata egy speciális Google-űrlapot készített, amelyet zárt csatornákon keresztül terjesztettek megbízható emberek között. Az Insa feminista tevékenységekre is összpontosított, hétköznapi nőknek is segített. (Arról, hogy az ukrán nők hogyan szültek a háború alatt, ITT és ITT olvashatod Miroszlav Lajuk beszámolóját szintén Vonnák Diána fordításában.)

Egyszer egy sokgyermekes anya, aki az oroszok által elkövetett csoportos nemi erőszak után úgy döntött, hogy elhagyja az országot, kapcsolatba lépett az Insával. A férje az ukrán fegyveres erőknél szolgált, így nem tudott az orosz katonai ellenőrző pontokon át utazni. Marina Uszmanova azt mondja, hogy az Insa csapata felvette a kapcsolatot egy helyi önkéntessel, becenevén Kharónnal, aki egy csónakkal szokta kivinni az embereket Herszonból a Dnyipro folyón. Ő beleegyezett, hogy ennek a nőnek is segít: arra kérte, jöjjön az egyik mólóhoz a gyerekeivel együtt hajnali egykor. Annak ellenére, hogy éjszaka veszélyes volt az utcán járni, minden jól alakult: valamivel később a nő üzent az Insának, hogy sikeresen kijutott.

Az Insa csapata ösztönösen cselekedett: senki sem adott nekik általános feladatokat, csupán a konkrét igényekre reagáltak. Amikor például rájöttek, hogy nincs megoldva a menekültek lakhatása, szerveztek egy menedékhelyet Kijivben. A fővárosban más LMBTQ-szervezetek, köztük a KyivPride is fenntart menedékhelyeket, de az Insa kifejezetten a Herszon régióból származó közösség számára nyújtott segítséget. A szállásuk jelenleg túlzsúfolt, pedig sehol sem reklámozták a létezését. Makszim nem vett részt aktívan az evakuálás támogatásában, és elutasította a gondolatot is, hogy elhagyja a várost.

„Tudtam, hogy Herszon és Mikolajiv között 30-40 ellenőrző pont van. Ez az útvonal még egy átlagember számára is halálosan veszélyes, nemhogy egy transzneműnek. Semmit sem tudtunk arról, hogy az orosz katonaság fejében mi jár. Félelmetes volt.”

Bár nem érezte magát biztonságban, más herszoni lakosokhoz hasonlóan ő is hitt abban, hogy az ukrán fegyveres erők hamarosan felszabadítják a várost, mivel az ukrán hírek folyamatosan a szabaddá tételről beszéltek. Az ukrán fegyveres erők 2022. november 11-én sikeresen felszabadították Herszont, de továbbra is szinte naponta lövik a várost a Dnyipro még mindig megszállt túlparti területéről. Makszim végül 2023 márciusában hagyta el Herszont. Először északnyugaton, a Kirovohrad megyei Olekszandriában élt, majd júniusban Kijivbe költözött.

2023 júniusában az Insa történetében először négynapos Queer Forum fesztivált rendezett Herszon területén kívül: továbbra is dokumentálja a szexuális irányultságon és nemi identitáson alapuló háborús bűnöket és emberi jogi jogsértéseket.

Marina Bakijeva herszoni születésű ukrán újságíró, költő. Jelenleg Kijivben él. 2014 óta ír divatról és kultúráról a L’Officiel, az Elle és a Forbes számára, jelenleg pedig a DTF Magazine munkatársa.

www.wmn.hu

Drupal 8 Appliance - Powered by TurnKey Linux