EZ A TÖRVÉNY VAGY NAGYON BUTA, VAGY NAGYON GONOSZ
A fideszes és a jobbikos képviselők által a múlt héten elfogadott, pedofiltörvényként és homofób törvényként is emlegetett törvény, amelynek kihirdetését szerdán rendelte el Áder János köztársasági elnök, egyrészt előírja a pedofil bűnelkövetők elleni szigorúbb fellépést, másrészt viszont megtiltja a 18 éven aluliak számára a homoszexualitás és a nemváltás népszerűsítését és megjelenítését, amivel méltán érdemelte ki a homofób jelzőt és 17 európai uniós állam tiltakozását. De mi az a homofóbia, honnan ered, mik a jellemzői? Aki homofób, az homofóbnak születik, vagy tanulni kell a homofóbiát? Betegség vagy attitűd a homoszexualitástól való idegengedés, illetve félelem?
A homofóbia, akár törvényekkel segítik elő, hogy normává váljon a társadalomban, akár rejtetten munkál az emberekben, komplex tudományos téma. Egyes kutatások azt találták, hogy a homofóboknak is gyakran vannak a saját nemük tagjai iránt érzett szexuális vágyaik, míg más tudományos munkák nem találtak ilyen összefüggést. Sokan, sokféleképpen vizsgálták, honnan ered a szexuális kisebbségek elutasítása, kapcsolódik-e mentális problémákhoz, és miért érinti másképp a férfiakat és a nőket.
Egyáltalán lehet-e tudományosan a homofóbokról mint homogén csoportról beszélni, amikor motivációik eléggé sokfélék lehetnek? Annyiban mindenképpen, hogy az előítéletesség közös háttérváltozóként jelenik meg náluk, hiszen a különböző csoportokkal szembeni előítéletesség erőssége összefügg, ahogy a híres pirézes kutatásból is kiderült – mondta a Qubitnek Nyúl Boglárka szociálpszichológus, az ELTE PPK tudományos segédmunkatársa. További közös pont a melegeket elutasító emberekben, hogy személyiségükben gyakran megjelenik a jobboldali tekintélyelvűség.
Akikre ez a személyiségvonás jellemző, jobban engedelmeskednek az autoritásnak, agresszívebben lépnek fel a normaszegők ellen, hajlamosabbak megfelelni a konvencionális értékeknek, normáknak. „Akik a vizsgálatokon ebben magasabb pontszámot érnek el, nagyobb szimbolikus fenyegetésnek élik meg a homoszexualitást, olyan jelenségnek, ami befolyásolja a mainstreamet, és végül eltüntetheti a heteroszexuális értékeket. Az ilyen típusú emberek sokkal inkább látják devianciának, ha valaki a saját neméhez vagy mindkét nemhez vonzódik” – mondta a szociálpszichológus. A 2013-as, tekintélyelvűségre vonatkozó chicagói kutatás további tanulsága, hogy ha a kutatók a „homoszexuális” címkével látták el a melegeket, a válaszadók jobban elutasították őket, mint amikor kevésbé stigmatizált kifejezéseket használtak. A jobboldali tekintélyelvűség tágabb fogalom, mint a homofóbia, és része a szexuális konzervativizmus is, aminek a normái ellen az LMBTQ emberek e felfogás szerint vétenek.
Miért kell Hoffer Misi?
Egy olyan törvénnyel, mint amilyen a június 15-én megszavazott „pedofiltörvény”, az állam intézményi normát ad arra, hogy hogyan kell gondolkozniuk az embereknek az LMBTQ emberek ügyében. Ahogy a migránsozás elszabadítása hatott az idegengyűlöletre, úgy ez a mostani normateremtés is alkalmas rá, hogy növelje a társadalomban a homofóbok számát és hangerejét. Hogy a társadalommérnökösködés mennyire sokat számít, jól mutatja, hogy a 2008-tól 2018-ig tartó időszakban Magyarország rekordmértékű zuhanással az OECD legkevésbé nyitott tagállamává vált, és – a tagországok zömével ellentétben – itthon az LMBTQ emberek érzékelt és vélt elfogadottságra már ebben az időszakban is jelentősen csökkent. Igaz, ennek ellentmond az Ipsos friss nemzetközi kutatása, amely szerint a magyar társadalomban 2013 óta is nőtt az azonos nemű párok házasságának támogatása, bár a többség még így is ellenzi.
Mint Nyúl Boglárka elmondta, a szexuális kisebbségnek, de a többségnek is rossz, ha nem szembesül a jelenség létezésével, nem találkozik az érintett csoportokkal. A kisebbséghez tartozókra gyakorolt negatív hatás egyértelmű: az LMBTQ emberek körében sokkal nagyobb a depresszió és az öngyilkosság gyakorisága – éppen azért, mert az információktól elzártan felserdülve sokan közülük nem tudják, hogy „mi a baj velük”, de akik tudják, azok is úgy érezhetik, hogy nem beszélhetnek és nem is kérdezhetnek róla – mondta a szociálpszichológus. Különösen nagy ennek a veszélye azoknál, akik nem érik el a Netflixet (vagy más platformokat, ahol a nyitottságnak még tere van, hiszen a magyarországi tévécsatornákon ennek véget vet a törvény), például mert vidéken, mélyszegénységben élnek – ahol a szexuális kisebbségek iránti előítéletek is gyakran nagyobbak. A többség pedig azért jár rosszul az új jogszabállyal, mert egy ismeretlen, tabusított csoport nagyobb félelemmel, szorongással tölti el az embereket, emellett a többségnek is a békés együttélés lenne ideális esetben a célja, aminek keresztbe tesz, ha nem kerül kapcsolatba a kisebbség tagjaival.
Ellentüntetők a 2018-as budapesti Pride-on, középen Budaházy Györggyel
Amikor a kilencvenes évek végén a Barátok köztben megjelent egy meleg karakter Hoffer Misi személyében, a társadalomban mérhetően elfogadottabbá vált ez a szexuális orientáció. Az érzékenyítő programok lényege nemcsak az, hogy a többség empátiáját fokozzák, hanem hogy a kisebbségek is megértsék, hogy nincs baj velük, és a szexualitás egyébként is csak egyetlen aspektusa az életüknek – mondta Nyúl Boglárka. Amire viszont biztosan nem alkalmasak az érzékenyítő programok, az a kormányzati retorikában vádként rendre megjelenő szexuális átnevelés. Ha valaki azért vonzódna a saját neméhez, mert látta a tévében, az idősebbek között egyáltalán nem lennének melegek és leszbikusok, mert régen szinte semmi ilyesmi nem szerepelt a nyilvánosságban. Más kérdés – tette hozzá a szociálpszichológus –, hogy a nyíltabb társadalmakban több LMBTQ ember vállalhatja fel a szexualitását, ezért ezeken a helyeken ők láthatóbbak is.
„Ez a törvény tehát vagy nagyon buta, vagy nagyon gonosz. Ha azt gondolják, hogy ettől megváltozhat az emberek szexuális orientációja, az butaság. Ha pedig a szexualitás fölvállalását akarják vele elnyomni, akkor gonoszság” – mondta Nyúl Boglárka, aki szerint metaanalízis is bizonyítja, hogy ha a normarendszerben elfogadott a többségitől eltérő szexualitás, akkor visszaszorul az iskolákban a homofób indíttatású bántalmazás, bullying. A kontaktushipotézis szerint minél több kapcsolata van a kisebbségekkel a többséghez tartozónak, annál kevésbé lesz előítéletes velük szemben.
Bár az Ipsos kutatása szerint a magyarok több mint 60 százaléka úgy gondolja, hogy az azonos nemű párok ugyanolyan jól fel tudnak nevelni egy gyereket, mint egy apa és egy anya, a kormányzati kommunikáció erős normateremtő, és most éppen azon igyekszik, hogy minél több magyar gondolja úgy, hogy az LMBTQ emberek veszélyesek, és nem érdemelnek ugyanolyan jogokat, mint a többség. Ez egy végtelenül egyszerű üzenet, azt a szofisztikáltabb gondolatot viszont már sokkal nehezebb átvinni, hogy az LMBTQ embereket nem lehet összemosni a pedofilokkal, akik az előbbiekkel ellentétben valóban betegek.
Homofóbia: nem fóbia
Akik biztosan nem tekinthetők betegnek, azok a homofóbok. Ilyen szempontból nem is szerencsés, hogy ezen a néven illetik őket, mivel a homofóbia nem a szó tudományos értelmében vett fóbia, azaz indokolatlan viszolygás vagy ösztönös félelem, hanem tanulható attitűd, döntés kérdése – mondta Nyúl Boglárka. További probléma az évtizedes kritikák szerint, hogy a homofóbia megnevezés arra utal, ez individuális és orvosi, nem pedig társadalmi, kulturális ideológiákban gyökerező jelenség. A tudományos kutatásokban így sokszor nem is ezt a kifejezést használják, hanem az LMBTQ emberekkel szembeni előítéletességként fogalmazzák meg a homofóbiát.
A kifejezést George Weinberg amerikai pszichológus vezette be a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, előbb egyes kollégáira alkalmazva, majd kiterjesztve a fogalmat. Ő a jelenséget valóban orvosi értelemben vett fóbiának tekintette: a homoszexuálisoktól való félelemnek, amely szerinte a fertőzéstől való félelemmel és olyan értékek vélt fenyegetettségével függ össze, mint a család és az otthon. „Vallásos félelem, amely nagy brutalitáshoz vezet, ahogy a félelem mindig” – fogalmazott egy interjúban. Weinberg munkássága és 1972-es könyve jelentősen hozzájárulhatott ahhoz, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság egy évvel később kivette a mentális betegségek közül a homoszexualitást.
Bár Weinberg teóriáját azóta meghaladta a tudomány, és a homofóbia nem tekinthető kórosnak, egy 2015-ös kutatásban 551 olasz egyetemista körében mérték fel, milyen mentális problémákhoz és személyiségjegyekhez kapcsolódhat a melegekkel szembeni előítéletesség. Azt találták, hogy minél egészségesebb valaki mentálisan, annál kevésbé valószínű, hogy elutasítja az LMBTQ embereket. A mások iránti érzéketlenséggel, egocentrikussággal, agresszivitással és érzelmi hidegséggel együtt járó pszichotikusság inkább volt jellemző a homofóbokra, mint azokra, akik a kérdőív alapján elfogadták az eltérő szexuális orientációt. De egyéb tényezők, például a vallásosság, az undorra való hajlam, a nőgyűlölet és a hipermaszkulinitás is összefüggött a homoszexualitás elutasításával.
A kérdőívben a pszichopatológiás jellemzők és a homofóbia szintje mellett a diákok kötődési stílusát és megküzdési stratégiáit is firtatták. Az elkerülő kötődési típus ebben a kutatásban jelentős összefüggést mutatott a homofóbia mértékével, szemben a biztonságos kötődéssel. A homofóbnak bizonyuló diákok körében továbbá gyakoribbak voltak az elhárító mechanizmusok éretlen változatai, így például a passzív agresszió, az impulzív reakciók és a hárítás.
A depresszió és a neurotikussággal együtt járó védekezési mechanizmusok, mint például a hipochondria és az elfojtás a homofóbia alacsonyabb szintjével korrelált. Ám mint az egyik közreműködő kutató, Emmanuele Jannini endokrinológus és szexológus orvos felhívta a figyelmet, a személyiség csak egy része a képletnek, a homofóbia ugyanis kulturális jelenség, amiben az egyén adottságai olyan tényezőkkel játszanak együtt, mint a vallásosság és a konzervatív értékrend.
A homofóbia nem betegség, de a kétezres évek elején volt, aki amellett érvelt, hogy a rasszizmus, a homofóbia és a szexizmus mögötti pszichopatológia van annyira markáns, hogy indokolt lenne bevezetni az intoleráns személyiségzavar fogalmát. Ennek a felvetésnek azonban nem lett folytatása.
A fenyegetett maszkulinitás
A homofóbia inkább jellemző a férfiakra, mint a nőkre, ami azzal is magyarázható, hogy erősen összefügg a maszkulinitás elvesztésétől való félelemmel, „a fenyegetettséggel, hogy én is az leszek, vagy engem is annak néznek”. Bár több olyan kutatás is létezik, amely homoszexuális vágyakat és azonos neműek iránti izgalmat azonosított homofóboknál, nyilvánvaló, hogy nem minden homofób látens meleg vagy biszexuális. Akkor lehet ez a magyarázat a jelenség mögött Nyúl Boglárka szerint, ha például az illető olyan társadalomban vagy mikrokörnyezetben nő fel, ahol a hagyományostól eltérő szexuális orientáció tabunak számít, így lehetetlen megélni. A homofóbia ebben az esetben lehet megküzdési stratégia, a belső vágyak túlkompenzálása, de ehhez kell a nem elfogadó normarendszer is – mondta.
A férfiak hagyományostól eltérő szexualitása nagyobb stigmát is jelent, mint a nőké, mert a maszkulinitás elvesztéseként keretezik. A hegemón maszkulinitás felfogásában a férfi erős, szexuálisan aktív, vezető szerepeket visz, nem érdekli mások véleménye, ez pedig kizárja az összes többi maszkulinitás megélésének a lehetőségét már egy rózsaszín inges vagy egy gyerekét hordozó férfi esetében is.
A nőknél megszokottabb a hagyományos szerepből következő életpálya elhagyása, azaz például a karrierépítés, mint a férfiaknál, ha úgy döntenek, ők maradnak otthon a gyerekekkel – ugyanis „a maszkulinitásról való lemondás nem engedélyezett”. A leszbikusság nagyobb elfogadottságának profán oka emellett a jelenség pornóban mutatott, túlszexualizált oldala. Ennek következtében a férfiak szemében kevésbé jár a nőiség csökkenésével, ha két nő szereti egymást, mint amennyire a meleg férfiak maszkulinitása csorbát szenved – mondta a szociálpszichológus.
Internalizált homofóbia
Egy 2016-os metaanalízis megállapította, hogy a meleg és biszexuális férfiak körében még a nyíltabb társadalmakban is négyszer akkora a megkísérelt öngyilkosság veszélye. Az érintettek közül sokan számoltak be az őket ért bántalmazásról, zaklatásokról, arról, hogy a családjuk elutasította őket, vagy hogy még a segítő emberektől, például az orvosoktól és tanácsadóktól is elutasítást kaptak. Mások önkéntelenül azonosultak a társadalom negatív véleményével a meleg, leszbikus és biszexuális emberekről.
Az internalizált homofóbia a felvállalt szexualitástól függetlenül jellemezhet olyanokat, akik vonzódnak a saját nemükhöz. Ők a saját belső világuknak ellentmondva osztoznak a társadalom LMBTQ embereket sújtó negatív sztereotípiáiban, hiedelmeiben, és maguk felé fordítják azokat. Ezt a folyamatot megfelelő oktatással, terápiával és az élettapasztalatokkal lehet visszafordítani. Ám ha nem ez történik, az internalizált homofóbia következményeként az egyén tudatosan vagy tudattalanul igyekezhet megfelelni a heteronormatív társadalmi elvárásoknak, ami szélsőséges elfojtással és hárítással, ezzel együtt a látványosan heteronormatív magatartás erőltetésével járhat együtt – mindezt azért, hogy elfogatottnak és „normálisnak” érezhesse magát.
Egy 64 heteroszexuális férfi körében elvégzett 1996-os kutatás azt találta, hogy a magukat tapasztalataik alapján homofóbnak valló férfiaknak inkább támadt erekciójuk a homoerotikus tartalmaktól, mint azoknak, akik nem utasították el a melegeket – és a különbség a két csoport reakciói között jelentősnek volt mondható. Egy 2012-es kutatás szerint pedig azoknál a tanulóknál volt a legnagyobb az elfojtott homoszexuális vágyak valószínűsége, akik szigorúan LMBTQ-ellenes családból érkeztek, különösen az apa homofóbiájával mutatott ez összefüggést. Egy 2016-os tanulmány a szemmozgást követve állapította meg, hogy a melegekre impulzívabban reagáló homofób heteroszexuális férfiak hosszabb ideig időztek el a homoerotikus tartalmakkal, mint a többi heteró férfi. Ennek a tanulmánynak a szerzői ugyanakkor kiemelték, hogy az eredmények nem elég konzisztensek ahhoz, hogy olyan állítást lehessen tenni, hogy minden látványosan homofób férfi titokban a saját neméhez (is) vonzódik.
Ilyet tehát semmiképp sem lehet állítani, a fentihez hasonló eredmények inkább azt mutatják, hogy a homofóbia a szexualitással kapcsolatos általános bizonytalanságot tükrözi, és nem kifejezetten a homoszexualitásra, illetve annak elfojtására irányul.
A homofób állam szegényebb
A korlátozó államtól soha nem állt távol az intézményesített homofóbia. Oroszországban a kommunisták a polgárháború vége felé, 1922-ben dekriminalizálták a homoszexualitást, eltörölve a cári törvényeket – meglepő módon jócskán megelőzve ezzel egy sor felvilágosultabb európai államot. Tíz évvel később Sztálin visszavonta a törvényt, és legközelebb csak Borisz Jelcin idején dekriminalizálták az azonos neműek közötti vonzalmat. 2013-ban a mostani magyarhoz hasonló, a gyerekvédelem nevében a „melegpropaganda ellen” fellépő törvényt fogadtak el Oroszországban. Közvetlenül a bevezetése után elharapódzott az LMBTQ emberek elleni erőszak és a sokszor brutális gyűlölet-bűncselekmények. Az orosz társadalom nagy többsége pedig azóta is elutasítja a hagyományostól eltérő szexuális orientációt.
Ezek a férfiak vették a fáradságot, hogy kimenjenek a 2013-as szentpétervári melegfelvonulásra bekiabálni. A rendőrség a felvonulókat állította elő.
Az európai állami vezetőknek, kormányoknak nyilvánvaló politikai céljaik vannak az LMBTQ emberek elleni gyűlölet felszításával, pedig figyelembe vehetnék akár azokat a tanulmányokat is, amelyek az intézményesített homofóbiával járó gazdasági károkat számszerűsítik. Egyrészt jelentős a kiközösített emberek elvándorlása, ami azzal jár, hogy a tehetséget és annak gazdasági használt elszívják a nyíltabb társadalmak, másrészt az LMBTQ emberek mint turisták is kerülni fogják az adott országot, és máshol fogják elkölteni az úgynevezett rózsaszín pénzt. Például Spanyolországban, amelynek gazdaságához évi 6,8 milliárd dollárral járulnak hozzá a meleg és leszbikus turisták, akik 30 százalékkal költenek többet utazás közben az átlagnál.
A Massachusettsi Egyetem közgazdásza a Világbank megbízásából Indiára számolta ki 2014-ben az intézményesített homofóbia árát, ami egyfelől a depresszió, az öngyilkosság, a HIV-fertőzöttek kezelésének egészségügyi költségeiből, másfelől pedig az erőszak, az állásvesztés, a családi elutasítás, az iskolai zaklatás gazdasági-társadalmi következményeinek a pénzben kifejezhető költségeiből áll össze. A tanulmány szerint India 2014-ben a GDP-je 1,7 százalékát, vagyis 30,8 milliárd dollárt „költötte” homofóbiára.
2018-ban egy 158 országra kiterjedő svájci tanulmány világszerte 119,1 milliárd dollárra taksálta a homofóbia közegészségügyi hatásainak éves költségeit. A szerzők Nyugat-Európát, majd Dél-Amerikát találták a leginkább, Afrikát és a Közel-Keletet pedig a legkevésbé befogadó régiónak. A gazdaságok és a társadalmakat jellemző homofóbia együttes elemzéséből az derült ki, hogy 1 százalékkal kisebb homofóbia 10 százalékkal nagyobb egy főre jutó GDP-vel függ össze. Továbbá a homofóbia 10 százalékkal nagyobb szintje 1,7 év csökkenésnek feleltethető meg a férfiak születéskor várható élettartamában.
A Kaliforniai Egyetem Williams Intézetének 2018. márciusi tanulmánya arra jutott, hogy az LMBTQ emberek elfogadása korrelál az egy főre jutó GDP-vel, ezen belül a melegek törvényben elismert jogainak nagyobb hatásuk volt, mint a társadalom nyitottságának.
