Hirtelen úgy éreztem, önmagam vagyok
„Sokáig tartott, mire megértettem, hogy lényegtelen, milyen vékony a derekam, vagy hogy mennyire nagyok a melleim. Addig, amíg én nőnek érzem magam, nő is vagyok” – mondja a 22 éves Anna Drew. Hat évvel azután, hogy megkezdte a nemi megerősítő beavatkozásokat, még mindig nem ért a tranzíciója végére. Azzal, hogy a nyilvánosság előtt is megosztja a történetét, azt reméli, hogy segíthet azoknak, akik hasonló cipőben járnak.
Anna Drew a szüleivel él az észak-londoni Hertfordshire-ben. Konzervatív zsidó iskolába járt, van egy fiú ikertestvére, „egy igazi fiú”, ahogy mondja.
„Andrew volt a születési nevem, most Anna Drew-nak hívnak” – kezdi történetét. 14 éves volt, amikor melegként bújt elő a szülei előtt. Akkor úgy érezte, hogy ez elég, mégis lehangolt volt és szomorú. Majd amikor drag queenként öltözött fel egy buli miatt, kisminkelve, felöltözve, csodásan érezte magát. „Belenéztem a tükörbe és megláttam önmagam. Helló! Örülök, hogy találkoztunk!, gondoltam. Aztán lemostam a sminkem, levettem a parókát, és csak bámultam a tükörképem, azt találgatva, hogy mégis ki ez a személy?”
Egy nehezebb, lehangoló időszak után végül 16 évesen transzként coming outolt – már Annaként. Úgy gondolta, az Anna hasonlóan cseng, mint az Andrew, így talán könnyebb lesz az embereknek a változást elfogadni. Először a barátainak beszélt minderről, majd a szüleinek is, akik végül elfogadták a döntését. „Hirtelen úgy éreztem, önmagam vagyok” – mondja.
Az édesanyja egyszer megkérdezte tőle, hogy mit gondol Andrewról. „Szereted még azt az embert? Rosszul érzed magad, amikor arra a személyre gondolsz, aki voltál? – kérdezte. Nem, egyáltalán nem, válaszoltam. Büszke vagyok arra a fiúra, hiszen Anna nem létezne Andrew nélkül. Sok olyan transz embert ismerek, aki azt mondja, az a régi személy már halott, az a személy már nem létezik. Én nem szégyellem azt, aki voltam, ez a történetem része. Valahol mélyen Andrew még mindig bennem él, de ő már nem én vagyok.”
Anna három évvel ezelőtt kezdett hormonokat szedni. Ezeket egy zselé formájában keni a testére, mintha 22 évesen egy második pubertáson menne keresztül – jellemzi a gyógyszerek hatást. „A csípőm szélesebb és az arcom is megváltozott kissé, lágyultak a vonásaim. A hormonok átrendezik a zsíreloszlást a testen” – mondja.
Mellműtétre gyűjt, a hormonkezelését is egy magánalapítvány finanszírozta, miután az állami egészségügytől nem kapott segítséget. „Elképesztően szerencsés voltam. Ha ez a szervezet nem válaszolt volna nekem, még mindig nem kezdhettem volna el a hormonterápiát.”
A fiatal nő több helyen is dolgozik: napközben parókákat készít egy fodrász számára, hetente kétszer éjszakánként pedig egy transzklubban táncosként lép fel.
A koronavírus alatt kezdett el transzshow-kban szerepelni. Egy baráti találkozó miatt érkezett az egyik klubba, de felhívták a színpadra, mert az egyik előadó késett. Anna azóta a barátaival és más transz nőkkel együtt létrehozott egy saját műsort. Hosszú hajjal, magas sarkúban, extrarövid, feszes miniszoknyában táncol, a közönsége főként olyan negyvenes férfiakból áll, akik általában nem járnak LMBTQ-estekre. Bár a családtagjai támogatják, még nem nézték meg Anna előadását a klubban.
Anna szerint transz nővé válni 80 százalékban a szociális tranzícióról szól, és csak 20 százalékban az orvosi beavatkozásokról. „Sokáig tartott, mire megértettem, hogy lényegtelen, milyen vékony a derekam, vagy hogy mennyire nagyok a melleim. Addig, amíg én nőnek érzem magam, nő is vagyok. Azok az emberek pedig, akik fontosak számomra, nőként tekintenek rám és nőként kezelnek engem.”
Az adminisztráció már egy másik történet. „Társadalmi értelemben már vége a tranzíciómnak, hiszen mindenki nőként hivatkozik rám. De néha elfeledkezem a változás jogi részéről.” Anna útlevelében még mindig a régi neve szerepel. Így, amikor utazik, újra Andrew-vá válik.
Napközben Anna nem akar kitűnni a tömegből: farmert és pólót visel dzsekivel. De azt mondja, hogy még így is szinte minden nap kap durva megjegyzéseket. Mosollyal próbál válaszolni. „Nem ronthatják el a napomat azok, akiktől transzfób beszólásokat kapok.”
Tavaly egy férfi lerántotta a parókáját, arcon ütötte és leköpte. „Lett egy monoklim, és az önérzetem is sérült. Csak a létezésemmel zavarom őket. Néha frusztrál, hogy a transzneműség ennyire népszerű és vitatott téma. Ki vagy te, hogy azt mondod nekem, hogy nem lehetek nő? Én nem mondom meg neked, te hogyan éld az életed” – mondja Anna.
A transznemű identitás kérdése nem csak Magyarországon kelt heves indulatokat. Skócia, amely külön jogrendszerrel rendelkezik Angliához és Waleshez képest, 2022-ben javasolta, hogy tegyék könnyebbé és gyorsabbá az emberek számára nemük megváltoztatását. A brit kormány azonban tavaly úgy döntött, megvétózza a törvényjavaslatot. A vétóhoz a britek először használták az úgynevezett 35. cikkelyt, ami megakadályozza, hogy egy skót javaslat jogerősen törvénnyé váljon. A skót fellebbviteli bíróság decemberben törvényesnek találta London lépését.
Anna azt mondja, nehéz belegondolni, mit tartogat számára a jövő. Az álma egy saját kis szalon, ahol parókákat készíthet. „Ez lehetne egy safe space transz embereknek, különösen transz nőknek. Egy hely, ahol nem bámulnak meg minket és nem ítél el minket senki.”
Anna szerint aktivistaként nem csak a hangos tiltakozás, a transzparensek lóbálása vagy a merész állítások megfogalmazása lehet célravezető, hanem az is, ha beleolvad a társadalomba. „Dolgozunk kilenctől ötig. Van családunk, egyeseknek gyerekei is vannak, vannak szenvedélyeink, ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más” – hangsúlyozza.
Egy januárban publikált felmérés szerint Angliában és Walesben a 16-24 év közöttiek egy százaléka érzi azt, hogy a neme a születési nemétől eltérő. Azt, hogy Magyarországon hány transznemű él, csak megbecsülni lehet, hivatalos adataink nincsenek.
Anna Drew történetét az AFP dolgozta fel.
