Ott vagyok szoknyában, Hello Kitty-s pólóban, fiúnévvel egy full lányosztályban
A transzneműség Magyarországon máig hatalmas tabunak számít, a mindennapokban elfogadhatatlanul nehéz helyzetben vannak, akiknek az a sorsa, a megélése, hogy nem a megfelelő testbe születtek. A jelenlegi törvényi szabályozás tiltja, hogy nemet és ezzel együtt nevet váltsanak. Anna név nélkül mesélte az Indexnek élete és megpróbáltatásai történetét, mi történik akkor, ha nő vagy, de a papírjaidon egy férfinév szerepel. Azért név nélkül, mert így is bántották már elegen, és ő nem magára, hanem a problémára szeretné felhívni a figyelmet.
Anna egy feltűnően csinos, stílusos, szőke, kék szemű, finom jelenség. A maga húsz évével nem vágyik másra, mint a vele egykorú magyar lányok többsége: munkára, önálló egzisztenciára, egy saját kis otthonra és persze egy boldog párkapcsolatra. Plusz egy kiscicára. Ezekben ami jelenleg megakadályozza, hogy a személyi igazolványában a Neme/Sex részhez FÉRFI/M van írva, és egy férfinév szerepel benne, a lakcímkártyáján pedig a személyi szám nem kettessel kezdődik.
„Tavasszal, mikor ezerrel tombolt a második járványhullám, és minden kórházban, egészségügyi intézményben égre-földre egészségügyi dolgozókat kerestek, jelentkeztem segédápolónak az egyik fővárosi Covid-osztályra, de még oda sem vettek fel. Sutyorogtak, zavartan egymásra néztek, majd végül közölték az állásinterjú után, hogy az irataim miatt nem tudnak alkalmazni. Ez a személyidolog gyakorlatilag minden területen megnehezíti az életemet, legyen szó álláskereséséről, lakhatásról vagy egyszerű, hétköznapi ügyintézésről.
Korábban volt olyan is, hogy jelentkeztem egy belvárosi életmódközpontba, ahol a sikeres próbanap végén közöltem a szerződéskötésnél, hogy van egy kis gond a papírokkal, mire a tulajdonos úriember kijelentette, no problem. Csakhogy hamarosan kiderült, a no problem azt jelenti, hogy mindenféle perverzségeket kért volna tőlem az ágyban, köztük azt, hogy én vegyem át a férfiszerepet. Erre mondtam, hogy ne haragudj, de nem. Haza sem értem, már küldte az üzenetet, hogy »sajnálom, Anna, a holnapi munkakezdés nem lesz alkalmas«, majd kapásból letiltott.
Egy szintén belvárosi call centerben, ahová felvettek, a HR-es fiú és az üzletvezető mondták, semmi baj, csak csináljam a munkámat, a dolgot egyébként meg ne reklámozzam, ők sem fogják. A menedzserhölgy, akinek az irodájában dolgoztam, és látta a papírjaimat, ő viszont nem tudott lakatot tenni a kis szájára. Onnantól rendesen kaptam az ívet a közvetlen munkatársaktól, hogy melyik WC-t használjam, voltam-e már csajjal, és ismerem ezt vagy azt a buzit? Másnapra annyira elfajult a helyzet, hogy fel kellett állnom, amikor kitalálták, az ügyfeleknek mutatkozzak be az eredeti nevemen.
Mintha egy ügyfélszolgálatnál nem lenne teljesen mindegy, hogy nő vagy férfi veszi fel a telefont. De rengeteg történetet tudnék még mesélni kezdve azzal, hogy hány HR-irodában nevettek ki és hívnak vissza azóta is, miután azt a módszert alkalmaztam, hogy már a legelején őszintén bevallottam, mi a helyzet. Azt, hogy transznemű nő vagyok, akinek azért szólnak más névre az iratai, mert az átalakulás folyamat, de higgyék el, szorgalmas, jó munkaerő leszek. Az egyik élelmiszerüzletben, ahova jelentkeztem, az volt a szöveg, hogy nem tudnak nekem külön öltözőt biztosítani.
Hogy meg tudd élni magad
Amióta az eszemet tudom, én lány vagyok. Viszont a kelet-magyarországi kis faluban, ahonnan származom, nem tudták ezt kezelni. Emlékszem, már az óvodában is kis csajos voltam, babáztam, ahol persze voltak bunkó gyerekek, akik beszólogattak, például buzi malacnak csúfoltak, mert szerettem a kisállatokat. Az első nap az iskolában szintén egy életre beégett, mikor Katika néni, az osztályfőnököm állt mellettem, és mondta a napközis tanár néninek, hogy valami nem stimmel ezzel a gyerekkel. Ő egy korlátolt típusú nő volt, aki sosem találkozott ilyesmivel.
Anyukám mindig is teljes mértékben a lányaként kezelt. Igazi barátnő-anyuka volt, akivel együtt is mentünk bulizni, mikor tizenéves lettem. Kicsi koromtól kezdve nőiesebb voltam nála, én választottam ki neki a ruhát, csináltam a sminkjét, a fizuráját. Anyukám egészen 19 éves koromig kiállt mellettem, ha kellett, megvédett, mígnem lett egy élettársa, aki ellenem fordította. A pasas, aki szintén nem tudott velem mit kezdeni, meggyőzte, hogy szégyent hozok rá, és miattam vannak ilyen meg olyan gondjai. Így anyukámmal három éve teljesen megszakadt a kapcsolatunk.
Apu állandóan erőszakos volt velem, és sosem ismerte el az érdemeimet. Próbált folyton a falubeli parasztgyerekekhez hasonlítani, hogy miért vagyok a konyhában, miért nem vágom inkább a fát, és hajtom a lovas szekeret. Következetesen fiamnak szólított, és azon a néven hívott, ami nekem nem nevem, csak rám van kényszerítve. Azt mondta, járjak rendes fiúruhában, mert megszégyenítem, leégetem őt a falu előtt. Később, mikor már kamasz voltam, történt olyan is, hogy fogta, kidobta az utcára, vagy egyszerűen elégette a ruháimat és a sminkcuccaimat.
Az iskolában is folyamatosan bántottak a gyerekek, felpofoztak a WC-ben, vagy kizavartak az öltözőből. A helyzet különösen azután vált tarthatatlanná, hogy kilencévesen elkezdtem női ruhában járni, ami miatt rendszeresen hazaküldtek. Tízéves koromban végül kidobtak az iskolából, és magántanuló lettem. A nagy fordulat akkor történt, amikor 12-13 éves lehettem, és megláttam a tévében Novák Angélát, aki beszélt a transzneműségéről és az átalakulásáról.
Akkkor tudtam meg, hogy egyáltalán van neve a jelenségnek, a tudatnak, az állapotnak, amiben a kezdetektől létezem.
Egészen addig azt hittem, nincs más választásom, mint várni a csodára, arra, hogy egyszer csak újjászületek nőként, már a megfelelő testben. Viszont amikor megtudtam, hogy ezt meg lehet oldani, anyukámmal hamarosan felkerestük a legközelebbi nagyvárosi gyerekpszichiátriát, ahol nem igazán tudtak mit mondani, értették is, meg nem is. Így jobb híján leginkább csak azt javasolták, hogy várjak 18 éves koromig, és utána vegyem fel a kapcsolatot a Semmelweis Egyetem pszichiátriájával, ahol remélhetőleg majd tudnak segíteni.
Közben teltek-múltak az évek, magántanulóként befejeztem az általános iskolát, és beiratkoztam a helyi könnyűipari szakiskolába fodrásztanulónak, ahol elég furcsán vette ki magát, hogy ott vagyok farmerszoknyában, Hello Kitty-s pólóban, hosszú szőke hajjal és fiúnévvel egy full lányosztályban. Ezerrel ment a bulizás, a smink, a köröm, műszempilla és persze a pasizás, amiből én sem akartam kimaradni. Főleg, hogy a suli tele volt helyes pincér és villanyszerelő szakos fiúkkal.
Nekem is lett fiúm, aki eleinte nem tudta, majd amikor kiderült, elkezdett bosszút állva lejáratni.
Utána már nem úgy álltak hozzám az iskolában. Például nem járhattam, amiben akartam, csak bő fekete farmerben és pólóban mehettem gyakorlatra. Fél évig bírtam, otthagytam az iskolát, úgyhogy ugrott az az évem. Utána császkáltam, nem találtam a helyem, össze voltam törve, majd 16 éves koromban beiratkoztam dekorkozmetikus szakra, de ott sem bizonyultak nyitottnak, elfogadónak. Aztán egy idősebb barátnőm, aki egy szórakozóhelyen táncikált, engem is bevitt az éjszakai életbe. Elkezdtem én is dolgozni abban a bárban, ahonnan már jött a pénz, és alakultak kapcsolatok.
És akkor sugar baby lettem, egy olyan úriemberé, akinek az édesapja egy maffiózószerű, mondjuk úgy, befolyásos személy a környéken. Tőle kaptam egy nagyobb összeget, hogy legyen végre egy szakma a kezemben, így iratkoztam be egy sminkes szakiskolába, amit el is végeztem. Mikor betöltöttem a tizennyolcat, felkerestem azokat a szakorvosokat, akiknek van jogosítványuk arra, hogy transzneműségről adjanak szakvéleményt, arról, hogy nemváltásra van szükséged ahhoz, hogy meg tudd élni magad. Az urológus köztük azt igazolja le, hogy a nemi szerved ép és átalakítható.
Ahogy közel 200 ezer forint kifizetése után kezemben volt az összes szakvélemény, ezeket becsatolva egyből be is adtam a kérvényt az Emmihez, hogy nemváltást kérek, amiről elvileg hat héten belül határozatot kellett volna hozniuk, hogy elfogadták vagy nem. Ha zöld utat kapsz, mert nemet válthatsz, elmész az anyakönyvvezetőhöz, aki átírja a nemedet és a nevedet, és akkor okés vagy, élsz boldogan. Velem ehhez képest az történt, hogy hiába telefonálgattam, nem haladt az ügy, máig nem értem, hogy mit ültek annyit a kérvényen, amit kötelességük lett volna elfogadni.
Közben ettől a bizonyos úriembertől, akinek a sugar babyje voltam, kaptam egy nagyobb összeget, hogy el tudjak menni ahhoz a jó nevű, tudomásom szerint egyetlen olyan magyar urológusspecialistához, aki végez nemátalakító műtéteket. Ő hosszas elbeszélgetés és kivizsgálás után 2020. március 18-ra tűzte ki a beavatkozás időpontját, mert tartott annyira csajnak, hogy ezt megcsinálja nekem. Majd mindenki emlékszik, március 15-én, az első hullámban Orbán Viktor bejelentette, hogy a koronavírus miatt hétfőtől minden lezár, így ugrott a műtétem.
A műtéttől azt várom, hogy testileg okés legyek, ami azt jelenti, hogy a lábam közt végre az lesz, aminek lennie kell. Ilyenkor nagy vonalakban az történik, hogy lerövidítik a húgycsövet, eltávolítják a nem kívánt részeket, és egy esztétikai megoldással a megmaradt bőrből kialakítanak egy puncit, amivel tudsz pisilni és szexuális életet élni. De ez engem különösebben nem is érdekel.
AZ VISZONT ANNÁL INKÁBB, HOGY 2020 MÁJUSÁBAN MEGSZAVAZTÁK AZT A BIZONYOS 33-AS PARAGRAFUST, AMELYIK MEGVÁLTOZTATHATATLANNÁ TESZI A SZÜLETÉSKORI NEMET AZ ANYAKÖNYVEDBEN.
Vagyis nem elég, hogy a műtét elmaradt, a kormány még törvényt is hozott arról, hogy nekünk, transzneműeknek Magyarországon tilos hivatalosan nemet és ezzel összefüggésben nevet váltani. És ezzel el is lehetetlenítették az életünket. Amikor a kormányhivatal erre hivatkozva visszadobta a kérvényemet, azonnal pert indítottam, mert aki a törvény előtt adta be, annak kötelesek lennének megadni. A bíróság hiába nekem adott igazat, az anyakönyvvezető erre úgy reagált, hogy ő nem tudja, milyen papírokat kellene elfogadnia, és visszaküldte a bíróságra, ahol azóta is ülnek az ügyemen.
Közben februárban felköltöztem Budapestre, ahol ismerősök révén találtam munkát egy apartmanos cégnél, de közben takarítottam magánlakásoknál is. Majd a Covid miatt tavaly február 15-én kiadták az összes Airbnb-lakást, ahol én is dolgoztam, és hirtelen ott álltam munka nélkül. Vissza kellett könyörögnöm magam vidékre apámhoz, mert anyámhoz nem mehettem. Apámmal viszont egy hétig bírtuk elviselni egymást, ezért kikerültem az utcára. Jelenleg egy munkásszállószerű helyen lakom a fővárosban, és most amiből élek, az leginkább a szerencse. Takarítok, ahol tudok.
Boldogan, nőként, egy normális életet
A nőkkel azonnal megtalálom a hangot. Persze köztük is van, aki kigúnyol, hogy minek akarok én nő lenni, a mi sorsunk sokkal nehezebb. Nemegyszer lenéznek, gyengének tartanak, könnyebben bántanak. Igen, nőnek lenni nehezebb, de mit tegyek, ha nő vagyok? Ráadásul olyan, akitől általában tartanak a férfiak, mert tükröt tartok eléjük. Közel kerülni hozzám többnyire azt jelenti számukra, hogy biztosak lehetnek-e magukban, a férfiasságukban, a szexuális identitásukban. A férfi, aki megtudja ezt rólam, és beszól, kinevet, neki nem velem van gondja, hanem saját magával.
Hogy bírtam ezt a sok bántást, ami a felnőttkorig és máig elkísért? Nagyon nehezen. Volt idő, amikor csak a nyugtatók tartottak egyben. Sokan máig nem tudják, hogy a transzneműség nem választás kérdése, ezért a legrosszabb mindig is az volt, hogy nem értenek meg, nem fogadnak el, nem létezhetek nőként egy közösségben. Gyakorlatilag azért szorulok minden értelemben a társadalom perifériájára, mert nekem ezt dobta a gép, a genetika, amiről nem tehetek. Őrjítő most ez a bizonytalanság, hogy egyik nap még dolgozhatok, másnap ki tudja, mi lesz.
A legnagyobb törés mégis, hogy anyukám magamra hagyott. Persze őt is megértem, hogy egy alkoholista, agresszív férj után, aki nem törődött vele, aki mellett nem érezhette magát nőnek, most elsősorban az új párjának akar megfelelni, aki elidegenítette tőlem. Ezt az egészet csak úgy tudtam végigcsinálni, hogy a remény mindig is ott volt bennem, hogy egyszer eljutok a műtétre, átírják az irataimat, találok munkát, legyen az egy recepción, pultozás, takarítás, irodai adminisztráció, bármi, mellettem is lesz végre egy férfi, és élhetek én is boldogan, nőként egy normális életet.”
