"Át kell írni a Katekizmust a homoszexualitás témájában!" - Bätzing, német bíboros

Ezt a meglepő nyilatkozatot tette Georg Bätzing püspök, a Német Katolikus Püspöki Konferencia elnöke az egyik legnívósabb teológiai lapnak, a Herder Korrespondenz-nek adott nyilatkozatában "Vátozást akarok!" címmel. És arról is beszélt, hogy a nők számára is jóval nagyobb megbecsülést kellene tanúsítania az egyháznak, ezért át kellene gondolni a nők pappá ill. diakónussá szentelésének kérdését. S harmadik fontos témaként beszélt az egyházon belüli szexuális visszaélési ügyek felszámolásának fontosságáról is. Mindhárom téma a német ún. szinodális út kulcskérdése, ami végre változást hozhat a katolikus egyházon belül ezekben a kardinális kérdésekben. Amíg a német álláspont szerint ezen kérdések fogják eldönteni, hogy lesz-e a katolikus egyháznak jövője a 21. században, mások éppen ezeknek a kérdéseknek a mentén jósolják az egyházon belüli törést, szakadást. A helyes kérdés persze talán sokkal inkább az, hogy vajon ezen a törésvonalak már most is léteznek ill. tulajdonképpen már évtizedekkel ezelőtt létrejöttek. 

Bätzing püspök szerint meg kellene változtatni a II. János Pál által 1992-ben kiadott „világkatekizmus” szövegét a homoszexualitás témájában.

A Katekizmus szerint, ami a hit alapkérdéseit szabályozza a homoszexualitás per se nem számít bűnnek, de az azonos neműek megélt szexualitását egyértelműen elítéli a szöveg, és a „homoszexuális cselekedeteket belső természetük szerint rendetlenek” minősíti (KEK 2357). A Katekizmusnak a homoszexualitásról megfogalmazott kitételeit sokan és régóta kritizáljak már, közéjük tartozik James Martin jezsuita szerzetespap, aki a téma egyik legismertebb szószólója, sőt Ferenc pápa közvetlen tanácsadója is ebben a kérdésben.

James Martin „Hidakat építünk - Hogyan alakíthat ki a katolikus egyház és az LMBT-közösség tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel teli kapcsolatot?” c. könyvében már részletesen írt arról, hogy mennyire degradálóak és megalázóak a Katekizmus megfogalmazásai a homoszexuális emberekkel kapcsolatban.

És hogy szerinte a Katekizmus hangneme köszönőviszonyban sincsen az evangéliumok lelkiségével, ezért mindenképpen meg kell változtatni, mert semmilyen egyházi dokumentum sem élvezhet elsőbbséget a jézusi evangéliumokkal szemben.

Ha ehhez még hozzátesszük azt, hogy a homoszexualitás az orvostudomány aktuális állása szerint nem számít betegségnek, hanem az emberi szeretetkapcsolatok egyik normavariánsa, akkor a teológiai gondolkodásnak ezt is figyelembe kell vennie, ha a homoszexualitás témájáról erkölcsileg gondolkodik. Ahogy Hartmut Bosinski fogalmazta, egy bizonyos szexuális irányultságot per definitionem nem lehet betegnek tekinteni:

„Mert egy beteges zavarról abban az esetben beszélhetünk, ha az a szabályellenes lelki- vagy testi állapot miatt létrejövő szenvedést idézi elő. A homoszexuális orientációval rendelkező emberek azonban nem a szexuális irányultságuk miatt szenvednek, hanem azoknak a társadalmi normáknak a következményei miatt, amelyek a szexuális irányultságot „normálisnak“ vagy éppen ellenkezőleg „bűnösnek“, „természetellenesnek“ vagy „betegesnek“ tekintenek.“[1]

A homoszexuálisok tehát a vallási közösségük – és ebbe a katolikus egyház is beletartozik –  elvárásai és morális normái miatt szenvednek, amelyek kinyilatkoztatják számukra, ha amennyiben megélik szexuális vágyaikat, akkor „természetellenes” és „bűnös” módon élnek. Vagyis tőlük – akárcsak a papoktól vagy a szerzetesektől – szexuális önmegtartóztatást követelnek és élethosszig tartó magányra ítélik őket. Vajon van-e joga egy embernek arra, hogy ilyesmire kényszerítsen egy másik embert? Elvéve tőle a szabad döntés lehetőségét? Vajon nem-e éppen ez az, ami embertelen, kegyetlen és bűnös?

Másfelől persze azt sem szabad elfelejteni, amit a teológia maga a Katekizmus kritikájaként megfogalmaz. A Katekizmus a katolikus egyház kétezer éves teológiájának csupán egy rendkívül szűk keresztmetszetű kivonata. Amit II. János Pál 1992-ben állítatott össze.

És ez az összeállítás maga is egyfajta szelekcióra, válogatásra épül. Azokat a teológiai tételeket tartalmazza, amelyek II. János Pál rendkívül konzervatív szemléletének és egyházpolitikájának megfeleltek. De egyáltalán nem jeleníti meg azt, hogy a katolikus teológián belül egy-egy kérdésben, pl. a homoszexualitás témakörében is mennyire szerteágazó és sokféle teológiai vélekedés létezik. Hanem a Katekizmus kiválasztott egy álláspontot és azt tette mérvadó, azt a látszatot keltve, mintha egy-egy téma mögött nem lenne a kétezer éves katolikus hagyományban egészen más vélekedés is.

Sajnos ez megtéveszti magukat a híveket is, akik nem rendelkeznek mélyebb rálátással a teológiai hagyományra és elhiteti velük, hogy csak ennyi és nem több egy-egy kérdéskörben a világegyház álláspontja. Nos, Bätzing püspök nyilatkozata alátámasztja, hogy ez mennyire nem így van. Persze, könnyű az ő véleményét azzal lesöpörni az asztalról, hogy egy eretnek véleményt fogalmaz meg, amennyiben szembe megy a Katekizmus tanításával. Csakhogy a Katekizmus eleve nem úgy jött létre, hogy az összes témában törekedtek volna egy világegyházi összálláspont elfogadására, hanem úgy, hogy azok a tételek kerültek bele, amelyek II. János Pál teológiáját támasztották alá. Ezért Bätzing nyilatkozatában hangsúlyozza azt is, hogy a homoszexualitás témájában szükség lenne egy világegyházi szintű zsinat összehívására, ahol a különféle nézeteket ütköztethetnék és revidiálhatnák a róla való tanítást.

Emellett a német püspök kiadta egyházmegyéjében azt a feladatot is, hogy egy teológiai bizottság dolgozzon azon a kérdésen, hogy miként lehetne az egyházmegyében a homoszexuális párok megáldását bevezetni.

Akár Róma engedélye nélkül is. Itt olyan liturgiai megoldás kereséséről van szó, amihez nem kell a Vatikán engedélye. Bätzing a kérdés aktualitását hangsúlyozta: „Mit kezdünk általánosságban azokkal a párokkal, akik tőlünk kérünk Isten áldását? Ez a kérdés az egyházi valóság része, olyan megoldásokra van szükségünk, amelyek túlmutatnak azon, hogy csupán magánmegoldások legyenek, nyilvános láthatóságot kell kapnia az áldásnak – de egyben világossá kell tenni azt is, hogy nem házasságról van szó.” A püspök a „magánmegoldások” kifejezésessel egy olyan gyakorlatra utal, amit papjai már nem nyilvánosan, titokban így is megtesznek. Csakhogy az azonos nemű párok megáldásában éppen a láthatóság lenne annak a kifejezése, hogy az egyház is elismeri, becsüli, értékeli, és Isten áldását adja szerelmükre, hűségükre. Még ha nem is tekinti házasságnak.

Izgalmasan várjuk, hogy vajon hova vezet a német katolikus egyház által megkezdett szinodális út és, hogy vajon ennek milyen hatásai lehetnek világegyházi szinten. Ez a munka bizonyára nagyon nehéz lesz, főként most, amikor az európai kontextusban is egyre erősödik a jobboldali populista nyomás, ami a női esélyegyenlőség ill. a szexuális kisebbségekkel szemben igazságosság kérdéséit igyekszik minden erejével visszavetni és az eddig elért eredményeket teljesen lerombolni.

Dr.Perintfalvi Rita katolikus teológus
www.felszabter.blog.hu