Ugrás a tartalomra
x

MEGMENTETTE A NYUGATI CIVILIZÁCIÓT, AMI AZTÁN HOMOSZEXUALITÁSA MIATT A HALÁLBA HAJSZOLTA

„A mi hazánk csak temetni tudja a nagyjait, megérteni nem” – hangzott el az azóta is sokat idézett mondat egy magyarországi temetésen. Lehet, hogy nem pont így mondta, és az sem biztos, hogy kiről (egyesek Rajk Lászlóval, mások Nagy Imrével, megint mások Bajcsy-Zsilinszky Endrével mesélik a történetet), de nem is fontos. Nem Magyarország-specifikus jelenség, hogy a többség megvetéssel, undorral vagy pusztítással reagál arra, ami számára érzelmi, intellektuális vagy erkölcsi okokból felfoghatatlan. De míg a fejlett demokráciák a kisebbségek jogainak érvényesítéséért küzdenek, a magyar parlament a múlt héten olyan törvényt szavazott meg, ami tovább erősíti a kirekesztést, és a történelem legsötétebb korszakait idézi.

Hadd meséljek el egy történetet. Egy kisfiú történetét, aki már gyerekkorában is csodálatos gondolkodó volt; aki fiatalemberré cseperedve korszakos zsenivé vált; és aki férfikorba lépve az egész euroatlanti civilizációt megmentette egy a másság elpusztítását zászlajára tűző, pokoli rendszertől. Tudományos munkásságának hatását ma, csaknem 70 évvel a halála után a legnagyobb tisztelettel emlegetik.

A szabad világ, aminek a megmentéséért a kisfiú olyan sokat tett, nemhogy meghálálta volna, amit tett, hanem kegyetlenül megtorolta, amiről nem tehetett: homoszexuális volt.

A különc zseni harca a rendszerrel

Alan pontosan 109 évvel ezelőtt, 1912. június 23-án született Londonban. Kiskorától fogva különc volt. Gyerekként nem érdekelte a játék, nehezen barátkozott, de szenvedélyesen vonzódott a kémiai kísérletekhez, a sakkhoz, a titkosíráshoz, a térképekhez, a családfakutatáshoz, és általában a tudományhoz. Ha szüleit és testvéreit meg is hökkentette Alan sajátos észjárása, nem ítélték el érte. Ellenkezőleg: szerették volna, ha olyan iskolába kerül, ahol kibontakoztathatja a képességeit.

Alant 1926-ban felvették a dorseti Sherborne-ba, az egyik első elit angol magániskolába. Mivel a május 3-án kezdődő nyári félév egybeesett a bányászok által kezdeményezett általános sztrájkkal, a fiú nem tudott vonatra ülni, de úgy vélte, a hatvan mérföldes utat biciklivel is megteheti. Az apjától kapott pénzből kerékpárt, térképet és ennivalót vásárolt, és szaporán kerekezett a cél felé. Éjszakára egy hotelszobában pihent meg, de reggel már ment is tovább, és néhány órán belül megpillantotta a György korabeli apátsági városkát. Alan bicikliútjának hírét megdöbbenés fogadta; még a helyi újság is írt róla egy rövid cikket. Senki nem számított rá, hogy egy, az ő társadalmi osztályába tartozó fiú képes lehet megoldani egy ilyen helyzetet. Ami Alannek természetes, logikus lépés volt, az ellenkezett minden hagyománnyal és tapasztalattal.

Hamarosan kiderült, hogy a Sherborne oktatási rendszere jóval fontosabbnak tartja a hagyományt, mint az önálló gondolkodást. A természettudományos oktatás a korabeli magániskolákban inkább jelképes volt, mint gyakorlatias; fontosabbnak tartották, hogy a diákok hibátlan külalakú dolgozatokat adjanak le, előnyben részesítsék az irodalmat a matematikával szemben, és a görög és latin nyelv szépségein elmélkedjenek.

„A tantermekben, tanulószobákban és kollégiumokban, a pályákon és az ünnepélyeken, a tanárokkal való kapcsolataitokban és az egymás közötti rangidősség mérlegében megismerhetitek a tekintély és az engedelmesség, az együttműködés és a hűség fogalmát, hogy a ház és az iskola érdeke mindig előbbre való személyes vágyaitoknál...” – mondta a Sherborne igazgatója egy iskolai prédikációban. Akkortájt ezt tartották a nevelés legfőbb feladatának, pedig egy intelligens, különc diák elsorvasztásának ez a biztos receptje.

Alan Turing jegyzetei az 1940-es évekből.

Az idősebb, erősebb diákok sportot űztek a kisebbek megalázásából, és Alant is rendszeresen elővették. Szemétkosárba ültették és körberugdosták a teremben, beszorították a társalgó padlódeszkái alá, vagy mocskosnak nevezték pecsétes ruhája és állandó kémiai kísérletei miatt. Alan csakugyan nem törődött a külsőségekkel; a hajtincsei örökké rendetlenül álltak, örökké félregombolta a zakóját, csálén álló inggallérját tintafoltok pettyezték.

„Legalább egy tanár állandó lábtörlője volt, mivel valahogy mindig sikerült összetintáznia az inggallérját, így a tanár könnyen meg tudta nevettetni az osztályt, ha azt mondta: „már megint tintás a gallérod!” Apró, jelentéktelen dolog ez, de példaként vésődött az agyamba, hogy hogyan lehet egy érzékeny, ártalmatlan fiú életét pokollá tenni a magániskolában.” – mondta később Alan egyik osztálytársa.

A tanárok azt sem nézték jó szemmel, hogy Alan szinte csak tudományos és matematikai problémákon dolgozik. De az érettségi után, 1928-tól már látogathatta a felsőfokú képzés óráit is, ahol egy kedves, művelt fiatal tanár, Canon D. B. Eperson – aki csak egy évvel korábban végzett Oxfordban – megadta Alannek, azt, amire szüksége volt: békén hagyta. Engedte, hogy a fiú saját eszközeivel és tudásával dolgozzon, készen állva rá, hogy beavatkozzon, ha Alannek szüksége lenne rá. De nem volt. Alan a saját módszereivel hatékonyabb munkát végzett, mintha azon az úton járt volna, amire az iskolarendszer kényszerítette.

A bátorítás meghozta a gyümölcsét: Alant 1931-ben felvették a Cambridge-i Egyetemre, ahol matematikát tanult. 1934-ben diplomázott, majd a diploma megszerzése után a King's College-ben kezdett dolgozni, ahol a valószínűségszámítás kérdéseivel foglalkozott. 1936-os tanulmányának (On Computable Numbers With An Application To The Entscheidungsproblem) óriási hatása volt a modern számítástudományokra. Ezután az amerikai Princeton Egyetemen dolgozott a doktoriján, amit 1938-ban szerzett meg.

Saját utakon egy szabadabb világ felé

A titkosírásért és a rejtjelezésért rajongó Alan 1938 nyarán, a King’s College-nél végzett munkája révén csatlakozhatott a kormányzati kódfejtő intézethez (Government Code and Cypher School). A második világháború kitörése után a buckinghamshire-i Bletchley Park háborús intézetébe került. Hetekkel korábban a lengyelek átadták a briteknek az Enigmára, a német haderő feltörhetetlen kódológépére vonatkozó információkat. Marian Rejewski lengyel kriptoanalitikus 1932 óta vizsgálta az Enigma felépítését. Saját fejlesztésű, Bomba nevű gépeikkel fejtették meg a német üzeneteket.

Miután a németek megváltoztatták az üzenettovábbításra szolgáló rendszer működését, a Bomba használhatatlanná vált. Alanre és munkatársaira várt a feladat, hogy feltörjék a feltörhetetlennek mondott kódot. Sikerrel jártak: saját fejlesztésű kódfejtő gépük, a Bombe nyomokban hasonlított ugyan a lengyel Bombához, de a működési elve teljesen más volt.

Az Enigma kódoló berendezés

A háború hátralévő éveiben a szövetséges erők katonai hírszerzése a Bletchley Park munkatársainak és a Bombe-nak köszönhették, hogy ezerszámra dekódolhatták a német haderők titkosított üzeneteit. 1942 elején a Bletchley Park havonta 39 ezer titkos üzenetet fejtett meg, néhány hónapon belül pedig már több mint 84 ezret – percenként kettőt, reggeltől estig. Az első, szisztematikus kódtörésre használható gép, a Tunny 1942-ben készült el, Alan tervei alapján.

A háború végén Alan megkapta a Brit Birodalom Rendje kitüntetést (Officer of the Most Excellent Order of the British Empire).

„Egymaga többel járult hozzá Nagy-Britannia háborús erőfeszítéseihez, mint bárki más.” – mondta Alanről Winston Churchill brit miniszterelnök.

Mivel Alan munkája szigorúan titkos volt – a brit titkosszolgálat jóval diszkrétebben dolgozott, mint a később megalapított amerikai testvérszervezet, a CIA –, nem lett ünnepelt sztár a hazájában. Nem hívták meg rádióműsorokba, nem adott interjúkat színes magazinoknak; nem tette a kirakatba az életét.

De Alan nem is vágyott se hírnévre, se dicsőségre; csak élni és dolgozni akart. Olyan kérdések foglalkoztatták, mint az univerzális (számító)gépek létrehozása, a mesterséges intelligencia elméleti alapjai (abban a korban, amikor a számítógép tranzisztorok helyett még elektroncsövekre épült), illetve az olyan biológiai jelenségek, mint a morfogenetika.

Megmentette a világot, hogy a világ elpusztítsa

Korábbi teljesítményének tükrében Alan joggal gondolhatta, hogy szabadon élhet és gondolkodhat. A munkája biztosította, hogy a nyugati világban mindenki szabadon, a totalitárus diktatúrák elnyomásától függetlenül élhessen. Logikus gondolat, hogy ha mindenki szabadon élhet, cserébe őt is hagyják szabadon élni.

De nem hagyták. Alan homoszexualitása nem volt közismert. Bár ő maga sosem verte nagydobra a vonzalmát, szűk baráti körben nem csinált belőle titkot. Nem volt ez veszélytelen vállalkozás: akkoriban a homoszexualitás Nagy-Britanniában súlyos bűnnek számított. A lebukottakra börtönbüntetés vagy kémiai kasztráció várt. Amikor az angolok felszabadították a német koncentrációs táborokat, a faji alapon fogva tartottakat szabadon engedték, de a homoszexuális elítélteket ők is bebörtönözték.

Ebben a hozzáállásban az 1950-es évek sem hoztak enyhülést. A hidegháború kezdetén a szemben álló felek jóval szabadabban utazhattak, mint a második világháború alatt; megnőtt a kommunista beszivárgás jelentette kockázat is. Aki a kormánynak dolgozott, fokozott veszélyben volt; aki fontos ismeretekkel bírt, mint Alan, komoly biztonsági kockázatot jelentett. A hírszerzés mindenkire gyanakodott; a kockázatot jelentő személyeket automatikusan bűnösnek bélyegezték, az ártatlanságukat ráértek később is bebizonyítani. A homoszexualitást is biztonsági kockázatnak tartották: a brit Szenátus albizottsága 1950-től vizsgálatot indított, hogy derítsék ki, „hány homoszexuális és egyéb szexuálisan perverz dolgozik a kormányzatban, és hogy találjanak okot, miért nem kívánatos ezen személyek kormányzati munkája, és hogy megvizsgálják a probléma kezelési módszereinek hatékonyságát.”

A vizsgálat azt az eredményt hozta, hogy „a közhiedelem szerint azokból, akik nyíltan perverz aktivitást folytatnak, hiányzik a normális ember érzelmi stabilitása. Emellett bőven akad bizonyíték, amely alátámasztja azt a következtetést, hogy a szexuális perverziókban való részvétel annyira legyengíti az egyén erkölcsi magatartását, hogy többé nem képes felelősséggel járó posztot betölteni.”

Novellaszerű önfeljelentés

Aznap este, amikor VI. György király halála miatt megszólaltak a harangok, két nyomozó csöngetett be Alan házába. Korábban Alan egy betörés miatt feljelentést tett a rendőrségen; azt akkor nem kötötte az orrukra, hogy egy Arnold nevű férfit gyanúsít az elkövetéssel, aki a szeretője volt, és aki korábban azzal fenyegette meg Alant, hogy leleplezi a rendőrségen a homoszexualitását. A nyomozók azzal nyitottak, hogy mindent tudnak – de azt nem tették hozzá, hogy mi az a minden. Nem is volt rá szükség. Alan, akit a nyomozók „tiszteletre méltó emberként” írtak le, részletes, ötoldalas, kézzel írt vallomást adott át nekik, amiben nem titkolt el semmit.

„Nagyszerű vallomás volt, gördülékenyen fogalmazva, akár egy novella, noha bizonyos kifejezések túl bonyolultak voltak számunkra.” – írták a nyomozók, akiket igencsak meglepett, hogy Alan egyáltalán nem szégyelli magát. Talán túlságosan is biztonságban érezte magát. Alan odavetette a nyomozóknak, hogy a parlamenti szakbizottság már tárgyalja a homoszexuális kapcsolatok törvényesítését, de ebben kivételesen tévedett. Hiába segítette elő, hogy fennmaradjon a rendszer, ami őt bűnözőként tartja számon, a rendszer nem bocsátott meg neki.

Alant 1952-ben kémiai kasztrációra ítélték. Hormonkezelést kapott, ami kiölte belőle a nemi vágyat, és időszakos impotenciát okozott. Nem dolgozhatott tovább kormányalkalmazottként és kódfejtőként, de fáradhatatlan elméje a biológia és az elméleti tudományok felé terelte. Halála napjáig dolgozott – de a halál gyorsabban érte utol, mint bárki gondolta volna.

Különös öngyilkosság

1954. június 7-én Alant holtan találták. A házvezetőnője bukkant rá: a földön hevert, a szájából fehér hab csorgott. A helyszín felületes átvizsgálása során a nyomozók egy cináos edényre és egy almára bukkantak, amiből hiányzott néhány harapásnyi. A következtetés egyértelmű volt: Alan méregbe mártotta az almát, majd néhány harapással véget vetett az életének.

Alan ismerőseit sokkolták a történtek: semmi jelét nem mutatta annak, hogy véget akarna vetni az életének. Viszont azt is tudjuk, hogy nagy hatással volt rá Walt Disney Hófehérkéje; gyakran dúdolgatta az almát a méregbe mártó gonosz mostoha dalát.

A hivatalos szakvélemény szerint Alan öngyilkosságot követett el. Az orvosszakértői vélemény szerint „elméje egyensúlyát megzavarta valami”. Szóba sem került a nemi irányultsága, az ellene folytatott per, a háború kimeneteléhez való hozzájárulása.

Alan negyvenkét évesen halt meg. Négy évtized alatt több hasznos hozzájárulása volt a matematika, a számítástudományok, a mesterségesintelligencia-kutatás és a biológia fejlődéséhez, mint számos kor- és szaktársának együttvéve. Az ő neve fémjelzi a gépek intelligenciáját vizsgáló törvény. Őt tartják a modern informatika atyjának. Róla nevezték el azt a 2017-es brit törvényt, ami a diszkriminációt elszenvedő homoszexuálisok elleni kártérítést szankcionálja. Az ő arcképe került az új ötvenfontos bankjegyekre az Egyesült Királyságban. És neki köszönheted, hogy ezt a cikket olvashatod: mert Alan nélkül nem lenne (vagy nem ilyen lenne) a modern informatika sem.

Írhatnánk új mítoszokat

Mostanra alighanem kitaláltad, hogy a kisfiút, a fiatalembert, a férfit, a második világháború megnyerőjét, a modern tudományok egyik legfontosabb alakját Alan Turingnak hívták. Az őt elítélő rendszer működtetői nem értek fel a zsenialitásához. A brit kormány azóta számtalanszor ismerte el a tévedését: Gordon Brown és Tony Blair miniszterelnöki beszédekben tartottak bűnbánatot, II. Erzsébet királynő pedig posztumusz kegyelemben részesítette.

Minden meséből lehet tanulni valamit. A Magyarországon a múlt héten elfogadott, homofób és kirekesztő törvény azt mutatja, hogy a magyar törvényhozók Alan meséjéből semmit nem tanultak. 

www.qubit.hu/Hegyeshalmi Richárd

Drupal 8 Appliance - Powered by TurnKey Linux