„A MINDENNAPOKBAN LÁTHATATLANOK VAGYUNK” – LMBTQIA-EMBEREK A PRIDE-HÓNAP MARGÓJÁRA
Az, hogy mindenki szabadon önmaga lehessen, alapvető emberi jog. Júniusban ünnepeljük a Pride-hónapot, amelynek a megismerés és a közösségépítés mellett többek közt az a célja, hogy felhívja rá a figyelmet, az LMBTQIA (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer, interszexuális, aszexuális) embereket is ugyanazok a jogok illetik meg, mint mindenki mást. Ebből az alkalomból interszexuális, aszexuális, transznemű, transzvesztita, meleg és leszbikus embereket kérdeztünk arról, számukra mit jelent ez a hónap, a felvonulás, és mit lehetne tenni azért, hogy a többségi társadalmat nyitottságra neveljük. - Filákovity Radojka írása.
Egy társadalom ereje épp a sokszínűségében rejlik, és rettentően szomorú, hogy a XXI. században az elfogadás, a nyitottság, az empátia még mindig nem magától értetődőn van jelen a mindennapjainkban. Őszintén várom azt a napot, amikor már nem kell többé arról írni, hogy a már említett sokszínűségünk ellenére mégis mennyi közös van bennünk, és mennyiféle módon kapcsolódunk mi, emberek egymáshoz bőrszíntől, nemi identitástól és szexuális orientációtól függetlenül. Viszont, amíg nem érkezik el, addig nem szabad csendben maradni.
Sulyok Viktória aszexuális, szabadúszó fordító és nyelvtanár
„Sok szempontból privilegizált helyzetben vagyok (fehér, fővárosi, középosztálybeli, magasan képzett), ezért nem panaszkodom, de az aszexualitással kapcsolatos tudatlanság és a rengeteg tévhit nagyon fárasztó és fájdalmas tud lenni. Amikor előbújok egy társaságban, általában olyan reakciókat kapok, hogy »Biztosan tudnál találni valakit«. Az emberek nem fogják fel, hogy nem azért vagyok aszex, mert senki nem hajlandó belém helyezni a péniszét (mert egy nőnek, ugye, pasi kell…), hanem azért, mert így vagyok behuzalozva, és kész. Gyakran vetik a szememre: minek hirdetem, hogy aszex vagyok, ez senkit nem érdekel – ez az állítás ugyanakkor nem állja meg a helyét. Az emberek szörnyen elcsodálkoznak, amikor rájönnek, hogy nem érzek szexuális vonzalmat senki iránt sem, és egy csomószor meg akarnak »gyógyítani« – erre ugyanakkor semmi szükség, nem vagyok beteg.
Épp emiatt fontosnak tartom az LMBTQIAP+ közösség tagjainak láthatóságát, a mindennapokban ugyanis láthatatlanok vagyunk. Dühít, hogy az a kisebbség, amelynek én is tagja vagyok, ennyire kevéssé ismert és ennyire félreismert. A Pride-hónap alatt lehetőség van workshopokra járni, filmeket/színházi előadásokat nézni, és így informálódni. Ehhez persze szükség van nyitottságra, de legalább a keretek megvannak arra, hogy akik hajlandók tájékozódni, azok megtehessék. Ugyanakkor társadalmi szemléletváltásra is szükség lenne, amihez elengedhetetlen a segítség a döntéshozók részéről is, máskülönben szélmalomharcot folytatunk. Hiszem, hogy a világ meglehetősen színes, van (és kell, hogy legyen) benne hely mindenkinek.”
Ördög Ivett transznemű nő, szoftverfejlesztő
„Transznak lenni Magyarországon ma egy folyamatos gombócot jelent a torokban. Akiknek – hozzám hasonlóan – még nem sikerült hivatalosan megváltoztatniuk a nevüket és a nemüket, azoknak a nemrég elfogadott törvénymódosítás miatt erre nem is lesz módjuk, így a személyink alapján is egyértelműen kiderül, hogy transzok vagyunk. Ezzel pedig a fokozatosan felhergelt társadalom célkeresztjébe kerülhetünk. Nem kell haláltáborba küldeni embereket ahhoz, hogy tönkretegyék az életüket, elég, ha nem találnak állást vagy albérletet. Hogy mi lesz a következő törvény, amivel megpróbálnak minket ellehetetleníteni, hogy még hány évünk van menekülni, mielőtt végleg kriminalizálják a transzneműséget, nem tudni.
A jó hír viszont, hogy mi magunk vagyunk a legfontosabb erőforrás az érzékenyítésre, a kutatások szerint ugyanis, ami a leghatékonyabban rombolja le az előítéleteket, az éppen a személyes kapcsolat. Ha az emberek sok pozitív személyiséget ismernek meg az érintettek közül, akkor egy idő után óhatatlanul szembe kell nézniük a ténnyel, hogy a félelmeik alaptalanok. Épp ezért arra bátorítok mindenkit, hogy ha teheti, vállalja fel önmagát, és álljon ki saját és mások jogaiért. Erre jó alkalom a Pride, ami ugyanúgy megemlékezés a Stonewall-lázadásról, mint a testvéreinkről, akik azért vesztették életüket, mert az LMBTQ-közösséghez tartoznak. Ünnepe mindannak, amit eddig az LMBTQ-aktivizmus elért, és demonstráció mindazért, amit még nem. De a Pride egyben közösségi élmény is: sokak számára ez az a nap, amikor először találkoznak hozzájuk hasonló emberekkel, amikor először érzik, hogy nincsenek egyedül. Vannak, akiknek az első alkalom, amikor félelem nélkül foghatják meg a párjuk kezét nyilvános helyen. Számomra a Pride az önazonosság élményét adta, és kulcsszerepe volt abban, hogy végül fel mertem vállalni magam.”
Erdei Zsolt meleg, a Humen Magazin tulajdonosa
„Annak, hogy egy egész hónap szól a közösségről, megvan a maga előnye, ugyanakkor kontraproduktív is lehet. Sok helyen csak ekkor esik szó az LMBTQIA-emberek jogairól, ekkor kommunikálnak róluk intenzíven, a nagy zaj, a láthatóság, amit júniusban kapunk, viszont a hónap elteltével megszűnik, holott fontos lenne, hogy ne csak ilyenkor kerüljön a figyelem fókuszába a közösség. A hónap kicsúcsosodása minden országban kétségkívül a felvonulás – bár én ezt a szót nem tartom szerencsésnek –, ami kétféle szerepet tölt be. Egyrészt felhívja a figyelmet azokra a jogokra, amikért a közösség harcol és azokra a dolgokra, amik ellen küzd. Másrészt óriási ünnep, fesztivál is, ahol mindenki – heteroszexuális és LMBTQIA-ember – jól megfér egymás mellett, ahol címkék nélkül végre közösen, egymást tiszteletben tartva érezhetik jól magukat az emberek. Így kellene a mindennapokban is.”
Vikor Janka leszbikus, egyetemi hallgató
„Ilyenkor lehetőséget kap a világ, hogy nyisson felénk, és mi is, hogy megmutassuk, nem vagyunk annyira különbözőek másoktól. De számomra azért is fontos a Pride-hónap, mert segít rávilágítani, hogy még ha a mindennapokban nem arra halad is ez az ország, amerre kellene, vannak olyanok, akik kiállnak az LMBTQ-közösség mellett. Életemben először tavaly voltam a felvonuláson, és nagyon jó érzés volt látni a meleg és leszbikus párokat, ahogy kézen fogva sétálhattak az utcákon, és anélkül csókolhatták meg egymást, hogy megszólták volna őket. Nagyon át tudtam érezni az örömüket. A nem- és névváltoztatás lehetőségének eltörlése óta attól rettegek, hogy hamarosan a bejegyzett élettársi kapcsolatot is eltörlik, vagy esetleg szó szerint üldözni kezdik az egész LMBTQ-közösséget. Sokszor megfordul a fejemben, hogy itt hagyom az országot, de azt hiszem, annál nagyobb „szivárványharcos” vagyok, hogy amíg még van lehetőség, és van kikkel küzdeni, addig maradok. Egyébként lehet, hogy elcsépelten hangzik, de a legtöbbet az elfogadásban a személyes kapcsolatok segítenek. Ha csak egy emberrel sikerül megértetni, hogy mi is emberek vagyunk, nem akarunk elvenni másoktól, csupán boldog életet szeretnénk, akkor máris közelebb kerültünk egy nyitottabb világhoz.”
Bába Dorottya interszexuális, egyetemi hallgató
„Az interszexualitás az, amikor a nemiséget meghatározó fejlődési szintek – mint a kromoszómák, ivarszervek, belső és külső nemi szervek és másodlagos nemi jellegek – ellentmondásosan vannak jelen egyazon személyben. Hazánkban ez ismeretlen fogalom, sajnos még orvosi körökben sem mindig tudnak a jelenséggel mit kezdeni, ami annak tulajdonítható, hogy a szakirodalmakban a hetvenes–nyolcvanas évek óta nem volt lényegi változás a témával kapcsolatban – ez szerintem komoly hiányosság. Úgy gondolom, hogy egy még csak éppen kialakulóban lévő közösség esetében korai lenne arról beszélni, hogy az LMBT-közösséghez tartozik. Egyelőre kevesebb tag érez kötődést hozzá, mint ahányan igen. Látható (elérhető?) közösség hiányában ugyanakkor elég nehéz dolgozni, így kevesebb emberhez is jutnak el a megfelelő információk. A Pride-hónap alatt szervezett programok kiváló lehetőséget biztosítanak az emberek látókörének szélesítésére. A felvonulás viszont mindenkinek más jelent, ilyenkor alapvetően azt mutatjuk meg, hogy milyen sokszínű is a világ, és hogy létezünk. Persze rengeteg exhibicionista ember jelenik meg ezeken az eseményeken, akik néha talán túl extrém módon fejezik ki magukat, ennek megértéséhez azonban meg kell vizsgálni azt a pszichológiai folyamatot, ami akkor játszódik le az emberben, amikor hosszú idő után elfogadja önmagát. A szexuális és nemi kisebbségek tagjai hosszú éveket töltenek tagadásban. Ha ezek után a nehéz idők után valakinek sikerül megbékélnie önmagával, és a felvonuláson kissé szélsőséges módon jelenik meg, én személy szerint nem hibáztatom. Ilyenkor azok az emberek, akik egész évben bujkálnak, küzdenek a kirekesztéssel, erre az egy napra felhagyhatnak a szégyenkezéssel. Az igazán szomorú az, ha valaki soha nem jut el az elfogadás fázisába – mint ahogy nagyon sok interszex sorstársam esetében is így van.”
Szőke Zsanett (Attila) transzvesztita, műszaki felsőfokú végzettség, irodai alkalmazott
„A Pride-hónap által viszonylag hosszú ideig van lehetőség rá, hogy bemutassuk ezt a sokszínű közösséget, amihez jó érzés transzvesztitaként tartozni. A láthatóság nagyon fontos, a felvonulás pedig jó apropó erre, viszont elengedhetetlen lenne, hogy ez az esemény ne csak egy megemlékezés, hanem tényleg egy ünnep is lehessen, és ne kísérjék rendőri kordonok vagy demonstráció. Hogy mi lehetne a megoldás? Megismerés, oktatás, érzékenyítés és láthatóság – én ezekben a fogalmakban látom a lehetőséget arra, hogy nyitottabbak legyenek a jelenleg elutasító emberek.”
