„Az asszertív kommunikáció nem annyira technika, inkább önismeret kérdése” – Asszertivitás a párkapcsolatunkban

Mindannyian kiegyensúlyozott, támogató párkapcsolatra vágyunk, ahol a konfliktusainkat építő módon tudjuk kezelni. Ehhez nyújthat segítséget az asszertív kommunikáció, vagyis ha úgy tudjuk érvényesíteni az érdekeinket, hogy közben a saját és a társunk határait is tiszteletben tartjuk. Knapek Éva klinikai szakpszichológussal ennek mikéntjéről beszélgettünk.

Mit jelent pontosan az asszertivitás kifejezés?

A konfliktuskezelés lehetséges formáinak egyike, magyar megfelelője az önérvényesítés. A konfliktusokhoz alapvetően háromféle módon állhatunk: behódolással, agresszív módon vagy asszertíven. A behódolóhoz tartozik egy alcsoport is, ők a passzív-agresszív viselkedésmódú emberek.

Mi jellemzi a két végletet?

Az agresszívan kommunikáló emberek rendszerint igyekeznek valamilyen megfélemlítéssel elérni a céljukat. Alapvetően az a belső üzenet fogalmazódik meg bennük, hogy „inkább féljenek tőlem, mintsem engem igázzanak le.” Ez a fajta viselkedés meglepően eredményes tud lenni – mivel a legtöbb ember fél az agresszív fellépéstől, ezért sokszor nem adnak nekik negatív visszajelzést, viszont teljesítik, amit kérnek. Így az agresszívan kommunikáló a célját gyakran eléri, és a dolgok az ő elgondolásai szerint alakulnak. Mivel hosszú ideig senki nem tart nekik tükröt, nem alakul ki bennük az önreflexió képessége sem. Természetesen valójában ez a fajta kommunikáció egyáltalán nem kifizetődő stratégia, ugyanis nagyon kapcsolatromboló hatású.

A másik véglet a behódoló. Számára mi jelent nehézséget?

Nem mer kiállni önmagáért, és nem meri felvállalni az igényeit, mert fél, hogy elveszíti a másik szeretetét vagy jóindulatát, ha nem ért vele egyet. Nem ritka ebben az esetben a passzív-agresszív magatartás sem: miközben én nem képviselem a saját igényeimet, közben a másikra haragszom, mert tőle elvárom, hogy találja ki és tartsa is tiszteletben ezeket. De ha én magam nem tudom meghúzni a saját határaimat, akkor nem reális, ha ezt közben a másik embertől elvárom.

Ilyenkor azt várom, hogy a társam magától tudja, hogy nekem mi lenne a jó?

Igen, ez valójában kicsit olyan, mintha gondolatolvasással kellene a másiknak megoldani, hogy az én igényeim ki legyenek elégítve. Azonban ez egyáltalán nem reális elvárás. Akkor tudja a társunk, hogy mire van szükségünk, ha először mi magunk felismerjük, majd meg is fogalmazzuk, hogy milyen igényeink vagy határaink vannak.
A passzív-agresszív ember sokszor épp ezért haragszik: ha én mindent megteszek érted, feláldozom magam és csak a te érdekeidet veszem figyelembe, akkor te miért nem voltál hasonlóan jó fej velem? Ez a hozzáállás bizony sok agressziót hordoz magában.

Jól értem, hogy valahol mindkét konfliktuskezelési szélsőség esetében a félelem dominál?

Igen, ez így van: a behódoló önmaga fél, az agresszív pedig a másikban kelt félelmet. Ráadásul valójában az agresszorban is mélyen ott van a félelem érzése, csak ez az adott konfliktushelyzetben ritkán válik tudatossá.

Ők mitől félnek?

A leigázottságtól, vagy éppen a bántalmazástól. Az agresszívan fellépő emberek nem véletlenül viselkednek úgy, ahogy. Mindig van oka, ha valaki számára ez a magatartásforma tűnik működőképesnek.

Vagyis a lélek semmit sem tesz cél nélkül?

Így van, őket is érdemes érteni, hiszen a háttérben meghatározott, számukra reális okok állnak. De amellett, hogy szakemberként megértjük őket és együtt érzünk velük, attól még ki kell mondani, hogy ez a fajta viselkedés nagyon romboló.

Az asszertív kommunikációnak pedig éppen az a lényege, hogy nincs benne félelem egyik oldalon sem?

Az asszertív kommunikáció valóban nem a félelmen alapszik. Persze tarthatunk attól, hogy hogyan fogadja a másik a kérésünket, vagy aggódhatunk az elutasítás miatt, de alapvetően nem a félelem határozza meg az asszertív kommunikációt. Maga a döntés, hogy kiállok-e magamért, vagy megmondom-e a véleményemet, nem függ a bennem lévő félelemtől.Ugyanakkor fontos, hogy a kapcsolat fejlődése érdekében tegyek egy lépést, és kezdeményezzek egy beszélgetést egy olyan nehézségről, ami közöttünk van. Tiszteletben tartani a másik határait és méltóságát, és így kifejezni a saját érzéseimet és igényeimet – ez is része az asszertív kommunikációnak.

Mi kell ahhoz, hogy asszertíven tudjak kommunikálni?

Elsősorban önismeret: tudjam, hogy hol vannak a határaim, milyen igények fontosak számomra, és egyáltalán mi miatt szeretnék felvállalni egy konfliktushelyzetet. Ugyanis vannak dolgok, amiket el lehet engedni, és nem is érdemes minden apróságból konfliktust generálni. Ha viszont eldöntöttem, hogy felvetek valamilyen problémát, akkor teremtsek ehhez egy közös beszélgetést, és ne csak magamban puffogjak, és ne is igázzam le a társamat, hanem hagyjam, hogy ő is reagáljon, és együtt, egy közös párbeszédet alakítsunk ki, ahol mindketten elmondhatjuk a véleményünket, meglátásainkat.

Jól értem, hogy eleve abban is érdemes döntést hozni, hogy milyen mértékű sérelem esetén vállaljuk a konfliktust?

Igen, főleg párkapcsolatban, amikor a „mi”, a kapcsolat fontosabbá válik idővel, de természetesen mérlegelni kell, hogy milyen helyzetekben. A háztartásbeli dolgok sokszor okoznak konfliktus közeli helyzeteket: becsuktad-e a fiókot, kint felejtetted-e a zoknit, kész van-e pont hatra a vacsora. Ezeket hosszú távon lehet, hogy érdemes nagyvonalúan elengedni. Ugyanakkor, mint családterapeuta képzésben részt vevő, el kell, hogy mondjam, azok a konfliktusok, melyek látszólag apróságokból indulnak ki, mégis eszkalálódnak, sokszor lényegesen mélyebb tartalmakat hordoznak. Nem ritkán csupán a látszat, hogy a zokni a gond, valójában ennél messzebbre vezető problémáról is lehet szó, amit sajnos már nem olyan egyszerű „házilag” jól kezelni. Ugyanis ilyenkor egy másik, mélyebb, meghúzódó fájdalom is jelentkezhet korábbi életeseményekből. Például esetleg azt a következtetést vonhatjuk le egy ilyen helyzetben, hogy „nem vagyok elég fontos”.

Mi az, ami gátolhatja, hogy valaki asszertíven viselkedjen?

Ha félek, hogy elveszítem a másikat, ha felvállalom az igényeimet. Ez nagyon jellemző a párkapcsolatok kezdeti szakaszában, amikor nem meri megmondani valamelyik fél, hogy valamit nem szeretne, vagy bizonyos viselkedés nála már nem fér bele a kapcsolat kereteibe. A legelején ugyanis megpróbálunk nagyon jó fejnek tűnni. Mivel aggódunk, nehogy elveszítsük a társunkat azzal, hogy hamar kijelöljük a határainkat. Ez aztán egy sor félreértéshez vezethet, mert később derül ki, hogy számomra mi lenne kívánatos egy jól működő kapcsolatban, de a társamat közben valami egészen máshoz szoktattam hozzá.

Ha valami nem tetszik nekünk, vagy valamivel alapvetően nem tudunk közösséget vállalni egy kapcsolatban, azt érdemes már az elején tisztázni, még akkor is, ha ez akár a kapcsolat végét jelenti. Ugyanis ami az elején komoly nehézség, és ami miatt úgy érezzük, nem illünk össze, az biztosan problémát fog okozni a későbbiekben is.

Ezek szerint az asszertivitás nagymértékben a határokról szól? Arról, hogy ismerjük a sajátjainkat, és tiszteletben tartjuk a másik a határait is?

Igen, és nemcsak megkérlek, hogy tartsd be az én határaimat, hanem be is tartatom veled ezeket. Az nem elég, ha csak jelzem, aztán hagyom, hogy átgázolj rajtuk. Saját magunknak is tartozunk azzal, hogy képviseljük is a határainkat.

Hogyan vehetem észre magamon, hogy nem vagyok asszertív?

Ha inkább behódoló vagyok, akkor azt fogom tapasztalni, hogy gyakran ér agresszió. Vagy folyton tojáshéjon lépkedek, mert nem tudom, mivel bántom meg a másikat. Illetve ha sorozatosan úgy érzem, az én igényeimre nem figyel senki, azokat sosem veszik számításba. Erre utalhat az is, ha rendszerint stresszesek a párkapcsolati konfliktusaink, valahogy ugyanazokat a fárasztó köröket futjuk, miközben egyre kevésbé értjük egymást.A másik variációt, ha agresszíven kommunikálok, azt magamon nehezebb észrevenni. Úgy tapasztalom, hogy sok agresszíven kommunikáló ember érzi magát asszertívnek. Sőt, közöttük is akad, aki egyenesen úgy érzi, nem képviseli eléggé a saját érdekeit, miközben a valóságban ennek az ellenkezőjéről van szó. Ilyen esetben a legközelebbi hozzátartozók előbb-utóbb jelezni fognak.  De biztos, hogy ez kíván több önreflexiót, ezt nehezebb önmagunkon észrevenni.

Mit érdemes tenni akkor, ha úgy érezzük, nem megy, nem tudunk asszertíven kommunikálni?

Én magam is átéltem ezt a felismerést, régebben nagyon meg voltam illetődve a konfliktushelyzetekben. Számomra az hozott eredményt, hogy az önismereti folyamatban kértem ehhez segítséget. Ma már gyakran kapom azt a visszajelzést, hogy milyen asszertív vagyok, ami természetesen nagyon jólesik, de mikor megkérdezik, hogy csinálom, a kőkemény munka a hiteles válasz. Ha komoly problémákkal küzd valaki ezen a téren, és visszatérően tapasztal ilyen jellegű gondokat a kapcsolataiban, akkor érdemes szakemberhez fordulnia.Biztos a személyes tapasztalataim is közrejátszanak abban, hogy úgy gondolom, szakszerű segítség nélkül nem biztos, hogy igazán magas szintre el lehet jutni ezen a területen. Egyéni tanácsadáson is lehet célzottan az asszertivitást fejleszteni, de például egy pszichodráma csoporttal is komoly eredményeket tudunk elérni. Emellett az erőszakmentes kommunikációról szóló workshopok is vannak már, ami kicsit ugyan más, de szintén nagyon hasznos. Érdemes olvasni is a témában cikkeket, könyveket, rendszerint ezután szoktunk rájönni, hogy még mindig nem megy igazán jól, és ilyenkor fordulnak a legtöbben szakemberhez.

Milyen eszközeim lehetnek akkor, ha a hiába várom a társamtól, hogy asszertív legyen?

Óvatosan válaszolok erre a kérdésre, mert egy másik területre vezet. Az a magatartásforma, amely arra irányul, hogy megváltoztassam a társamat, a kodependencia, azaz a társfüggőség irányába mutat. Érdemes belátni, hogy felnőttként egy másik felnőtt megváltoztatásában nincs nagy mozgásterünk. Természetesen az jó, ha építő módon kezdek beszélgetést arról, hogy a kommunikációnkat nem tartom optimálisnak, és a romboló veszekedéseinket méltatlannak érzem.Fontos, hogy kifejezzem, ha számomra valami nem elfogadható. Emellett hozhatok cikkeket a témában, vagy mutathatok neki előadásokat is. Azonban ha azt tapasztalom, hogy ezek a próbálkozásaim rendre kudarcba fulladnak, és időről időre hiába mondom el ugyanazt, mert a másikban nincs elég belátás vagy igény, hogy változtasson, akkor gyakorlatilag nincs mozgásterünk. Tudom, hogy nem könnyű ezzel szembesülni, de egy felnőtt-felnőtt viszonyban ez a realitás.

Milyen az a párkapcsolat, amelyben mindkét fél asszertíven kezeli a konfliktusokat?

Mindkét fél azt érzi, hogy az alapvető érzelmi szükségletei ki vannak elégítve a párkapcsolatban. Lehet szólni, ha baj van, és ezt nyugodt hangnemben meg lehet beszélni. Belefér az is, ha olykor dühösek vagyunk, vagy rossz napunk van, és nem alakul optimálisan egy-egy párbeszéd, mert az idő nagy részében színvonalasan tudunk kommunikálni egymással.

Knapek Éva, klinikai szakpszichológus
www.pszichoforyou.hu