A 121. paragrafus
A homoszexuálisokat a Szovjetunióban 1933-tól hatvan éven át öt évi börtönnel büntették. De csak a férfiakat, és ezekben a párokban is legtöbbször csak a „passzív” felet. Hogy alakult a homoszexuálisok sorsa a Szovjetunióban?
„A Szovjetunióban nincs szex, ott szerelem van” – mondta 1986-ban egy szovjet-amerikai tévéműsor egyik résztvevője. Ugyanakkor a legőszintébb egyneműek közti szerelem is gyakran végződött börtönbüntetéssel, méghozzá leginkább a férfiak számára. Még 1933-ban megszületett a „121. paragrafus”, amely a népnyelvben a „buziskodás” elnevezést kapta. S akit a törvény szerint bűnösnek találtak, az öt év börtönbüntetést kaphatott.
A hatalom ezt a paragrafust a zsarolásra, a megfélemlítésre is előszeretettel alkalmazta. A törvény hatvan évig életben volt, és csak 1993-ban törölték el. A melegek elmondása szerint nem a 121.paragrafus volt számukra a legnagyobb büntetés, hanem az, hogy nem vállalhatták fel magukat, bujkálniuk kellett nemcsak a családjuk előtt, hanem a munkahelyükön is. 1933 és 1980 között évente nagyjából ezer embert küldtek rács mögé. Ez a szám a nyolcvanas években nagyjából a felére csökkent, míg 1990-ben 447, 1992-ben pedig 227 homoszexuálist börtönöztek be. A szovjet börtön hierarchiában ezek az emberek aztán ki voltak téve mindennemű atrocitásnak. Rendszeresen megverték, megerőszakolták őket.
A művészvilág viszonylagos védelmet élvezett, de aki valamiért „kihúzta a gyufát” az ment a börtönbe.
Az egyik ilyen, a neves rendező, az örmény származású Szergej Paradzsanov volt. Őt 1973-ban ültették le öt évre. Paradzsanov mindig nyíltan felvállalta a másságát, soha nem csinált belőle titkot. A világhírű olasz rendező, Frederico Fellini rendszeresen levelezett vele, biztosította együttérzéséről. Arról, hogy Fellini világszerte ismert rendező, a zárt országban csak kevesen tudtak. A börtön vezetése nem tartozott közéjük… Az egyik év végén jött a soros levél az olasz rendezőtől, a következő szöveggel:
„Boldog Új évet kívánok, és bízom a mielőbbi viszontlátásban! Ölel, Frederico”
A börtönparancsnok, akit nem kifejezetten a műveltsége miatt neveztek ki erre a posztra, magához hívatta Paradzsanovot, és megkérdezte, ki ez a Fellini. Paradzsanov nem bírta kihagyni a ziccert: „ááá, a Fjodor! Ő az édestestvérem, csak ő Olaszországban maradt a nagymamánknál. Őt ő nevelte. A nagyi olasz forradalmár volt, a neve Fellini azt jelenti olaszul, hogy „megtörhetetlen”. Fjodor szeretne meglátogatni a közeljövőben, hiszen rég láttuk egymást, és ha már itt van, tartana egy előadást az elítélteknek az olasz proletariátus harcairól, eredményeiről.” A börtön vezetése jelentette a dolgot „felfelé”, ahogy illik. Elindult a látogatás engedélyeztetésének folyamata, míg végre Moszkvában valami értelmesebb csinovnyiknak leesett a tantusz, hogy itt bizony hülyét csináltak belőlük.
Vagyim Kozin lemezeiért sorba álltak az emberek, mégis leültették. Méghozzá kétszer.
A harmincas évektől 1945-ig ötven lemeze jelent meg a Szovjetunióban. Aztán 1946-ban minden megváltozott, amikor elítélték fiatalkorú megrontásáért. Öt évet kapott. Letöltötte a kolimai börtönben, hogy aztán 1958-ban ismét elítéljék a 121.paragrafus alapján. Kozin 15 évet töltött büntetés végrehajtási intézetekben, ő az egyetlen szovjet híresség, akit kétszer börtönöztek be az említett paragrafus alapján. Állítólag az ítéletekhez komoly köze volt Lavrentyij Berijának, akivel Kozin az ismerősei szerint összeveszett.
A 121. paragrafus törvénybe lépésével egyidőben megindult a kísérletezés a homoszexuálisok átnevelésére
A „kísérletekben” inkább a leszbikus nőket próbálták heteróvá tenni, míg hasonló kísérleteket csak kevés férfin végeztek. Valamiért a szovjet hatalom a női homoszexuálist nem büntette. Igaz, tabu témának számított, viszont zsarolásra szintén szívesen alkalmazták őket. Így kényszerítették rá néhányukat a kísérletekre is. „A törvény furcsasága, hogy javarészt a „passzív”, tehát a női szerepet vállaló felet büntette” Az „aktív”, aki a „férfi” volt a kapcsolatban, csak nagyon ritkán kapott szabadságvesztés büntetést. Őket leginkább tanúként idézte be a bíróság.
A Szovjetunióban a homoszexuálisok komoly atrocitásoknak voltak kitéve nemcsak a hatalom, hanem az úgynevezett „buzivadászok” részéről is. Ők felkeresték azokat a helyeket, ahol tudottan melegek adtak egymásnak randevút, és módszeresen megverték őket. És nem az ideológia játszotta a főszerepet, miszerint egy szovjet ember nem lehet meleg, hanem egyszerűen a gyűlölet. Az iskolákban nem volt szexuális felvilágosítás, a gyerekek azt adták tovább, amit a szüleitől tanultak. Röviden, aki meleg, azt ütni kell.
A glasznoszty jegyében 1986-tól már nem üldözték látványosan a melegeket, de nem is segítették őket semmiben
Nagyjából ez idő tájt jelent meg „Szárnyak” néven az első LMBTQ közösség Leningrádban. Ők emelték fel először a hangjukat a meleg férfiak védelmében. Jogászokat, értelmiségieket tudtak a soraikban, lobbiztak, beadványokkal bombázták a hatalmat, hogy töröljék el a 121.paragrafust. Erőszakosságuknak köszönhetően a „Szárnyak” 1991-ben törvényesen elismert és bejegyzett egyesület lett. A 121.paragrafus ugyan még létezett, de a Szovjetunió szétesése után a törvényt eltörölték. Ebben nem az elfogadás játszott főszerepet, hanem az, hogy Oroszország csatlakozott az Európa Tanácshoz.
A csatlakozás egyik alapfeltétele volt a homoszexuálisok elleni diszkrimináció megszüntetése. Azért az jellemző, hogy a mai napig szinte minden évben van egy ügyeletes homofób a dumában, aki bead törvénymódosítási javaslatot, hogy újra büntessék az egyneműek közti szexuális kapcsolatot. Egyelőre nem sok sikerrel. Amikor eltörölték a 121. paragrafust, az emiatt ülők azonnali amnesztiában részesültek. Ugyanakkor senki nem kapott kártérítést, illetve az erkölcsi bizonyítványban ugyanúgy szerepelt, hogy melyik paragrafusért voltak büntetve.
Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy Oroszország továbbra sem lesz a melegfesztiválok zászlóshajója. Az orosz nem az a kimondott liberális nép. A Szovjetunió utáni Oroszország közel harminc éve alatt szinte semmit nem változott a szemlélet.
