„Attól féltem csak, hogy anyám meg ne lásson a tévében” – hogy indult a hazai LMBTQ-mozgalom?
Bár a felvonulás idén elmarad, a Pride-hónap pedig hétnapos rendezvénysorozatra zsugorodott, a szervezők a 25. fesztivál apropóján jubileumot ünnepelnek. Honnan indult a hazai LMBTQ-mozgalom? Mit vártak a szervezők az első Pink Pikniktől? És miért volt olyan meghökkentő a meleg férfiak számára az első leszbikus egyesület? Születésnapi múltidézés Takács Máriával, a Labrisz Leszbikus Egyesület aktivistájával, a Meleg férfiak, hideg diktatúrák, és az Eltitkolt évek című filmek rendezőjével, illetve Hanzli Péter történésszel, aki sokáig a Pride szervezőcsapatában dolgozott, jelenleg pedig a Háttér Társaság és a Szimpozion Egyesület aktivistája.
hvg.hu: Augusztus 14-én a rendszerváltás óta először került ki az LMBTQ-közösség zászlaja a Főpolgármesteri Hivatal homlokzatára, amit a mi hazánkos Novák Előd egy tűzoltólétra segítségével szedett le. Később az újbudai városházáról is leszedte a zászlót, múlt héten pedig a ferencvárosi hivatalról tépték le azt futballszurkolók. Nagy a zaj, és közben mintha elveszne a lényeg: a zászlók kint vannak, és ha letépik azokat, a hivatalok rövid időn belül pótolják. Ezt haladásként értékelhetjük?
Hanzli Péter: Nem hiszem, hogy a zászlótépkedésnek nagy vihart kellene kavarnia. Van egy szélsőjobboldali párt, amely kitalálja magának, hogy az LMBTQ-témában ő majd mást mond, mint a többiek, és van a pártnak egy olyan politikusa, aki azzal szórakozik, hogy polgármesteri hivatalokról szaggatja le a szivárványos zászlót. Szerintem ez semmi másról nem szól, minthogy felhívják magukra a figyelmet, és megmutassák a szavazóiknak, hogy akkor ők most kiállnak a normalitásért – gondoljanak arról bármit is. A nyugat-európai országokban, az Egyesült Államokban régóta bevett gyakorlat, hogy politikusok, közéleti szereplők, önkormányzatok a zászló kihelyezésével fejezik ki a támogatásukat, így tényleg az a legfontosabb üzenet, hogy a budapesti hivatalra is kifüggesztették.
Takács Mária: A zászlóégetés egyszerre komikus és tragikus is. Én sajnálom a jobboldali melegeket – és a meleg sportolókat is. A női kézilabdások között is vannak leszbikusok, erről javarészt a szurkolók is tudnak, és általában szemet hunynak fölötte. De amikor politikailag tematizálható helyzet van – lásd, Pride-hét, – akkor nagyon szűken értelmezik ezt az egészet. Az LMBTQ-élsportolók egyébként is ritkán coming outolnak, Magyarországon különösen. Nemrég készítettem erről egy filmet, a Kapd el a ritmust! A sportvilág queer felforgatása címmel. Ott amatőr LMBTQ-sportolókkal készítettem interjút Skóciától Bulgáriáig, és egyértelműen látszik, hogy mennyire ritkán bújnak elő a külső nyomás miatt.
hvg.hu: A 25. Pride-ot ünnepeljük, de a hazai LMBTQ-mozgalom kialakulása ennél jóval bonyolultabb történet. Még a rendszerváltás előtt – részben az AIDS-krízis hatására – megalakult a Homérosz Egyesület, a felvonulások előfutárának tekinthető Pink Piknikre pedig már ’92-ben sor került.
H. P.: A Homérosz 1988 óta létezik hivatalosan, de jelenlegi ismereteink szerint már 1985 végén megalakultak – igaz, informálisan. Akkor még nem volt civil szervezetekről szóló törvény, és akik szervezték az egyesületet, teljesen bizonytalanok voltak, hogy mégis hová kellene benyújtani az alapítói szándéknyilatkozatot. Végül a Szociális és Egészségügyi Minisztériumhoz fordultak, hiszen az AIDS-téma hangsúlyosan megjelent a tevékenységükben. Onnantól kezdve, hogy 1988-ban bejegyezték őket, már gyorsabban történtek a dolgok, négy év múlva megtartották az első Pink Pikniket a Hármashatár-hegyen. Ennek az ötletét az első LMBT-magazin, a 1991-ben induló Mások újság szerkesztősége vetette fel. A pikniket még évekig, a 2000-es évek elejéig megszervezték, általában a felvonulás utáni napon. 1997-ben – miután néhány szervező részt vett a kölni felvonuláson –, jutott el odáig a mozgalom, hogy Magyarországon is kellene felvonulást tartani.
hvg.hu: Mária, ön részt vett a Labrisz Leszbikusok Egyesület, illetve a Szivárvány Misszió Alapítvány létrehozásában is. Mit vártak ezektől a szervezetektől? Voltak félelmeik? Egyáltalán, milyen minták alapján indultak el?
T. M.: Azt láttuk, hogy tőlünk nyugatabbra leszbikus, meleg szervezetek szervezik a melegfelvonulást, feminista leszbikus szervezetek alakulnak. Attól féltem csak, hogy anyám meg ne lásson a tévében. Akkor én még gimnáziumban tanítottam, szerettem volna, ha a diákjaim sem látnak, de persze, hogy láttak. Mondták, hogy feltűntem a tévében, gondoltam, jó, miért ne lehetnék ott a híradóban? Nem magyarázkodtam. Szóval, ha voltak is félelmeink, azok magán- és nem politikai jellegűek voltak. Az első felvonuláson néhány bibliával álldogáló idősebb nő volt az utcán, aki átkot szórt ránk, de semmi különös. A rendőrök mindenféle védőfelszerelés nélkül biztosítottak minket. A legfontosabb kérdés nem az volt, hogy kik ellenzik majd, hanem hogy kik lesznek a támogatók, honnan lesz pénz, miből fogjuk megszervezni. Ott még nem voltak nagyvállalatok, csak sok kicsi melegbár. Sajnos kevesen támogatták a rendezvényt, inkább a Pride-on vonultak fel egy Cadillac-kel a travik. Baromi jól néztek ki. A legnagyobb különbség az akkori és a mostani szervezés között, hogy annak idején a három alapító egyesület, a Lambda, a Háttér és a Labrisz aktivistái dolgoztak azon, milyen programok legyenek.
Az első felvonulás
hvg.hu: A leszbikus egyesület ötletét mi szülte?
T. M.: A 90-es évek végén egy csomó melegbár működött, de a leszbikusoknak nem voltak saját helyeik. 1999-ben az akkori melegfesztiválon egy női teret akartunk – előzetesen megbeszéltük velük, aztán elküldtük a pasikat a szombati buliról. Hatalmas balhé volt akkor köztünk, nehezen viselték, hogy a csajok leválnak róluk, és nem értették meg, hogy szükségünk van olyan térre, ahol felszabadultan csak mi lehetünk, hogy más témákról akarunk beszélni, úgy, hogy ők nincsenek ott. Ettől függetlenül voltak közös dolgaink, a Szivárványmissziót együtt csináltuk és csináljuk, de nehéz volt az indulás, az biztos.
H. P.: Egyébként ez máshol is hasonlóan játszódott le. Sokat foglalkoztam a korai német, illetve amerikai mozgalomtörténettel, és ott is azt láthatjuk, hogy a Stonewall előtti időszakban leginkább meleg férfiak hozták létre az egyesületeiket. Elvileg azokban is voltak nők, de nem hallgatták meg őket, nem választották be őket a vezetőségbe, és azokkal a problémákkal, ami a nőket érintette, egyáltalán nem is foglalkoztak. Egy idő után mindenhol léptek, és létrehozták a saját egyesületeiket, miközben közösen azután is volt egy csomó együttműködésük.
hvg.hu: A Meleg férfiak, hideg diktatúrák című film, amelyet Mária rendezett, de Péter is közreműködött benne, többek között arról szól, milyen volt a Kádár-rendszerben melegnek lenni, milyen társadalmi gondolkodás kísérte a melegek egyre nyilvánvalóbb jelenlétét. Ahhoz a korszakhoz képest milyen a mai Magyarországon melegnek lenni?
T. M.: Szerintem a társadalom akkor is iszonyúan korlátozó volt, meg most is az. A nagyvárosokban már nem feltétlenül, de vidéken jellemzően igen. Akkoriban a buzik még nem voltak a politikai közbeszéd részei. A téma leginkább bűnügyi szempontból került elő, de a politika most sokat tesz azért, hogy a melegellenes hangok felerősödjenek. Nyilván ma már van internet, másképp terjed az információ, ilyen szempontból összehasonlíthatatlan a helyzet. Az ezredforduló idején inkább az volt a probléma, hogy ha be is kerültek a melegséggel kapcsolatos témák a tévébe, újságokba, akkor sem tudtak rólunk jól beszélni. Hosszú időbe telt, mire megértették azt a kulturális közeget, amiben mi élünk, és le tudták róla fejteni a sztereotípiákat. Az elején iszonyúan nehéz volt megértetni, hogy mi nem csak szexelünk, hogy a meleg férfiak nem öltöznek női ruhákba, hogy nyugodtan lehet ránk azt mondani: melegek.
H. P.: Még mindig jobb a helyzet, mint a rendszerváltás előtt, a társadalom szép lassan ugyan, de változik. Rendszeresen készülnek felmérések arról, hogy mennyien támogatnák az azonos neműek házasságát, mit szólna valaki, ha a szomszédja meleg vagy leszbikus lenne stb. Lassan, de szépen javulnak a mutatók. Persze vannak ezek a szomorú nyilatkozatok, meg különböző szimbolikus és gyakorlati lépések a kormányzat részéről, de szerintem ezek azért nem tudják teljesen rányomni a bélyeget arra, hogyan élünk.
T. M.: Az is fontos különbség, hogy a melegközösség atomizáltabb volt, most már jóval erősebb, de tény, hogy a sokszínűség megjelenik. Azon viszont, hogy Kövér László vagy Boldog István fideszes képviselő megint előjött valami homofób állítással, együtt szörnyülködünk és röhögünk. Régen meg magadban szenvedtél, hogy „úristen, mit csináljak ezzel?”. Próbáljuk a saját csatornáinkon kommunikálni, hogy ezek sokszor csak kommunikációs trükkök, és senki ne szorongjon emiatt.
H. P.: Ráadásul az ilyen üzenetek nem is annyira a melegeknek szólnak, mint a törzsszavazóknak, hogy megerősítsék azt, amiben ők együtt, közösen hisznek.
hvg.hu: Erősebb a közösség, de az LMBTQ-emberek között is akadnak törésvonalak. Már csak a felvonulást illetően is. Egyesek büszkén vonulnak, mások azt mondják: őket ezzel ne azonosítsák.
T. M.: Szerintem nemcsak a mainstream társadalomnak, hanem a melegek egy részének sem ment át, hogy miért fontos a Pride. Amellett, hogy találkozhatunk a barátainkkal, a meleg történelem egyik legnagyobb eseményére emlékezünk. Ha valakinek Stonewall a melegek között nem mond semmit, de azzal stigmatizálja a saját közösségét, hogy a Pride seggrázás és bőrtanga, akkor olvasson kicsit jobban utána a történelmünknek. De a szervezőknek is minden évben feladata, hogy kommunikálják ennek a jelentőségét. Az 1969-es lázadás a mi kultúránk, a történelmünk része, amire emlékeznünk kell.
H. P.: A Stonewall-lázadás jelentős szerepet játszott abban, hogy ma már nem büntetik azokat, akik nem heteroszexuálisak. Az ’50-es, ’60-as évek Amerikájában a melegbárokat rendszeresen rendőri razziák érték, és bárkit elvihettek, aki egy igazoltatás során nem tudott felmutatni legalább két, a társadalmi nemére jellemző ruhadarabot – mivel a transzvesztiták ennek például nem tudtak megfelelni, ez bőven elég volt ahhoz, hogy letartóztassák őket. 1969 júniusa előtt is voltak már kisebb lázadások, de Stonewallnál a látogatók megelégelték a razziákat, és visszavágtak a rendőröknek. Több napig tartó utcai harcok voltak New Yorkban a Stonewall Inn környékén. Ekkor mutatták meg a közösség tagjai először azt, hogy mernek az őket vegzáló hatóságok, és az őket büntető törvények ellen fellépni. Az LMBTQ-közösség is sokszínű, sokan vagyunk, sokféleképpen gondolkodunk. Nekem személy szerint az fontos, hogy legyen politikai üzenet, hogy a felvonulással felhívjuk a figyelmet arra, hogy nincsen teljes jogegyenlőség a társadalomban. A másik, hogy ez egy vidám és biztonságos tömegrendezvény legyen: a felvonuláson úgy élhetjük meg magunkat, a párunkkal együtt, a közösségünkkel együtt, ahogy szeretnénk, és ahol nem érezzük azt, mit vár el tőlünk a társadalom. Nem kell úgy élnünk, úgy viselkednünk, és azt tennünk, amit elvárnak tőlünk.
hvg.hu: A másik törésvonal mintha ott húzódna, hogy míg néhányan a házasságot tekintik prioritásnak, addig mások szerint a Pride már akkor elérné a célját, ha senkinek nem kellene folyamatos tagadásban élnie, és felvállalhatná, kit szeret.
H. P.: A közösségen belül különböző emberek más-más problémákkal küszködnek, ez egyértelmű. Nekem valamennyire ugyanarról szól: jog- és társadalmi egyenlőségről. Ennek egyik felülete lehet a házasság, a másik a gyermekvállalás, a harmadik meg az, hogy ne tegye a család az utcára azt a fiatalt, aki coming outolt, vagy véletlenül kiderült róla, hogy azonos neműt szeret.
T. M.: A házasság követelése egy, a többségi társadalom felé is jól kommunikálható üzenet. Azt mindenki érti, hogy mit jelent összeházasodni. Amikor már gyereket vállal két nő, vagy két férfi, azt sokkal nehezebb kommunikálni: hogy lesz abból gyerek, de nincs anya, de nincs apa…. Itt meg csak azt akarjuk mondani, hogy házasodni akarunk, formailag van egy anyakönyvezető, egy papír és pont. A Pride idei üzenetei – a klímaváltozással kapcsolatos témák, a lakhatás kérdése – szintén előremutató dolgok, amelyekkel lehet azonosulni.
