Ezt a könyvet nem fóliázni kéne, inkább kötelezővé tenni
Egy akkor még alig húszéves brit lány, Alice Oseman némi kamaszkori próbálkozás után egy kicsit jobban kitanulta a képregényrajzolást, majd elkezdte a műveit az interneten publikálni: valamivel később a netes verziónak 52 millió látogatója lett, az először még nagy nehezen, rajongói adományokból kiadott könyvből és a folytatásaiból több mint egymilliót eladtak, a Netflix pedig sikersorozatot készített belőle. Ez a Heartstopper – Fülig beléd zúgtam című könyvsorozat nagyon rövid története.
Az már nem Oseman, hanem Magyarország szégyene, hogy nálunk nem a mesébe illő siker, hanem a törvénybe iktatott homofóbia miatt került be a hírekbe.
Ez az a könyvsorozat, ami ellen először még csak a homofób magyar belügyminiszter-helyettes írt fasiszta szellemű uszító posztot, és ez az, ami miatt 12 millió forintra büntették a Líra könyvesbolt-hálózatot, amiért egy minden tekintetben kamaszoknak szóló könyvet a kamaszoknak ajánlott polcra tettek fel. Ez az a könyv, amit a kormány a homofóbtörvényre hivatkozva annyira károsnak tart, hogy azt sem akarja engedni, hogy egy kamasz akár csak belelapozhasson a könyvesboltban, ezért kötelező befóliázni. Ez az a könyv, ami miatt a híradásokban Magyarország a török diktatúra mellé került, mert rajtunk kívül még ott kell becsomagolva árulni.
Ha egy elvileg demokratikus országban olyan, gyűlöleten és kirekesztésen alapuló törvényeket hoznak, amelyeket csak diktatúrákban szokás, az persze önmagában sem túl lélekemelő dolog, de ha el is olvassuk a Heartstopper-könyveket, csak még tragikusabbnak látjuk az egészet.
A kamaszoknak szóló történeteket felnőtt fejjel olvasva nem tud nem feltűnni ugyanis, hogy ez nem is annyira rajzolt regény, mint inkább segítő kiadvány mindenkinek, aki valaha is kételyt érzett saját magával – nem is csak a szexuális vagy nemi identitásával – kapcsolatban. És még csak nem is úgynevezett „érzékenyítésről” van szó (nem mintha az nem egy nagyon is pozitív és hasznos dolog lenne), hanem támogatásról. A Heartstopper olyan könyv, aminek hatalmas szíve van – vagy az írójának, Alice Osemannak van az –, minden oldaláról süt az együttérzés, a segítő szándék, az aggodalom az olvasókért vagy bárkiért, aki hasonló a szereplőkhöz.
Oseman ugyanis a legelső oldaltól fogva mind a négy köteten keresztül úgy alakítja a sztorit, hogy az populáris, könnyen fogyasztható, könnyen átélhető, az olvasót érzelmileg is bevonó módon végigvegye egy kamaszok számára létesített mentálhigiéniés központban kihelyezett segítő pamflet minden rubrikáját.
- Honnan tudhatom, hogy meleg vagyok-e?
- Mit jelent az, hogy biszexualitás? Normális, ha a lányok és a fiúk is tetszenek? Miért olyan bonyolult kérdés a szexuális irányultság?
- Van-e köze a kinézethez a melegségnek, lehet-e a kemény sportoló srác is meleg?
- Mikor, hogyan érdemes előbújni, és mivel járhat a coming out?
- Mit tehetünk, ha valaki, akit szeretünk, mentális problémákkal – evészavarokkal, önbántással – küzd? Meg tudjuk-e menteni? Kinek kell szólni?
- Hogy fogadjuk a homofóbiát, és hogyan a bocsánatkérést?
- Mire figyeljek, ha sérülékeny csoportba tartozik egy haverom?
Ezek a kérdések valóban ott szerepelnek egy fejlett ország civil szervezeteinek tájékoztató kiadványain vagy honlapján, és pontosan ezekre ad érzékeny válaszokat a Heartstopper eddig megjelent négy kötete is. Olyannyira hasonlít a könyv ezekhez a pamfletekhez, hogy – megint csak: felnőttfejjel olvasva – az szinte már túlzás is, mintha tényleg egy ilyen szórólapot írt volna át képregénnyé. Egyes szereplők ugyanis gyakorlatilag szó szerint azokat a mondatokat jelentik ki, amelyek ezeken a pamfleteken is ott vannak.
„Csomó más is lehet valaki, nem csak meleg vagy heteró!”, „A szexuális irányultság bonyolult dolog”, „Senkinek se muszáj elmondanod, amíg nem érzed úgy, hogy készen állsz”, „Előbújni nehéz és bonyolult dolog, nem megy azonnal, és nem is mindig alakul jól”: ezer ilyen és hasonló mondat hangzik el a könyvekben, sőt néha, amikor a szereplők ténylegesen is rákeresnek a felmerülő kérdésekre a neten, valós segítő szövegek is szerepelnek a lapokon. A táplálkozási zavarokkal kapcsolatban Oseman egészen konkrétan leírja a segítség megfelelő lépéseit, de még azt is kimondatja a szereplőkkel, hogy nem minden pszichiátria ugyanazokkal a módszerekkel dolgozik, mint az itt szereplő. De ebben a kérdésben tényleg fontos kitétel a „felnőtt fejjel”: a témában valamennyire járatos olvasónak feltűnik a súlyosan szájbarágósnak is nevezhető fogalmazásmód, mintha az író konkrétan a szocmunkások egyetemi tananyagán menne végig a kötetekben. Az érintett kamasz viszont csak annyit érez, hogy nahát, ezek a rajzolt szereplők épp olyan problémákon mennek keresztül, mint ők, talán az általuk kitalált megküzdési módokat is érdemes lehet kipróbálni.
Oseman mindezt a lehető legegyszerűbb – ennélfogva a lehető legszélesebb kör által átélhető – sztori révén meséli el. Charlie egy (az első kötet idején) 14 éves meleg srác, akiről a történet kezdete előtti tanévben derült ki a suliban, hogy meleg, és persze emiatt rengetegen szekálták is. Ő kerül egy tanulócsoportba Nickkel, a rögbicsapat menő tagjával, aki saját magáról is azt hiszi, hogy heteró, mégis nagyon összemelegednek. Nick ráébred, hogy biszexuális, a két srác boldog párkapcsolatba kezd, és sorra merülnek fel az ilyenkor szokásos kérdések: kimondjuk-e egymásnak, hogy szeretlek? Bevalljuk-e a barátaink előtt, hogy járunk? Előbújunk a szüleink, rokonaink előtt? Hogy fogadják a tényt a barátok?
A négy kötet ugyan összesen 1300 oldal, de mivel (képregénytől cseppet sem meglepő módon) meglehetősen rajzközpontúak, egy-egy könyv valójában nagyjából csak egy novellányi történetet tartalmaz. A rajzok épp olyan átlagosak, mint a szereplők, a szónak cseppet sem a negatív értelmében: van annyira egyedi, tartalmaz épp annyi vizuálisan is átgondoltabb megoldást, hogy ne váljon unalmassá, de nem próbál kísérletező lenni, hogy biztosan a legszélesebb kör által befogadható maradjon. A történet sokszor meglehetősen idegesítő, de hát ez is csak azt jelenti, hogy remekül elkapta a tiniszerelmek világát: a „te vagy a legcukibb”, „nem is, mert te vagy a legcukibb” jellegű évődés nyilvánvalóan idegesítő a résztvevőkön kívül mindenki számára. Az viszont egyenesen abszurd, hogy Oseman, amilyen valósághű a genderkérdések tárgyalásában, annyira prűden kerüli a szexualitásra való legapróbb utalást is: a szereplők még 16-17 évesen is kizárólag csak csókolózásban és ölelésekben kívánják megélni vágyaikat, szüleik pedig ki is jelentik, hogy „még túl fiatalok a szexhez”. Groteszk, hogy bár Oseman nyilván azért tartózkodott ennyire a valóságtól való tökéletes eltávolodás árán is a szextől, nehogy belekössön az erkölcsrendészet, de hiába, mert Magyarországon még így is gyakorlatilag a hardcore pornográfiával került egy lapra.
Az egyszerű sztori a fent sorolt kérdéseket veszi végig, és persze közben részletesen bemutatja Charlie és Nick kapcsolatát, pár melléksztorival, van például transznemű lányba beleszerető srác, jó útra térő homofób haver, a fiú életéből fájóan hiányzó apafigura, párizsi osztálykirándulás első berúgással, és így tovább. És amikor végigveszi a nemi és szexuális identitással kapcsolatos kérdéseket, Oseman akkor sem áll meg: tényleg olyan ő, mint egy hihetetlenül lelkes és végtelen segítő szándékkal megáldott szociális munkás, így a negyedik kötetre előveszi az evészavar, az önvagdosás és a kényszerbetegség témáját, tudva, hogy az ilyen és ehhez hasonló lelki problémák gyakoribbak az LMBTQ emberek között.
És ez megint egy olyan eleme ennek a történetnek – nem a cselekménynek, hanem a könyv magyarországi kiadásának –, amitől az egész csak még szomorúbb és gyomorforgatóbb.
Mert az ilyen, sok esetben egyenesen az öngyilkosságig súlyosbodó zavarok épp attól lesznek még gyakoribbak a sérülékeny csoportok körében, ha sem az érintettek, sem a környezetük nem tudja, hogyan is kell kezelni a felmerülő problémákat, vagy megválaszolni a kérdéseket, akár arról, mi is ez a sok furcsa, nem ritkán rossz érzés az emberben, normális-e, hogy azt érzi, amit, egyedül van-e az érzéseivel vagy sem. A Heartstopper az összes ilyen zavart kamaszt meg akarja nyugtatni, de annyira, hogy az embernek egyenesen olyan érzése van, hogy a könyv, ha fizikailag lehetséges lenne, megölelné az olvasóit.
Szóval a végletekig leegyszerűsítve a dolgot, a következőről van szó:
Alice Oseman írt egy könyvet azért, hogy a kamaszok ne érezzék magukat nyomorultul, ne alakuljon ki bennük semmi helyrehozhatatlan trauma, és végső soron ne legyenek öngyilkosok. A magyar kormány pedig mindent megtesz, hogy eltiltsa a magyar kamaszoktól ezt a könyvet.
Ezek a képregények önmagukban, mindössze pár ezer forintért betölthetnék azt a feladatot, ami sok szülőnek annyira nehéz, akár mert nem tanult meg beszélni a kérdésről, akár mert nincs a témáról elegendő tudása: megválaszolni a saját szexuális irányultságában elbizonytalanodó gyerek kérdéseit. Mint ilyet, egy állami program során ki kéne osztani minden iskola nyolcadik osztályában, és minden kamasz máris tízszer annyit értene meg a témáról, mint az átlag, legyen szó saját magáról vagy arról a fura srácról a hátsó padsorban. Nincs a világon még egy dolog, amitől ennyire távol állna bármilyen ártó szándék. Ártani ezzel a könyvvel egyetlen egyféleképpen lehet: ha nem engedik hozzá a kamaszokat.
