Fajt Alex: Örülök, ha én jutok eszébe valakinek a transzneműségről
A TikTok-on a pár perces videók között lapozgatva könnyen ráakadhatunk Fajt Alexre, aki mérhetetlen türelemmel magyaráz a transzneműségről. Olyan kérdésekre is kedvesen, barátságosan felel, amiktől ártatlan szemlélődőként elpirulhatunk. Mondataiból kisejlik, hogy testközelből ismeri a témát.
Fajt Alexandraként az Éjjel-nappal Budapest című műsorban ismerhették meg a tévénézők. A sorozattal egy időben coming outolt mint leszbikus, majd 2018-ban YouTube-csatornájára Transznemű vagyok címmel töltött fel egy videót. Az elmúlt időszakban a karantén óta egyre nagyobb figyelemnek örvendő TikTok platform hozta el számára a széles körű ismertséget. Videóiban főként a transzneműségről beszél, ám kevésbé avatja be az embereket életének egyéb területeibe. Miért?
Sokkal több van bennem, mint az, hogy transznemű vagyok, és TikTok-videókat készítek, de valóban ez a legfőbb tényező, ami átjön az embereknek velem kapcsolatban. A transzneműségem ténye hozzátartozik az identitásomhoz, de nem ez fedi le teljesen. Azért nem tárom a nyilvánosság elé, hogy ezenfelül mi van még bennem, mert úgy érzem, hogy az emberek leragadtak ennél a ténynél, és istenigazából ez érdekli őket velem kapcsolatban, nem az, hogy néha belemártogatom magam a művészetbe vagy bármi egyéb.
Nem lehet, hogy ez egy kivetített félelem? Láttam, hogy feltöltött egy arrabiata receptet, úgy tűnt, még azzal is meg tudta mozgatni a követőit.
Az csak azért volt, mert nagyon sok komment érkezett a videó alá, az aktivitás pedig megnöveli az elérést, ezért robbant akkorát. De osztottam már meg korábban művészeti projektem, ami például nem ért el sok embert, igaz, azt Instagramon tettem, nem TikTokon. De az általános tapasztalatom, hogy ha arról beszélek, milyen magas vagyok, abból lesz bombasztikus videó, mert egyszerűen ez érdekli az embereket. Mintha a felszín sokkal fontosabb lenne. Így ehhez alkalmazkodom a közösségi platformokon, magamban pedig megélem a mélységeimet.
Mi a „civil” munkája?
Teljesen hétköznapi munkám van. Sokan arra tippeltek, hogy az onlyfansen keresem a kenyerem, és hasonló erotikus munkáim vannak. Sajnálom, ha ezzel csalódást okozok, de nem így van. Egy hotelben dolgozom. Hétköznapi ember vagyok, csak közben egy olyan dolgot képviselek, ami messze van a hétköznapitól.
A YouTube-csatornáján fenn hagyta azokat a videókat is, amiket még Alexaként publikált.
Nem szeretném letagadni a múltam, azaz Alexa létezését. Innentől kezdve is beszélni fogok arról, hogy milyen érzés volt lányként létezni, hiszen ez gyökeres része annak, amilyen vagyok. Szerintem ez kívülről nézve az emberek számára is érdekes, illetve nekem is jó látni, hogy már nem az az ember vagyok, aki akkor voltam.
Ki volt az az ember?
Egy végtelenül dühös, végtelenül utálatos alak, aki sosem volt megelégedve magával és az életével, szuicid gondolatok kísértették, így gyógyszerek és drogok használatába menekült. Nem tudom, hogy miként tudtam úgy élni, ahhoz képest most sokkal kiegyensúlyozottabb, boldogabb vagyok.
Mert korábban nem érezte magát azonosnak a születési nemével?
Igen. Amit nem ismerünk, az sokszor félelmetes.
2018-ban rakta ki az első videóját férfiként. Azóta hazánkban volt pár törvénymódosítás, ami hatással van a transzneműek életére. Milyen változásokat tapasztalt az elmúlt években?
Jobban érdekli az embereket a téma, de szerintem inkább azért, mert balhéra vagy drámára kíváncsiak. Negatív kommentek nem érkeznek, vagy ha mégis, elenyésző számban, de ott is érzem mögöttük a nem tudást. Soha nem ítélem el a negatív kommentelőket, mert tudom, hogy ez nem nekem, hanem róluk szól. Sokszor tartok önreflexiót, régen biztosan másképp reagáltam volna ezekre a megnyilvánulásokra, de már önazonos vagyok magammal. Viszont nyitottak az emberek arra, hogy többet tudjanak, ami szuper, mert a tudás tényleg hatalom. Örülök, ha én jutok eszébe valakinek a transzneműségről. Szerintem kellőképp próbálom edukálni az embereket, végtelen a türelmem, és pont ezért századjára is hajlandó vagyok megválaszolni minden, akár elsőnek butának tűnő kérdést is. Ha már tudnak valamit vagy valakit kötni ehhez a definícióhoz, akkor a következő transznemű embernél, aki szembejön velük, már nyitottabbak lesznek.
Az a vágyam, hogy a transzneműség ténye egyenértékű legyen azzal, hogy szőke vagy barna a hajam, és ne egy olyan jelzőt takarjon, amitől valakinek megváltozik a véleménye a személyemről. Az persze elkerülhetetlen, hogy az emberek, akár tudat alatt is, de elkezdjenek olyan dolgokat nézni rajtam, ami nőiesebb, ám azt nem szeretném, ha ez indokot jelentene arra, hogy hibát keressenek bennem, vagy ez alapján vonjanak le rólam következtetéseket.
A transzneműek a leghalkabbak
A transzneműségről mindenkinek van egy érzelmektől fűtött véleménye, ami automatikusan képes bezárni az embereket. Milyen eszközökkel lehet mégis utat engedni az egészséges információáramlásnak?
Nem maradt sok eszköz, szinte mindent felégettek, amivel normális párbeszédet lehetne indítani. Szerintem azt lehet csinálni, hogy a transzneműeket emberközeli szituációkba helyezzük. Azért szeretem a médiamegjelenéseket, mert láthatod, hogy egy normális ember vagyok. Az Eufóriában foglalkozunk azzal, hogy az egyik színésznő transznemű? Nem. Tudjuk róla, de nem ez a lényeg, hanem a tehetsége és a karakter, akit játszik. A transzneműek a leghalkabbak a magyar LMBTQ-közösségben, akik szeretnének beolvadni a társadalomba, mégis őket emelték most ki, méghozzá negatív megvilágításban. Mindig elfelejtjük az emberi tényezőt. Nem az identitásunk és a szexuális orientációnk határoz meg minket, ahogy senkit sem.
A tavaly nyáron bevezetett gyermekvédelmi törvény tiltja a homoszexualitás és a nemváltás népszerűsítését és megjelenítését. Mivel pontos definíció nincs arra, hogy ez pontosan mit takar, engedje meg, hogy megkérdezzem. Nem érezte úgy, hogy azzal, ha önmagáról mesél, megsértheti ezt a paragrafust?
Sokat gondolkodtam azon, hogy én lényegében bűnözővé váltam csupán azért, mert ebben a témában edukálok. Várom, hogy valaki egyszer adjon legalább egy épeszű magyarázatot arra, hogy ez miért és kinek jó. A transznemű emberek öngyilkosságának statisztikái még egy olyan országban is rémisztően magasak, ahol elfogadóbb a légkör. Több olyan ismerősöm van, akik anyagi vagy egyéb okokból kifolyólag nem tehetik meg, hogy külföldre költözzenek, félelmetes belegondolni abba, hogy milyen más módszereik maradnak a menekülésre, főleg, ha egyre kevesebb fórumon lehet beszélni a témáról.
Viszont ezzel párhuzamosan egyre több dokumentumfilm, film és előadás foglalkozik a kérdéssel.
Jó dolog, ha a művészeti ágak feldolgozzák ezt a témát, de azért legyünk reálisak. A kultúrán keresztül nem lehet eljutni mindenkihez. Sőt, ugyanazt a közönséget érjük el, újra és újra.
Mesélne kicsit a Man Up! címet viselő projektjéről?
Tavaly nyáron készítettem ezt a kísérleti projektet a hároméves tranzíciómra. A folyamat mentális, lelki és testi aspektusait szerettem volna ábrázolni. Olyan dolgokat mutattam meg, amik tabunak számítanak. Legyen az a hormonom vagy szimplán a testem. Mivel ez utóbbi nem olyan, amilyennek szeretném, az, hogy alsónadrágban és trikóban mutassam meg magam, egyértelmű kirándulás volt a komfortzónámon túl. Mégis fontosabbnak éreztem, hogy az emberek ilyet is lássanak, hiszen sok kérdés él a fejekben arról, milyen lehet egy transznemű. Ezenkívül szerettem volna a feminin energiáimat is belevonni. Miután elkezdtem a hormonterápiámat, sokáig maszkulin voltam. A társadalomnak van egy képe arról, milyen lehet egy férfi. Kicsit meguntam, hogy úgy éljem meg a férfiasságomat, ahogy azt elvárják, tehát egy idő után nem elnyomtam magamban, hanem ellenkezőleg: elkezdtem felszabadítani a feminin energiáimat. Lánynak születtem. Ha ezt elfogadom, be tudom magamba forgatni, meg tudom élni. Ma már, ha azt mondják, hogy szép vagyok, nem arra gondolok, hogy csak a lányok lehetnek szépek. Minden ember más, és minden férfinak vannak női és minden nőnek vannak férfienergiái. Szeretnék még ebben a témában alkotni, azt érzem, megtaláltam a művészetem inspirációját. Csak időm lenne több.
Szükségesnek gondolja, hogy beszéljen ennek az élethelyzetnek az árnyoldalairól is?
Mindenképp. Mikor elkezdtem a tranzíciómat, senkitől nem kaptam semmilyen információt. Saját magam kutattam fel a témában az összes cikket és videót, mert arról senki sem beszélt, hogy például mennyire normális, ha szörnyen rosszul vagyok a hormonoktól. Ezért is tartom fontosnak a social jelenlétem, mert a jövő generációjának már egy fokkal több elérhető információ áll majd rendelkezésére. De szeretnék mélyebben beszélni ennek a folyamatnak a negatív aspektusairól, csak ez számomra újfent egy komfortzónából való kilépést jelent, mert ehhez nagyon fel kell fednem és ki kell adnom magam egy olyan közegnek, ahol nem biztos, hogy támogatásra lelek.
Mit jelent pontosan ez a támogatás?
A hozzáállást, hogy ha nem is értik ezt az egészet, mégis elfogadják. Nem kell megérteni, hogy én miért akartam nemet változtatni. Azt kéne nagyon sok embernek felfognia, hogy ha megérti az okokat, attól nem lesz jobb vagy rosszabb az élete, de ha nem érti, viszont elfogadja, attól az enyém jobbá válik.
Spoilerezem magam
Elég sok személyes információt oszt meg magáról. Nem származott ebből hátránya az élet egyéb területein?
Ami miatt kicsit bánom, az az ismerkedés. Olyan érzés, mintha spoilerezve lennék saját magam által. Nem nagyon ismerkedtem még olyan emberrel, aki nem látott legalább egy pici részletet a tartalmaimból, pedig jó lenne egyszer a saját szavaimmal, szemtől szemben elmesélni valakinek a történetem. De ezenkívül semmi előny és hátrány nem ér. Ám mindenképpen megéri csinálni ezt az egészet a visszajelzések alapján, és mert azt érzem, hogy igenis van haszna. Sok embernek tudtam hatással lenni az életére, akár csak úgy, hogy bár korábban nem voltak elfogadók, mára már nyitottabbak a témában.
A munkahelyén sem okozott problémát a közösségimédia-jelenléte?
Körülbelül két hónappal ezelőttig azzal sem voltam tisztában, hogy a kollégáim tudják rólam, hogy transznemű vagyok. Soha senki nem utalt rá. Mindig úgy kezeltek, mint egy férfit, sosem éreztették velem, hogy kevesebb vagy más lennék. Aztán egyik reggel megszólalt egy kolléganőm, hogy látta az előző nap feltöltött videóm. Teljesen ledöbbentem. Kiderült, hogy többen is követnek, és rendszeresen figyelik a tartalmaim.
Többször nyilatkozta, hogy az édesanyja nem reagált túl jól a második coming outjára. A médiamegjelenések és a videói hatására változott esetleg a viszonyuk?
Mondjuk úgy, hogy anyukámhoz ezek nem érnek el, vagy nem ilyen intenzíven. Nem tud a médiamegjelenéseimről, sem a tartalmaimról. Ő csak Mária Rádiót hallgat, nagyon a vallás felé fordult. Nem igazán hall rólam, ha mégis, azt személyes csalódásként és szégyenként értékeli. Sajnos nem rendeződött a kapcsolatunk, és nem is látom, hogy ez valaha pozitív irányba változhat. De ezt már teljesen elfogadtam, ha keres, meghallgatom a dolgait. Itt jön vissza – csak most az én oldalamról –, hogy nem értem, de elfogadom. Nem próbálom meggyőzni, hogy szeressen.
Szintén többször nyilatkozta, hogy érdekli a színészet, de nem érzi, hogy transzneműként lenne helye a szakmában. Nem lehet, hogy az is olyan prekoncepció, mint az, hogy a művészibb tartalmai nem érdeklik a követőtáborát?
Nemrég határoztam el, hogy belevetem magam a castingok világába. Lehet, hogy ez a félelem tényleg csak a fejemben létezik, majd kiderül. De nem látok erre túl sok példát.
Talán pont azért, mert mindenkiben ott él ez a félelem.
Lehet. Túlságosan is meghatározza az életünket a félelem. Az igazság az, hogy kiöregedtem a színészetből, a forgatások talán még nyitottak lehetnek számomra, végül is most élem a második pubertás koromat. De mindenképp kipróbálom magam, és majd adok visszajelzést, hogy hogyan sikerült.
