Néha apának szólít, néha Timinek
Amíg a kormány a transzneműek ellen uszít, a transzneműek élik az életüket. Gyakran teljes békében, elfogadásban.
A váratlanul jól sikerült transz előbújásokat bemutató sorozatunkban ezúttal Révai Tímeával beszélgettünk, aki negyven évesen bújt elő, és egyébként egy lövész egyesületet vezet.
VB: Beszélnél a családodról, milyen közegből jössz?
Nem volt igazán családias elfogadó légkör, mindenki magával és a problémáival volt elfoglalva, kivéve az anyai nagymamám, aki keresztény konzervatív volt és amíg élt minket is így nevelt. Illetve az édesanyám, de ő túl beteg volt sajnos ahhoz, hogy igazán tudjon velünk foglalkozni. Anyám óvodapedagógus volt, apám vállalkozó, kazánok felújításával foglalkozott. Budapest külvárosában nőttem fel.
VB: Mikor, hogyan fogalmazódott meg benned, hogy transznemű vagy? Milyen kép élt benned ekkor a transzneműségről?
Kb. ötévesen kezdett kialakulni egy kép, de nagyon sokáig tartott mire összeraktam a kirakós részeit. Nem volt kivel beszélni, nem volt kit megkérdezni. Az otthoni orvosi könyvekből annyi derült ki, hogy ez egyfajta mentális betegség és terápiával kezelhető. A barátaim, ismerőseim, családom irányából meg ugye jöttek a homofób (akkor ugye még fogalmam nem volt a különbségekről) tréfák és előítéletek. A huszas éveim elején kezdtem csak megérteni, hogy transz vagyok, de elfogadni képtelen voltam.
VB: Mikor bújtál elő a családodnak? Mit tudtak ők ekkor a transzneműségről? Hogyan fogadták?
Nagyon későn, két éve, negyvenévesen. Anyukám sajnos meghalt 21 éves koromban, így vele nem tudtam ezt soha megbeszélni. Édesapám és a bátyám kissé hitetlenkedve, "biztosan valami futó hóbort" szinten álltak hozzá, de azért alapvetően elfogadóan. Ezt szigorú struccpolitika követte, egészen két héttel ezelőttig, Facebook-profilom önazonossá tételéig. A mostohaanyum szerencsémre egy igazi támogató, vele ez könnyen ment. A kislányommal nagyon őszinte kapcsolatban vagyok/voltam mindig is, ő (most 13) ímád így is, de persze voltak kérdései :) Az exem, bár konzervatív nézeteket vall, engem azért elfogad és támogat.
VB: Na várjál. Ugyan nem te vagy az első ebben a sorozatban, aki nagyjából felnőtt gyereknek coming outol, de azért beszéljünk róla egy picit. Mit mondtál neki, hogy vezetted fel? Azt tudjuk, hogy mit mond a baráti körének, ott hogyan gyűrűzik ez tovább?
Elsőnek az exemmel beszéltem még tavaly augusztusban, hogy tudja, mi a helyzet velem. Erre kellett nekem az idő, hogy lelkileg felkészüljek az esetleges legrosszabbra (gyerek eltiltása tőlem). Picit zavarba jött, amikor megmondtam, hogy transz vagyok, de kedves volt és megértő, viszont kért időt, hogy végiggondolja hogy miként találhatom ezt a gyereknek. Ez kb. két nagyon hosszú hónap volt, már minden barátom tudta, mi van, csak a kislányom nem, szörnyű érzés volt. Végül megkaptam az engedélyt, annyi kitétellel, hogy figyelmeztessem, hogy ezért őt is bánthatják az iskolában. Ami egyáltalán nem lett igaz, az ő korosztálya teljesen elfogadó közeg. Szokásos módon jött hozzám a hétvégére, és este vacsi után mondtam neki, hogy van egy nagyon fontos dolog, amit el kell mondjak. Nagyon figyelt, hiszen ilyet ritkán hall tőlem :) Kezdésnek egyszerűen kimondtam, hogy transz vagyok, majd elmeséltem neki nagy vonalakban, hogy ez amúgy mit jelent. Szó nélkül kedvesen, figyelmesen hallgatott, majd mondta, hogy semmi baj sincs, ő már hallott ilyenről. Az iskolában is egy lány, aki fiú ruhákban jár és fiú néven szólítják, és szereti mindenki, ő meg amúgy is nagyon szeret és elfogad :)Majd mondtam neki, hogy nem biztos hogy mindenki ilyen elfogadó, engem nem bánthatnak, de őt igen. Erre azt mondta hogy „ne aggódj én megvédelek” :) Itt már picit sírtam is :)
VB: Hogy szólít?
Azt mondtam, szólítson úgy, ahogy szeretne. Néha apának szólít, néha Timinek. Szokott segíteni sminkelésben, öltözködésben, most is gyakran kérem ki a véleményét.
VB: Mennyire kellett megküzdenie a családodnak, a barátaidnak a kormánypropaganda hatásával a fejükben, szívükben? Az előbújásod eléggé egybeesik azzal, hogy szeretve tisztelt vezérünk a fél államapparátust megmozgatva keresztesháborút hirdetett a a transzlobbival szemben, hogy megvédje az óvodások nemi identitását. Ez azért adott egy vajszínű árnyalatot a történetednek, nem?
A propaganda hatásait ők máshogy érzékelték, mint én, nem is nagyon beszéltünk erről. Az exemet leszámítva mindenki a demokratikus vonalat képviseli a családban, így nekem ebből nem volt konfliktusom a családtagokkal.
VB: És a közeli barátaid? A tágabb környezeted? Iskolatársak, szomszédok?
Legelsőnek a legközelebbi legjobb barátomnak mondtam el, egy, a döntésképtelenségről, a másoknak megfelelni akarásról szóló vita kellős közepén. Ő annyit reagált hogy „na végre őszintén beszélgetünk." Fantasztikus érzés volt :) Igazán atrocitás nem ért, a maga módján mindenki jól fogadta, és vannak, akik kifejezetten támogatóan állnak hozzám.A közeli barátaim sokszor mondták, hogy most értettek meg csak dolgokat múltbeli eseményekből, és csodálkoznak, hogy bírhattam eddig.Lettek, akik most közelebb állnak hozzám, mint bármikor. Nyilván van olyan is, akivel nem közöltem közvetlen, tudja ugyan, de semmit se reagált. Egy ismerősöm emailben elköszönt tőlem.A sportlövészklubban, ahol immár húsz éve tevékenykedem, a kollégák mind elfogadóan álltak hozzám, a vendégek meg szépen lassan észreveszik és szokják a változást.Alapvetően a klubban sportosan öltözködöm, és mivel alig 7 hónapja vagyok hormonterápián, ennek a hatásai most kezdenek az avatatlanok számára (klubtagok) is láthatóak lenni. Persze a festett körmök, a fülbevalók (picik, hogy a fülvédő nem nyomjon) és szempillaspirál, pici rúzs már egy éve elkísérnek a munkába :)
VB: Kellett-e a barátaidnak konfliktusokat vállalniuk miattad? Ha igen, akkor hogy oldották meg? Hogyan élték meg a transzfób népszavazást?
Olyan volt, hogy rá kellett szólni valakire, aki a hátam mögött butaságokat mondott rólam. De komoly konfliktust nem kellett szerencsére eddig senkinek sem elszenvednie miattam.Nyilván a komfortzónájukból ki kellett lépniük olykor a barátaimnak is, amikor pl. kértem, hogy kísérjenek el valahova, mert féltem egyedül, vagy amikor sok év ismeretség után újra bemutatkoztam.Itt mindenki tudott egy kicsit segíteni, volt aki a kozmetikusának mutatott be, volt, aki a körmösének, és volt aki elkísért az első éjszakai klubozásomra. Ez utóbbi volt talán a legcukibb. A legjobb barátom, kollégám jött értem autóval megbeszélt időpontban munka után. Amikor megérkezett, én gyorsan kisurrantam a lakásomból és behuppantam a kocsiba, látta, milyen ideges vagyok, és ő is zavarban volt, de rögtön meg tudott nyugtatni egy laza “csinos vagy bébi, ne aggódj” mondattal :) Miután megérkeztünk ő ment tovább, és amikor éjfél felé felhívtam, ő pontasan érkezve jött értem és hazavitt. Utazás közben elmeséltem, hogy milyen kedves és közvetlen volt mindenki (LMBTQ-barát klub volt nyilván), ő végig biztatott, hogy csak menjek tovább az utamon és mondta hogy mennyire látszik, hogy boldog és felszabadult vagyok. :)
Most már az is kezd természetes és rendszeres lenni számomra, hogy időnként a barátaim átjönnek beszélgetni, vagy én megyek el „önmagamként” baráti összejövetelekre. A népszavazást nagyjából egységesen a legtöbb barátom és ismerősöm eleve rossznak tartotta, de senki nem érezte azt közvetve sem, amit én, hogy politikai célpontot csinálnak egy amúgy is kiszolgáltatott kisebbségből.
VB: Sokan gondolják, hogy 30-40 évesen már “késő” előbújni, te pedig 40 évesen vágtál bele a tranzícióba. Mit gondolsz erről?
Sosem késő, ebben 100%-ig biztos vagyok.Nekem most jött el a céltudatosság, a “van értelme az életemnek” érzés, persze lettek új, nagy kihívások, problémák, de ezek végre az enyéim. Ahogy az ember elnyomja önmagát, az érzéseit, az csak rosszabb tud lenni.Jó eséllyel az elmúlt pár évben a kislányom iránt érzett szeretet és kötelességtudat tartott csak az élők sorában. Kifelé ez gyakran nem is feltűnő a környezetünk számára.
VB: Mit gondolsz a passingról mennyire fontos neked? (Passing: amikor az emberen nem látszik transz volta, így tud felszívódni a társadalomban.)
Fontos egy adott pontig, és eleinte ez talán mindennél fontosabb volt, de már nem az. Ahogy a környezetem, úgy én is egyre inkább elfogadom magam, természetesebb, boldogabb és kiegyensúlyozottabb vagyok. Ezt sokan észre is veszik, ami nyilván nagyon jól esik. Ez szerintem pont olyan, amit nem lehet sürgetni, el kell fogadni, hogy a tranzíció, a belső átalakulás itt szó szerint értendő :)
VB: Mi a legkedvesebb transzneműséghez kötődő élményed?
Szerencsére van több is az elmúlt évből, de talán a mostani választások, ami a legfrissebb ilyen élmény. Elmentem szavazni, ami ugye az igazolványok átnyújtásával jár, egy hölgy volt a teremben aki messziről rögtön hatalmas mosollyal fordult felém, ami nyilván eleve jól esett. Ahogy sorra kerültem és odaadtam az igazolványomat, támadt egy kis zavar, de kedvesen és gyorsan továbbléptünk és mehettem a fülkébe szavazni. Az még külön jól esett, hogy az egyik hölgy még visszakérdezett "esetleg nem Zoltánné ?" Az egész eleve nagyon emberséges, pozitív, jó élmény volt, de ez külön feldobta a napomat :)
VB: Hm, nem gondoltam volna, hogy egy transzneműtől pont a transzfób népszavazás lesz az egyik kiemelt kellemes élmény. Reméljük a népszavazás kiagyalói olvassák ezt a beszélgetést. Mi az, ami a tranzíciódban nehezen ment, amit megszenvedtél?
Az első lépések mindig, és van sok ugye. Az első alkalom pszichológusnál, az első beszélgetés sorstársakkal, az első coming out, az első séta, plázázás, az első élmény egy szórakozóhelyen (nyilván LMBTQ-hely volt), az első út az orvosomhoz, az első hivatali ügyintézés. Minden ilyen lépés külön súllyal és fontossággal bír, hiszen ezektől rettegtem az életem nagy részében és elképzelhetetlenek tartottam, hogy egyáltalán megtörténhetnek. Még mindig bőven érzem a sima hétköznapi dolgoknak a nyomását. Idő és kitartás kell, az elszántság szerintem az első coming outtal megjön, ami ugye önmagunknak szól a leginkább.
VB: Mit gondolsz, min múlik a környezeted jó fogadtatása?
A jó fogadtatás szerintem a megértésen alapszik. Az, hogy kit mennyire gondolunk nyitottnak, nem annyira mérvadó a tapasztalataim alapján. Több olyan ismerősöm is elfogadóan viselkedett, akiből ezt sosem néztem volna ki, mert nyíltan erős negatív véleménnyel viseltetett minden LMBTQ-témával kapcsolatban, és nagyon konzervatív volt. De ez mind nem számít, ha amúgy szeret, akkor így is fog. Esetleg időre van szüksége. De azt szoktam mondani, hogy ha én is harmincöt évig emésztettem a kérdést, szívesen adok pár hónapot a feldolgozásra másnak is:)
VB: Tudjuk, hogy bőven, bőven vannak olyan transz tapasztalatok, amik sokkal rosszabbak a tiédnél. Nekem is többen mondták, hogy emiatt inkább nem kéne beszélni a jó esetekről. Te miért jelentkeztél erre az interjúra, pár nappal a választások után?
Azt gondolom, minél színesebb képet kell felmutatni, hogy az emberek láthassák, nem működnek az előítéletek. De a legfontosabb hogy beszélni kell, és nem félni, akkor talán kevesebben nőnek fel úgy, ahogy én: hazugságban és félelemben.
