Kibékíthető-e egymással a szivárvány színű zászló és az egyház?
James Martin New York-i jezsuita szerzetes már magyarul is olvasható, Hidakat építünk című könyvében arra tesz kísérletet, hogy napjaink egyik legmegosztóbb egyházi kérdésében közelítse egymáshoz a feleket.
James Martin atya üzenetének alapja és egyben legnagyobb erőssége a személyes tapasztalata, több évtizedes nyitottsága, barátsága az LMBTQ-emberekkel, szüleikkel, barátaikkal. Olyan találkozások, melyekben megmutatkoznak a személyes történetek, harcok, szenvedések, kételyek és a remény. A remény arra, hogy egy tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel teli kapcsolatban lehet „hidakat” építeni a legtöbbször kilátástalannak ítélt helyzetekben is, megteremtve a „találkozás kultúráját”, amelyre oly nagy a szükség nem csak a jezsuita atya országában, hanem kis hazánkban is.
A jezsuita szerzetes így indokolja könyvének születését:
„Az elmúlt években az átfogó társadalmi és közéleti hangulat az Egyesült Államokban sokkal megosztottabbá vált, a közbeszédben pedig sokkal több az éles vita. A különböző társadalmi, politikai és etnikai csoportok tagjai más országokban is egymás ellen uszítva érzik magukat, méghozzá olyan intenzitással, amely nemcsak új keletű, hanem ijesztő mértékű is.
Az ilyen időkben az egyháznak az egységet kell képviselnie. (Őszintén szólva minden időben.) Sokan mégis úgy látják, hogy az egyház csak tovább növeli a megosztottságot, ahogyan egyes keresztény vezetők és gyülekezeteik kijelölik a „minket” „tőlük” elválasztó határvonalakat.
Az egyház mindazonáltal akkor működik a legjobban, ha megtestesíti a tiszteletteljességet, az együttérzést és a tapintatot. Ezért abban bízom, hogy e rövid könyv az elmélkedés alapjául szolgál majd az egész egyházban, és nem csupán azoknak, akiket érdekelnek az LMBTQ-kérdések.”
A szerző a könyv bevezetőjében önkritikusan kiemeli, hogy a katolikus egyházat sokkal nagyobb felelősség terheli az eddig elmaradt lépések megtétele tekintetében, a „hídépítés” elsősorban az intézményes egyház felelőssége:
„A párbeszéd folytatása és a megbékéltetés – mint szolgálattétel – elsősorban az intézményes egyház felelőssége, mivel ő tehet róla, hogy az LMBTQ-katolikusok a peremre szorultnak érezhették magukat. Amikor arról van szó, hogy egyes emberek a közösség peremére szorultnak érezhették magukat, azért a klérus és a többi egyházi tisztségviselő tartozik felelősséggel.”
Ha LMBTQ ügyekről és a papságról van szó, akkor a legtöbben csak a negatív hangokat halljuk meg, James Martin atya azonban az előre vivő fejleményekre is felhívja a figyelmünket, arra hogy az utóbbi években sok pozitív lépés történt az LMBTQ-katolikusok irányába.
Két nagy irányvonalat vázolt fel még 2019-ben, a Pride fesztivál előkészületeként tartott miséjekor:
„Az elsőt össze lehet foglalni két szóban: Ferenc pápa. Emlékszünk híres mondatára: »Ki vagyok én, hogy megítéljem őket?« amellyel a meleg papokkal kapcsolatban feltett kérdésre válaszolt, majd kiterjesztette az LMBTQ személyekre is. Ferenc az első pápa a történelemben, aki a »meleg« kifejezést használja. Ferenc pápának vannak LMBTQ barátai. És ő nevezett ki sok LMBTQ támogató bíborost, érseket és püspököt.”
James Martin SJ
Sajnos a reményteli jelenségek mellett nem felejtkezhetünk meg az LMBTQ-személyeket érő folytonos támadásokról, kirekesztésükről és démonizálásukról, mely jelenségek hazánkban is megfigyelhetőek.
James Martin szeretné megérteni, hogy honnan ered az a féktelen düh és ellenérzés, amely megnehezíti, sőt a legtöbb esetben ellehetetleníti az LMBTQ-személyek befogadását a különböző keresztény közösségekbe, mindezt a „keresztény szeretet nevében”. Három tényezőt emel ki (félelem, gyűlölet, viszolygás), amelyek a legtöbbször megfigyelhetőek a melegekkel szemben:
„Az LMBTQ-személytől, mint „mástól” való félelem; félelem attól a személytől, akit másnak látunk és akinek a mássága fenyegetésként jelenhet meg. Ez az igazi „homofóbia”, vagyis magától az LMBTQ-személytől való félelem.”
„Az LMBTQ-személy, mint a „más” gyűlölete. Ez felel meg a „homofóbia” (meleg gyűlölet) szó hétköznapibb használatának, vagyis amikor nem félelmet, hanem gyűlöletet értünk rajta. Ez a gyűlölet nem egyszer bűnbakkeresésbe csap át, amikor az Az LMBTQ-személyt elsősorban vagy kizárólag a bűn szemüvegén keresztül szemlélik, miközben az igazság az hogy minden ember bűnös.”
„Az azonos neműek kapcsolataitól, illetve az azonos neműekhez való vonzódástól való viszolygás vagy undorodás. Ez nem egyszer egy konkrét LMBTQ-személy gyűlöletéhez vezet.”
A keresztények körében az is dühöt válthat ki, hogy a melegeket kirekesztő hívők legbelül érzik azt a kognitív disszonanciát, amely abból adódik, hogy a keresztény tanítás alfája és ómegája a kirekesztett, elnyomott emberek befogadása:
„Az attól való félelem, hogy a közösség peremén lévő befogadása pontosan az, amit Jézus akar. Az LMBTQ- emberek befogadása teljes mértékben összhangban van a társadalom peremén lévők befogadásának jézusi gyakorlatával. Ez kognitív disszonancia a közösség peremén lévő emberek ellenséges mivolta és annak tudata között, hogy Jézus örömmel látja őket, némelyekben dühöt válthat ki, mivel igen erős belső feszültséget okoz nekik, amelyet le kell küzdeniük.”
A düh és agresszió kialakulhat a hívők saját szexualitással kapcsolatos megoldatlanságai következtében is, hiszen aki zavarodottságot él meg, annak könnyebb kifelé irányítania ezeket az érzéseket, mint hogy elvégezze a szükséges munkát önmagában. Könnyebb a feldolgozatlan dühöt és öngyűlöletet kifelé irányítani. Megrettenve a saját belső életükben tapasztalható „rendellenességektől”, igyekeznek a „rendet” önmagukon kívülre vetíteni, más emberekre, és néha saját magukra is, és ez megint csak nagy belső konfliktust okoz, ami ismét haraghoz, dühhöz és mások támadásához vezet. Bizonyos emberek annyira félnek az előbújástól, hogy nem merik azt megtenni, ami újfent frusztrációt és agressziót eredményez, amit a melegeken vezetnek le:
„Az emberi szexualitás összetett jelenség, a pszichiáterek és pszichológusok szerint mindannyian egy skálán helyezkedünk el a tekintetben, hogy milyen nemű személyekhez vonzódunk. Egyes emberek nem tudnak mit kezdeni ezzel, és a homoszexualitás és hasonló témák felvetése azért rémíti meg őket, mert ilyenkor kénytelenek szembenézni sokszor bonyolult érzéseikkel. Ezeket a félelmeket könnyedén ki lehet vetíteni másokra, ami düh formájában nyilvánulhat meg.”
James Martin atya évtizedek óta harcol az LMBTQ-emberek egyházi elfogadtatásáért, hiszen szerinte a katolikus egyházban az egyik leginkább marginalizált csoport az LMBTQ-emberek csoportja, ők érzik a saját bőrükön a legtöbb gyűlöletet, megvetést. Kirekesztve és üldöztetve érzik magukat, sok esetben konkrét fizikai erőszak áldozataivá válnak. Különösen is elszomorító mindezt keresztény közösségekben megtapasztalni, hiszen
„Valamennyi keresztény szolgálatnak Jézus az alapja, azonban a közösség peremére szorultak megszólítása jelenti Jézus legszorosabb értelemben vett követését. Hiszen ez volt az egyik fő feladata, ezért ez az egyháznak is az egyik fő feladata kellene hogy legyen.”
James Martin merész könyve hiánypótló mű, hiszen egy katolikus pap szájából hallhatunk olyan szavakat, amelyekre már régóta várunk az egyház irányából: az LMBTQ-embereket őszinte szeretettel kell körülvenni, hogy a kirekesztés és démonizálás helyett a befogadás felszabadító légkörét tapasztalhassák meg.
Martin atya – Ferenc pápához hasonlóan – tisztában van azzal, hogy a lényeges társadalmi változásokhoz, az igazságosabb, testvéribb együttéléshez úgy juthatunk el, ha vállaljuk annak a kockázatát, hogy közel kerülünk egymáshoz, megismerjük egymást és a „találkozás kultúrájának” új köreit építjük ki, ahol az Egyház nem növeli tovább a megosztottságot, és az egyes keresztény vezetők nem jelölik ki a „minket” „tőlük” elválasztó határvonalakat.
