Harmincmillió embert ölt meg eddig, még ma is évente egymilliót, mégis alig esik szó róla

Az AIDS-világjárvány ma is tart, az a gyilkos tabu és tétlenség pedig, ami a kitörésekor övezte, máig feldolgozatlan generációs trauma. A megküzdés eszköze lehet a Négy betű című könyv, melynek nem csak a témája, a szerzője is figyelemre méltó: egy ’56-os disszidens, Kossuth-díjas magyar költő lánya, egy évekre elhallgattatott magyar író-színésznő unokája, aki ezzel a regényével végképp bejelentkezett a világhírért. Rebecca Makkai ugyan magyarul csak keveset beszél, de feltett célja, hogy megtanulja annyira, hogy magyarul olvashassa felmenői írásait, azt pedig már most is tudja, hogy az európai szemszög Trump Amerikájában is jól jön. 

- A Négy betű a negyedik könyve, de az első, ami megjelenik magyarul, ebben a ’80-as években kitört és iszonyú áldozatokat szedett AIDS-járványról ír egy fiatalember szemén keresztül, akihez lassan egyre közelebb lopakodik a járvány, sorra veszíti el a barátait, illetve egy későbbi idősíkon egy ötvenes nő szemén keresztül is, aki pedig visszatekint erre az időszakra, amikor családtagokat és barátokat veszített el ő is. Ön kisgyerek volt a járvány idején, akkor kezdődött az érdeklődése a téma iránt?

- Abszolút. Pedig személyes élményem nem volt, senkit nem ismertem, aki HIV pozitív lett volna, vagy az AIDS-be halt volna bele, de a gyerekek azért nagyon is érzékelik, mi történik körülöttük a világban, és az én gyerekkoromban az AIDS volt A Nagy Hír, amivel tele voltak a lapok, a tévéműsorok, a felnőttek beszélgetései, az AIDS volt az a jelenség, amely mentén az empátia-fogalmunkat felépítettük. Így aztán mindig is foglalkoztatott, ahogy valószínűleg a gyerekeim generációját is fogja még felnőttként is a mostani Covid-világjárvány.

- Mintha mostanság jutottunk volna el oda, hogy az AIDS-járvány traumáival elkezdjünk foglalkozni, a Pose című sorozatban is fontos téma ez, de könyvek is elkezdtek érkezni a témában.

- Olvastam valahol, hogy a holokauszttal kapcsolatban is nagyjából harminc évvel később kezdtek el művészeti alkotások születni a feldolgozás eszközeiként, és talán az AIDS-járvánnyal, pontosabban annak kezdetével – mert nem szabad elfelejteni, hogy ez a járvány még mai is szedi az áldozatait – kapcsolatban is ez történik most. Bár azért volt már korai feldolgozása a témának, a színház például kimondottan gyorsan reagált.

- Meg ott volt, ugye, a Philadelphia – Az érinthetetlen című Tom Hanks-film még a ’90-es évek elején, vagy pár éve a Mielőtt meghaltam, ami ráadásul végre hangsúlyozta, hogy ez a betegség korántsem csak az LMBTQ-közösséget sújthatja.

- Igen, és most megint van egy felívelés. Bár azon azért meglepődök, amikor azt firtatják nekem, hogy mi ez az AIDS-könyves dömping. Dömpingnek aligha nevezhető az a három-négy könyv, amiről beszélünk – miközben AIDS-ben, ha jól tudom, közel negyvenmillió (a hivatalos WHO-statisztika szerint harminchárommillió – a szerk.) ember halt meg világszerte, és még manapság is újabb egymillió áldozatot szed évente.
Ennyi áldozat – és mégsem állnak tornyokban a témáról a könyvek, pedig fontos lenne elkezdeni feldolgozni az emberiségnek ezt a traumáját, már csak azért is, mert a mostani járvány a legjobb példa arra, hogy a történelem folyton megismétli önmagát.
Tanulnunk kellene abból a kudarcból, ahogy Amerika és a világ elbukott a kezdeti AIDS-krízisben, és, ami azt illeti, a mai napig elbukik, és ennek a tanulásnak jó eszközei lennének a témáról szóló könyvek. Persze érthető is ez a csend, hiszen akik közelről látták azt az időszakot, és még élnek, azoknak semmi kedvük felidézni, és ott a stigma is, ami övezi ezt a betegséget, amely ráadásul elsősorban olyan emberek körében fertőzött, akik eleve gyakorlottak voltak a titkolózásban. Így aztán amikor eldöntöttem, hogy erről fogok írni, rögtön tudtam, hogy muszáj megkérdeznem erről az időszakról mindenkit, aki csak hajlandó mesélni nekem azok közül, akik személyesen élték át mindezt. E nélkül felelőtlenség lett volna megírni ezt a könyvet, és nem is tudtam volna megírni.

- A könyvben nagyon élő Chicago képe, nyilván, hiszen ön is ott nevelkedett és ott él a mai napig. Mennyire maradtak mementók a ’80-as évekből, abból a korszakból, amiről a könyve szól? Megvannak-e még a helyek, amelyeket említ?

- Abszolút, nem egy étterem, bár és klub, amiről írok, még mindig üzemel, és Boystown is, az a jórészt melegek lakta negyed, ahol a könyvem nagy része játszódik, megvan ma is, ahogy a Masonic Kórház is, ahol remek AIDS-részleg volt már ’80-as években. Ahogy a könyvhöz kutattam, egy rakás hely, amit korábban is ismertem, egészen új jelentést kapott, emberek meséltek arról, hogy kik éltek ott, hogy alakult az életük, ki van még életben közülük. Ezek a történetek aztán a képzeletemben összekeveredtek azokkal az eseményekkel, amelyeket én találtam ki a regényhez, és a helyszínekkel, ahol a szereplőim megfordultak. Ezzel kapcsolatban nemrég megtudtam, hogy néhány ember konkrétan kidolgozott egy városi sétaútvonalat a könyvem helyszínei alapján, és ha véget ér a járvány, szeretnének majd vezetett sétákat szervezni ezekre a helyekre. Ez elképesztő menő.

- Mesélne kicsit bővebben a kutatási folyamatról?

- Tudtam, hogy ez nem olyasmi, amit empátiából vagy találgatásokból megoldhatnék, mert biztos, hogy akkor valamit nagyon elrontok. Mondok egy példát: a regény elején Yale, a főszereplő a barátait keresi a Boystownban. A könyvben 1985 van, és a szereplőm az utcán sétál, és a könyvem egy korai vázlata szerint a bárok ablakain benézve keresi őket. De 1985-ben nem tudtál benézni egy melegbár ablakán, mert vagy le voltak festve feketére, vagy el voltak függönyözve, eltakarva a tekintetek elől. Ez nekem sosem jutott volna eszembe, de ahogy leültem beszélgetni emberekkel, hamar kiderült. És, bár ez apróság, de ha így jelenik meg, azzal hamis képet festettem volna arról, hogy mit jelentett 1985-ben Chicagóban melegnek lenni, kimaradt volna valami fontos a stigmáról, a titkolózásról, Boystownról. A kutatást a Facebookon kezdtem, feltettem egy hirdetést, miszerint ha a 80-as-90-es években előbújt melegként éltél Chicagóban, ha volt közeli élményed az akkori AIDS-krízisről, vagy ha ismersz valakit, akinek volt, ha szívesen beszélnél erről, meghívlak ebédre, vagy egy italra, találkozzunk akárhol. Ekkor már nem teljesen tudatlanul álltam ott, mert eddigre elolvastam az összes akkori lapszámot Chicago legnagyobb meleg hetilapjából, amit szerencsémre pont 1985-től kezdve adtak ki. Tehát nem úgy ültem le senkivel, hogy „na, milyen volt az AIDS?”, hanem némi tudással felvértezve, és úgy, hogy már megvoltak a főszereplőim, megvolt a sztorim, és nyugodtan mondhattam, hogy nem fogom beleírni a barátaidat a regénybe, csak érzelmi és lélektani kutatás ez, és részleteket akarok tudni. Így emberek kerestek meg, hogy szívesen beszélnek, illetve elkezdték egymást bejelölni eleinte egyszerűen csak olyan emberek, akik a 80-as években Boystownban éltek, de aztán nagyon hamar eljutottam az AIDS-aktivisták belső köreibe, ügyvédekhez, orvosokhoz, nővérekhez, terapeutákhoz. Beszéltem olyanokkal, akik elveszítettek embereket, akik a 80-as évek óta HIV pozitívok, vagy ők maguk AIDS-betegek, és a legtöbbjükkel nagyon közel is kerültünk egymáshoz.

- Szerepel a Négy betűben egy tárgy, ami iszonyúan izgatta a fantáziámat, mert úgy éreztem, az a valóságban is létezik: egy mappa, amiben az egyik szereplő azt a rengeteg gyászjelentést tartotta, amit a sorban az AIDS-be belehalt barátairól gyűjtött össze. Tényleg létezik ez a mappa?

A cikk folytatása a 24.hu oldalon található.