Egy Oroszországból kiutasított melegjogi aktivista kálváriája

Harmincöt éves vagyok, és úgy érzem, az életem semmivé foszlik.

Evgeny Shtorn nem tervezte, hogy menedékjogért kell folyamodnia, amikor 2018 januárjában Dublinba érkezett. A történetét a The Irish Times hosszú cikkben írta meg nemrég.

Azt remélte, hogy valahol Európában vízumot szerezhet, így tudja folytatni a munkát addig, amíg a kedélyek, melyeket Oroszországból eljőve tapasztalt, lecsillapodnak. Szentpétervárott élharcos LMBTQ-aktivistának számított, így mikor megérkezett az ír fővárosba, felvette a kapcsolatot az ottani LMBTQ-szervezetekkel, akik megpróbálták megtalálni a módját, hogy a szociológus Írországban maradhasson. Azonban, idén márciusban Shtorn felismerte, hogy hivatalosan kell folyamodnia nemzetközi védelemért, és végig kell rágnia magát a menedékkérő rendszer kusza ösvényein.

Ugyanis, Oroszországból történő kiutasítására nem számított.

Oroszföldön élt 2000 óta, és kutatóként dolgozott a Független Társadalomkutató Központban. Szentpétervárott azt vizsgálta, hogyan hatnak az orosz társadalomra a legstigmatizálóbb kérdéskörök, mint a bevándorlás, a rasszizmus, a környezettel kapcsolatos kérdések, a nemek közti különbségek- és ami számára a legfontosabb - az LMBTQ-emberek jogai. Shtorn eredetileg Kazahsztánból származik, és elmondta: a kisebbségi csoportok számára Szentpétervár volt a legbiztonságosabb, a legtoleránsabb orosz város. Azonban egy 2012-es, Putyin-féle kormányrendelet oda vezetett, hogy a polgárjogi csoportok már nem érzik magukat biztonságban, a városban.

A törvény szerint, minden olyan szervezetnek, akik külföldi támogatáshoz jutottak, és ezáltal „politikai tevékenységet” is folytattak, részletes gazdasági kimutatást kellett benyújtaniuk, és „külföldi ügynökökként” kellett magukat regisztráltatni.

„Világos volt, hogy ez a törvény szorosan összekapcsolható Oroszország nagyon paranoid múltjával, ami azon az ideán alapszik, hogy a jó oroszokat ellenségek veszik körül. Nagy volt a nyugtalanság, hogy az országot ellepték a külföldi ügynökök.”

Munkája részeként, a szociológus adatokat gyűjtött az országban élő LMBTQ-emberekre leselkedő veszélyekről, ahol Putyin aktív melegellenes propagandát folytat, és ahol „az államilag szponzorált homofóbia” normálissá vált.

„Az emberek félelemben élnek. Ezt a félelmet többféle módon mutatják ki. Néhányan bezárkóznak, próbálnak találni egy olyan nyugodt zugot, ahol senki sem fog rájuk találni, és megpróbálnak egy párhuzamos életet felépíteni. Mások mondták: ’Én nem tudok ezzel a félelemmel élni. Inkább meghalok’. Azonban nagyon sok olyan aktivistáról tudok, akik eldöntötték, igenis beszélnek erről a fajta félelemről. Azért váltam aktivistává és írom a cikkeimet, mert nem voltam képes ezzel a félelemmel együtt élni."

Mielőtt arra kötelezték, hogy elhagyja az országot, Shtorn állampolgárságért folyamodott Oroszországban. Ahhoz, hogy ezt megkapja, le kellett mondania kazah állampolgárságáról, és „hontalanként” kellett élnie öt éven keresztül.

Azonban kérelmét „technikai okokra” hivatkozva elutasították, és behívatták egy helyre, amire ő azt hitte, a bevándorlási szervezetekhez van köze. Sokként érte, amikor kiderült, az állami titkosszolgálat embereivel találta szembe magát, akik információkat követeltek LMBTQ-aktivista barátairól. Amint ez a találka lezajlott, kapcsolatba lépett az orosz LMBTQ-hálózattal, ahol az javasolták neki: a legjobb, ha amilyen gyorsan csak lehet, elhagyja az országot.

„Ez olyan, mint mikor frissíted a számítógéped, és látod, ahogy minden információnak szükségszerűen felül kell íródnia – és te semmit sem tehetsz ez ellen. Az életünk arról szól, hogy próbálunk felépíteni valamit, de hirtelen minden romba dől.”

Azért hagyta el az országot, hogy megóvja ottani társait. Két hónapnyi tépelődést követően hivatalosan is belépett Írország menekülteket ellátó rendszerébe. Azóta nyolc hónap telt el mély depressziós állapotban.

„Őszinte leszek, azt érzem, fel kéne adnom. Minden nappal egyre rosszabb és rosszabb lesz. Harmincöt éves vagyok, és azt érzem, az életem semmivé foszlik. Ez a várakozás felemészti minden energiámat. Talán nem véletlen, hogy a Godóra várva című könyvet egy ír szerző írta. És tényleg: Godóra várok, és ez a várakozás megrontja az életem.”

Úgy érzi, melegként még kirekesztettebb helyzetben van. Napjait azzal tölti, hogy a menedékügyi hivatal általi meghallgatására vár. És órák hosszat bámulja a vizet Galway város folyórendszerénél.

„Olyan sok itt a víz, és ez tényleg segít nekem. Néha lejövök ide, és két-három óráig is elnézem a vizet. A víz tele van élettel, mint az emberek a menekült szállásokon. Olyanok vagyunk, mint a víz.”

Lancois