2022. június 19: Apák napja

Dragomán György: A fal

"Tudod, hol voltam délután? Nem, nem munkahelyi értekezleten. Vagyis az volt, csak én nem ott voltam. Egész délután a kocsiban ültem, lehúzott ablakkal, ott a nevelőotthon kerítése mellett. Hallgattam őket, hogy kiabálnak, hogy játszanak, hogy hangoskodnak, üvöltöznek, mit tudom én melyik a jó szó, hallgattam őket, és próbáltam elképzelni, hogy abból a sok hangból az egyik ismerős hang, hogy abból a sokból az egyik a mi közös gyerekünk, hogy hazahozhatjuk, hogy együtt nevelhetjük, hogy a miénk lehet, hogy szerethetjük, nézhetjük felnőni.

Ott ültem, fogtam a volánt, anyám és apám jutott eszembe, banális szürke pillantok, hogy iskolába visznek, meg elmegyünk cipőt venni, hogy megszidnak, mert későn jöttem haza a moziból, vagy, mert nem raktam el a salátástálat, apám jutott eszembe, ahogy hártyázza a birkahúst a tokányhoz, a mozdulat, amivel megtörölte utána a kést, az amikor egyszer anyám kihozott a kamrából egy nagy üveg céklát, én meg pont Lákilukosat játszottam és ráfogtam a játékpisztolyt, ami tele volt gyufafejjel, és meghúztam a ravaszt, és akkorát dörrent, hogy kiesett a kezéből az üveg és széttörött ott a konyha kövén, tiszta vörös céklalé lett minden, együtt szedtük össze, ki kellett dobni az egészet.

Furcsa, hogy mire emlékszik az ember és mire nem, arra a pillanatra például egyáltalán nem is emlékszem, hogy mi volt, amikor megmondtam anyámnak, hogy meleg vagyok, a készülődésre emlékszem, arra, hogy próbálom elgyakorolni, és aztán a megkönnyebbülésre, hogy kész kimondtam, arra, ahogy anyám azt mondja jajistenem kisfiam, hát nem lesz normális életed, arra, ahogy megölelem és azt mondom, dehogynem, a fájdalomra, amikor azt mondta, de jó, hogy szegény apád nem érte ezt meg, arra, hogy elhatározom, hogy azért se fogok haragudni rá ezért a mondatért. De ezt te már mind tudod, ezerszer elmeséltem már neked, nem is tudom, hogy miért mondom el újra, talán csak azért, hogy tudd, nem vagyok gyáva, nem, csak éppen belefáradtam az egészbe, abba, hogy azóta az egész életem arról szól, hogy megpróbálom bebizonyítani magamnak és anyámnak és neked és az egész világnak, hogy de igen, képes vagyok arra, hogy úgy éljek, mint bárki más, amikor nyilvánvaló, hogy képes volnék, hogyha hagynák.

Fogtam a volánt, hallgattam, hogy játszanak, ott betonfal túloldalán, rád gondoltam, a szenvedélyes dühre, amivel azt szoktad mondani, hogy a falakat le kell dönteni, és nem hagyhatjuk, hogy börtönbe zárjanak bennünket, mert azzal magukat is éppúgy börtönbe zárják, és arra, hogy mit fogok neked mondani, hogy fogom elmondani neked, hogy nincsen erőm, nem tudom végigcsinálni, belefáradtam. Igen, ahogy neked is, nekem is minden vágyam, hogy együtt nevelhessük a gyerekünket békében és szeretetben, pont annyira vágyom rá, mint te, talán még jobban is, tudom, hogy mellettünk áll az igazság és az európai jog, csak tudod, a remegő kézre nincsen paragrafus, meg a fáradságra se, meg arra se, amikor azt érzed, hogy a léted minden pillanata politikai tett, nem harcolni akarok, csak normálisan élni, úgy, mint mindenki más. Tudom, ki kell harcolni, neked ez a normális, neked lételemed a harc, lehet, hogy pont ezért is szerettem beléd, lehet, hogy pont ezért akartam összekötni veled az életem, mert el akartam hinni magamról, hogy pont ugyanolyan vad és elszánt vagyok, mint amilyen te, de ahogy ott ültem a nevelőintézet kerítése mellett, meg kellett értenem, hogy gyenge vagyok, hogy nincsen erőm hozzá, nem fogom tudni végigcsinálni, nem leszek képes arra, hogy végigharcoljam Európát, csak azért, hogy úgy élhessek, mint mindenki más.
Ott ültem, markoltam a kormányt, és arra gondoltam, hogy fogom megmondani neked, hogy kész vége, feladom, eszembe jutott a doboz, ott anyám padlásán, tele a játékaimmal, amiket anyám mind nem hagyott kidobni, mikor elmentem az egyetemre, mert azt mondta, hogy majd az unokájának jó lesz, nyilván ott az a régi játékpisztoly is, eszembe jutott a fogása, a nyél gyöngyházának hidegsége, próbáltam elképzelni a gyerekünk kezében, próbáltam rávenni magam, hogy mégiscsak mondjak igent neked, mégiscsak vágjunk bele, és akkor elvettem a kezem a volánról és úgy remegtem, mint még soha életemben, és tudtam, hogy hiába minden, nekem ehhez nem lesz erőm. Kész, elmondtam.

Nem kérlek, hogy ne haragudj."

Amerikában – a Crestonban született – Sonora Smart Dodd volt az ünnep megalapításának legnagyobb kezdeményezője. Apja, a polgárháborús veterán William Jackson Smart egyedülálló szülőként nevelte fel kilenc gyermekét (a legkisebb újszülött volt, a legnagyobb 9 éves) második felesége halálát követően (1891-ben belehalt hetedik közös gyermekük születésébe). A kezdeményezés lányában azután fogant meg, hogy hallott az első anyáknapi ünnepségről, melyet Anna Jarvis alapított. Az apja szülői példája által inspirálva, Sonora úgy érezte, hogy az apáknak is járna egy saját ünnepnap. 1910-ben végül a hatóságok is a kezdeményezése mögé álltak. Az apák napjának Sonora által eredetileg tervezett dátuma június 5., édesapja születésnapja lett volna, de a hatóságok addigra nem készültek el a teendőkkel, így június harmadik vasárnapján tartották az első apák napját, és tartják ma is. Így az első apák napja 1910. június 19-én volt Spokane-ben.

A William Jennings Bryanhez hasonló személyek segítségével lett szélesebb körben ismert ez az ünnep. 1916-ban az akkori amerikai elnök, Woodrow Wilson is részt vett a spokane-i apák napja ünnepségen. William Jackson Smart 1917-ben, 77 évesen, lánya Sonora Smart Dodd házában, gyermekei által körülvéve távozott el az élők sorából. Rendkívül nagy családja volt, összesen 14 gyermeket nevelt fel (első házasságából 4, második házasságából 3 mostoha és 7 saját gyereke volt). Calvin Coolidge 1924-ben javaslatot tett, hogy a napot nyilvánítsák országos szabadnappá. Az ünnepet hivatalosan 1972-ben Richard Nixon ismerte el.